Elemek megjelenítése címkék szerint: bödők zsigmond

„Az a legnagyobb feladat a színpadon, hogy tulajdonképpen Vörösmarty a teljes költői szabadságával verset versre, szavakat szavakra, rímeket rímekre épített, és esze ágában sem volt, hogy azt vajon színpadi valóságként, a színház konfliktus- és játékrendszerében meg lehet-e valósítani. Költői sorokban tökéletesen bejárta a Csajághy Laurához vezető, majdani szerelmének az útját.”

E kiemelt szövegrészt Szabó József Ódzsa Színház álom-indulattal c. pályaemlékezeti kötetéből (szerkesztőként) kénytelen voltam kihagyni, együtt a Csongor és Tündéről értekező teljes fejezettel. Nem pusztán terjedelmi okokból. Ódzsáról, a már tevékeny éveiben is legendaként járó-kelő főrendezőről, aki a magyar színházi élet fősodrától távol, Nagyváradon virtuális templomtérbe helyezve, posztexpresszionista költői látomásként játszatta el hajdan Madách Tragédiáját; elmondhatni, hogy irtózott a múzeumszerű színháztól, Vörösmarty dramaturgiája azonban megfejtetlen talány maradt számára. Tudta pedig, hogy a modern színházban, amely nem csak beszéd, dal, zene, cselekvés és konfliktus, hanem koreográfia, sőt a közönség bevonása is lehet; minden megvalósulhat a színésznek azzal a képességével, hogy ezt a szimbiotikusra rendezett eszközhálózatot alázattal uralja. „... én ezt a Csongor és Tündében nem tudtam megvalósítani, mi több végignéztem egyszer a tv laboratóriumában a Csongor és Tündének több rendezői változatát, ez nem olyan régen volt. Ahol filozófusok költők rendeztek, ahol különböző egészen modern jelképekkel, nem a meseszerű, nem a hosszú farkú nevetséges ördögfiókák, hanem öltözékben és mindenben egy stílusba gondolta el, életre kelteni a Csongor és Tündét a rendező. Meg kell mondanom, hogy egyik sem tudta elérni azt, hogy ezt a sok stílusból összetevődő költői művet egy kalap alá tudja szervezni. Ez nem azt jelenti, hogy eredmények, részeredmények nem születhetnek meg, sőt engedtessék meg nekem azt mondanom, hogy magam is hozzájárultam egy-két elemmel.” – írja. Balázs Zoltán rendezése szintúgy hozzájárul egy-két elemmel, s ezeket – a magam Vörösmarty-képe szerint – hiteles leleményeknek tartom. Tömören: a Gyulai Várszínházban hívévé szegődtem a Maladype Társulat bemutatójának. Talán azért, mert szerettem gyerekkoromban magam ellen sakkozni. Felkészülni az egyik agyammal a másik várható lépésére, és nem árulni el neki, hogy előre kitaláltam a gondolatát. Szilágyi Ágota neve az ifjú hős Csongor, és a tündérlány Tünde szerepében, ilyesmi élményt ígért A Csongor néven alakot öltő szerelemvágy pozíciót foglal Tünde tudatában, s onnan beszél:

Tünde, egy szót hagyj szívemnek:
Merre tartod honodat?
Tünde - dalban
Zúgva kél a fergeteg,
S Tündérhonban Üdlakig,
Hol magányos búm lakik,
Míg elér, alig piheg;
Gyenge szellőként lebegvén
A legifjabb rózsa keblén,
Mint sohajtás, úgy hal el.

Az üdlak-projekt állóvágta. Fémváz-akropolisz a díszlet (az előadást tervezőként is jegyzi Balázs Zoltán), ahonnan a Tünde-Csongor énkettős – úgy pattanhatott ő ki a rendező agyából, mint a Zeuszéból Pallasz Athéné – legfeljebb olyankor ereszkedik alább, ha helyre van szükség a boldogságkereső útjukat keresztező lények jelenetei számára. A lények – a lényegük szerint – összevonódnak. A vándorok (Kalmár, Fejedelem, Tudós) szerepét Bartha Lóránd játssza, sőt ő az ál-Balga Kurrah is. Az igazi Kurrah Sipos Marianna, aki végül az Éj csillagporos leplében kísért majd; Berreh (a másik ördög) Denk Viktória, egyben Ledér egyik alakja; Duzzog, (a harmadik ördög) Balogh Eszter, a másik Ledér is. A Nemtők szerepében is – ők hárman. Mirígy, a boszorkány – Kéringer László. Amíg meg nem szólal, azt hihetem, hogy a szerző utasításához híven, időnként dalban fogom kapni a szerelemlét filozófiájához az érzelmi töltetet. A megszólalása teszi nyilvánvalóvá, hogy Sáry László a cappella zenéje az előadás meghatározó hangzásrétege. Kéringer, a tenor recitativójából meredeken felfelé, vagy lefelé elkalandozó közbevetéseivel, és Fekete János Jammal beatbox-effektusaival Tündéből-Csongorból szól: a dupla tudat által generált, irracionális összhangzat. Mirígy az egyben a kettő (2 in 1) Csongor-feléhez könyörög kötelékeitől való megszabadításáért, a felelet azonban a Nemtők kórusától érkezik. Szilágyi Ágota Csongorként először akkor szólal meg, ami után a szabaddá tett Mirígy, egy beatbox átok kíséretében el nem távozik: az V. felvonás utolsó strófáját, Tünde szövegét énekli:

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.

Egyértelművé teszi a rendező, hogy egy tér-idő valóságából kibillentett mese az ajánlata, a legkevésbé sem „A pogány kúnok idejéből”, s még annál is kevésbé abból a valóságból, amely Ilma és Balga képében a kergetőző szerelmeseket övezi. Pedig Bödők Zsigmond – földmívelő, utóbb Csongor szolgája – és Tankó Erika – Ilma, Balga hitvese, Tünde szolgálója – tanítani valóan míves, intelligensen realista ábrázolásban hozza színre a hús-vér szerelmi házasságban élő emberpárt, csakhogy a viseletük (Ilma hajában a kötőtűk özöne, például), vagy a beatbox hördülései, részévé teszik az álomnak az ő kettősüket is. A dekonstrukció kontrapunktjai. A kibillentés azonban üdvösen sikertelen: modellezhetünk általa markánsan jelenkori történetet. Tegyük fel, hogy Mirigy az Éj nevű férjétől elvált, az édeslányukat, Tündét egyedül nevelő mostohafajzat, akinek minden törekvése arra irányul, hogy az előző (vagy közbülső) kapcsolatából származó, rút Rókalányának átjátssza Tünde atyai hozományát. Tünde férfieszménye az édesapja. Elképzel magának egy hozzá hasonlót, s ezzel a benső férfival kergetőzik. Tudaton belüli szimulációval halad végig a közeledés, a kikerülés, a tettre lobbanás, a saját gerjedelme elől való megfutamodás stációin; hol önmagában, hol a másik nemben, vagy külső akadályokat pajzsként tartva maga elé, halogatja a beteljesülést. Végül az anyja egy apjának beöltöztetett Éj-palástú lidércet ereszt rá, aki elűzi őt Tündérhonból, a földi halandók közé. Tünde a színpad szélére sodródik, s onnan alávetődve, egy nézőt emel magához párjául. Perczel Adélba (Etelkába) Tegyük fel, hogy Mirigy az Éj nevű férjétől elvált, az édeslányukat, Tündét egyedül nevelő mostohafajzat, akinek minden törekvése arra irányul, hogy az előző (vagy közbülső) kapcsolatából származó, rút Rókalányának átjátssza Tünde atyai hozományát. Tudaton belüli szimulációval halad végig a közeledés, a kikerülés, a tettre lobbanás, a saját gerjedelme elől való megfutamodás stációin; hol önmagában, hol a másik nemben, vagy külső akadályokat pajzsként tartva maga elé, halogatja a beteljesülést. Végül Mirígy az ördög Kurrahot az Éj palástjába öltözteti, s kiűzeti vele Tündérhonból a földi gyönyörökre vágyakozót, a halandók közé. Az Éj szavai Tündét a színpad szélére sodorják, s onnan alávetődve, egy nézőt emel magához párjául. Fatalizmussá sorvad az eszmény.

Az Akropoliszra cipelt néző történetesen férfi volt Gyulán, de választhatott volna nőt is Szilágyi Ágota, s akkor nem Tündének hívnák a kiűzöttet, hanem Csongornak, aki nem apaimádó volna, hanem anyafüggő, s Mirígy lenne a fiára féltékeny apa. Az előadás alapján, a képlet teljességgel megfordítható. Ahogyan a rendező fogalmaz, a kettő (az Én és a Másik) egymás nélkül nem létezhet; egymást feltételezi és kiegészíti... animus és anima. Az egymásba átolvadó Nő és a Férfi „személyiség-modell” redukált és integrált kettőssége, a játszók és a közönség által megteremtett “imaginárius térben”, találhatnak egymásra... 1831-ben, a mű születésekor Vörösmarty a lanyhuló hevű reformok korának Závadája. Ő az első, saját irodalmi terméséből megélő költő Pesten. Ponyvaalakban jelennek meg a művei, az újabbak utcára kerülését szinte lesik az olvasók. Gergei Albert História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról című széphistóriája köré izgalmas eszmei zűrzavart komponál a nyájas nagyérdemű számára. Az olvasói tudatban természetesen talányosságként aposztrofálódik a káosz, borzongató-sejtelmes várakozásba fordul a kozmogónia, s társul mindehhez – nem egészen organikusan, inkább direkt marketingfogásként – a cselekmény idejét megjelölő utalás: „A’ pogány kúnok idejéből”. Így folyik a világ. Most adott Balázs Zoltán érzékenysége, a Maladype színészeinek kifejlett tehetsége, a hangadottságaikra figyelemmel dolgozó zeneszerző, a biedermeieres árnyalatú eklektikában utazó jelmeztervező, Németh Anikó humora az egyik oldalon, s a színházi világpiac kereslete a másikon. Fesztiválesélyesnek érzem ezt az ókorian talányos meséjű, poszt-biedermeier előadást, amely ráadásul a négyzetes gúla alakú, négy lépcsősoros (valószínűleg összecsukható) fémvázas Akropoliszával, könnyen célba ér.

Balogh Tibor, Magyarteatrum.hu, 2017

Balázs Zoltán rendezésben, (Jean Genet- Sáry László: Négerek), tucatnyi Bárka-színész playbackelt fantasztikus énekesek hangjaira, a játék, a mozgás és a zene tökéletes egységet alkotott. A mostani darabban a merész rendezői koncepció négy színésszel és négy énekessel jelenít meg kétszer annyi a szerepet. A kiindulópont az örök klasszikus, a hozzáállás meredeken kortársi. Egyetlen teniszbírói állványzat a vertikális játéktér, körötte kergetőzve, létrákon fel-le kúszva lakják be a szereplők. Szilágyi Ágota játékában könnyen követhető a kétarcúság, Csongor és Tünde hektikus váltakozása, Tankó Eriká-nak csak Ilma jut, ám időnként ő mondhatja a kivilágló nézőtér felé a filozofikus szentenciákat. Már a Platonov idején feltűnt egyes színészek szinte szavankénti, görcsös hangsúlyozása, amely ütemenként töri meg a folyamatos deklamáció áradását. Teljesen érthetetlen, hogy miért? Az erőltetett akcentálás bizony most is sokszor kerékbe törte Vörösmarty Mihály mennyei poézisét. De mindenért kárpótol a csodálatos zenei anyag, Sáry László széles ámbitusú, prozódiabarát partitúrája, a többszólamú, kánonokat, imitációkat hordozó, átszellemült vokalitás. A helyenként nyaktörő regiszterváltások és az irdatlan mennyiség veszett kihívás az énekeseknek, akik elképesztő intenzitással, bravúrosan állják a sarat. Kéringer László morbid Mirigy-parókában néha basszusmélységeket is érintő orgánummal intrikál, bazalt-tengelye a produkciónak. Fekete János "Jammal" az énekszólamokra érzékenyen reagáló effektusai és a virtuóz szájdob-ritmusok XXI. századi atmoszférát teremtenek, mesteri kölcsönhatásba lépve a kortársi komolyzenével. Németh Anikó színes jelmez-orgiát kreál, tüneményesek a lányok csillám arany-ezüst-rózsaszínben, lenyűgöző az Éj Királynőjének emeletnyi csillaguszálya. Sipos Marianna maratoni hosszúságú a cappela áriájában hajmeresztő ugrásokkal, végtelen állóképességgel triumfál, Denk Viktória a bájos Nemtő, a harapóskedvű Berreh mellett Ledérként tripláz. Mezzotündérként Balogh Eszter cinkos mosolyokkal, káprázatos mozgással, elbűvölő megjelenéssel magaslik ki, posztmodern betétként még két frivol operett-kuplét is elénekel attraktív gesztusokkal fűszerezve: "Pesten jártam iskolába" - Rózsalevél kicsi rózsalevél..."Bartha Lóránd villámgyors nyílt színi átvetkőzésekkel, egyre kevesebb öltözékben mind a három vándort, a Kalmárt, a Fejedelmet és a Tudóst kétszer is hozza, de emlékezetes a magas térdemeléssel menekülő, a természetesen szirénhangú feminin ördögfattyak űzte, ijedtfehér ugróegérré fakult Vörös Rókaként is. Balga szerepében, mint az egyetlen igazán emberi lény, a félelmetes karizmájú Bödök Zsigmond eleven humorával az előadás legerősebb alakítását nyújtja. Tündérmesénél többet ér egy jó alvás vagy egy oldal szalonna, nem is beszélve a tenyerestalpas Ilma decens bájairól! Felhág a magasba, beint a nagypillanatára váró "Jammal"-nak: feldübög a tuci-mámor, eszméletlen rap-cunami tör ki, bizony mondom, ebből szívesen hallgattunk volna akár többet is! Balázs Zoltán rendezése fölényesen uralja a színpadtér minden köbcentiméterét, folyamatos mozgásban örvénylik a mesejáték, feszes tempóban sistereg a cselekmény. A kezdetben ledöbbent publikum fokozatosan akklimatizálódik az ismeretlen stílushoz, a végén interaktív reagálással soraiból még egy Csongor is kerül a fináléba... A Maladype és a Gyulai Várszínház közös produkciója a korszerű színház felé mutató bátor vállalás, eredeti szemléletű, a megszokás gátjait áttörő alkotás, a költői textus, a pazar látvány és az újszerű zene bűbájos kevercse. A budapesti klórozott csapvíz után mámorító a gyulai... Tiszta forrásból, teli pohárral!

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017

Hogyan lehet egy polgári lakás szobájában egy kozmikussá felnagyított nap alatt bejárni az egész világot és választ kapni létünk legelemibb kérdéseire? Egy időmértékes verselésű szöveggel, némi beatbox-szal kevert operával, és bravúros színészi megoldásokkal. Ennek az egyvelegnek a megvalósítására tett kísérletet Balázs Zoltán és a Maladype.

A napokban szomorúan olvastam, hogy több nagyszerű gimnáziumi kötelező olvasmány került a szakadék szélére, mert a középiskolás diákok számára lassan élvezhetetlenné válnak ezek az alkotások. A felsorolásban olyan nagy hatású művek szerepeltek, mint a Bánk bán, Az ember tragédiája vagy épp a Csongor és Tünde. Ez a három nagy dráma mind a magyar romantika alappillérei közé tartozik az irodalmi kánonban. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért lehet egyre nehezebben érteni és élvezni őket, de be kell látnom, hogy bonyolult nyelvezetük, töredékességük és szövevényes cselekményük miatt valóban egyre inkább nehezített pálya lehet a fiatalabb generációknak, ha olvasott szövegről van szó. Színházi alkotók számára mégis olyan játszóterek ezek a világok, amikben a 19. század óta folyamatosan kipróbálják magukat fiatalabb és idősebb, kőszínházi és független alkotók egyaránt, ezzel is elősegítve azt, hogy megmaradjanak ezek a sokak szerint már kissé nehezen olvasható, de a mai napig páratlanul izgalmas szövegek és történetek. Balázs Zoltán Csongor és Tünde rendezésében minden időtlenné válik, ahol megkérdőjelezhetetlen, hogy a dráma alapszövetéhez mindig volt és lesz is közünk.

A színlapon szereplő elemek már önmagukban kissé ellentmondásosak, a szó jó értelmében, hiszen a parányi lakásszínházi térben, a prózai színészeken kívül, szoprán, mezzoszoprán és tenor hangfekvésű előadók szerepelnek. A játék mégis Fekete János "Jammal” szájdobolásával kezdődik. A felütés frappáns, a szokatlan hangeffektek képzeletben máris átrepítenek egy különös, földöntúli helyre. Egy kissé átalakított, kiselejtezett teniszbírói székkel találjuk szemben magunkat. Ennek a világnak a tetején ül Mirigy (Kéringer László) és az ölében alvó aranyfürtös Tünde (Szilágyi Ágota). Habár az általános olvasat szerint a magyar népmesék boszorkányalakjai többnyire nők, a boszorkánymestereket Európa-szerte mégis férfinak képzelték el a különböző hiedelmekben és hitvilágokban. Balázs Zoltán nemtelenné tette a gonoszt ebben az előadásban, ahol egy földig érő, csipkegalléros, női ruhába bújtatott tenor minden földi baj okozója, akinek vérben forgó szemei elől minden tekintet menekülne. Az ijesztő hatások mellé több látványos és egyben kissé komikus elemet is csempészett Mirigy karakterébe a jelmeztervező (Németh Anikó) és a rendező. Ilyen például a Tim Burton fantáziavilágát idéző piros hajszerkezet Kéringer László fején, de Silviu Purcărete Mefisztója is eszünkbe juthat, az ominózus boszorkányszombat jelenetben. A csilingelő hangon éneklő Tünde egyetlen bajtársa a neki prózában felelő Ilma (Tankó Erika), akinek csak mesebeli ruhája jelzi, hogy már ő is Tündérhonhoz tartozik, szíve visszahúzza tenyeres-talpas szerelméhez, Balgához (Bödők Zsigmond). A darab egész zenei rendszere hamar megérthető, hiszen a transzcendens, nem evilági lények fennkölt énekbeszédben szavalják Vörösmarty sorait, míg a halandó, földi emberek szóban fejezik ki magukat, az eredeti műhöz híven, megannyi megmosolyogtató trágársággal és alpárisággal.

Az előadás egyik érdekessége, hogy Csongort és Tündét is Szilágyi Ágota formálja meg, az ókori görög színjátszás hagyományaiból ismert „egy test, egy lélek” szellemiségében, pontosabban, „az Én és a Másik” gondolatának jegyében, hogy a rendező koncepcióját idézzem. Az egymást kiegészítő, és az egymás nélkül élni nem tudó szerelmesek itt valóban összeolvadnak, Sáry László zenéje pedig varázslatosan végigrepíti őket és minket is a nem mindennapi utazáson. Az ördögfikat és a nemtőket a három operaénekesnő (Balogh Eszter, Denk Viktória, Sipos Marianna) alakítja, akiknek a jelmezéről és parókáiról leginkább a kilencvenes évek sci-fi sorozatai jutnak eszembe: mintha most szálltak volna le arról az űrhajóról, aminek kapitánya az Éj birodalmának királynője. Egymással folyton civakodó éles hangjukban rengeteg a játékosság és a gyermeki báj, de az emelkedett pillanatokat is sokszor ezeknek a tiszta, kiváló minőségű operaénekléseknek köszönhetjük. A történet végére Tünde lemond halhatatlanságáról és prózára vált, Csongor viszont, aki csalódik a három vándor (Bartha Lóránd) által felkínált földi örömökben, operában kezd el beszélni. A kezdetben virágzó kerthez és a tündérfához visszaérve Tünde megtalálja szerelmét, aki szó szerint mindvégig ott volt az orra előtt. Elfoglalja a bírói szék tetején azt a helyet, ahol kezdetben Mirigy trónolt, és ölébe hajtja kedvese fejét, fokozva a dráma szerkezetének folyamatos körkörösségét.

A boldogság megtalálása és a közben megtett út fontosságának kérdésköre nem korhoz kötött, a művészi megjelenítésnek viszont jót tesz, ha annyi humort, ötletet és újszerű gondolatot visznek bele az alkotók, mint Németh Anikó, Sáry László és Balázs Zoltán hármasa. Így talán nekünk is könnyebb a veretes verselésű Vörösmartyval tartanunk „örülni az éjbe”.

Rezek Bori, Revizoronline, 2017

Három ember kellett ahhoz, hogy ma a Maladype Színházban láthassuk III. Richárd angol király felemelkedésének és bukásának történetét. Elsőként említendő William Shakespeare, aki 1593-ban összeállította a szövegkönyvet, mely a megírást megelőzően több mint 100 évvel korábban történteket elevenítette fel, középpontba helyezve a címszereplőt, az 1485-ben megvívott bosworthi csatában elesett III. Richárd királyt. Ehhez a történethez nyúlt 2016-ban Zsótér Sándor rendező és Balázs Zoltán, a királyt alakító színész-igazgató, akik létrehozták a Maladype Színháznak otthont adó Mikszáth Kálmán téri lakásban az előadást, melyről ez a beszámoló szól. Az előadás rejtett háttérembere Szigligeti Ede, akinek fordításában 1878-ban először jelent meg magyarul Shakespeare drámája. A 20-ik században Vas István is lefordította a darabot, melynek szereplői az ő szavait mondják ma a magyar színpadokon, az ő szavai csengenek a darab mai nézőinek fülében.

Vas István fordításához képest Szigligeti szövege kevésbé bravúros, jóval nyersebb, a szavak régiesnek hatnak, a fordulatok nem maguktól értetődőek. De talán éppen ezért van, hogy Szigligeti szavai mélyebben belenyúlnak a Semmibe, melyből III. Richárd kétségbeesetten igyekszik kimenekülni, de mint tudjuk, hiába. Minél inkább jönne kifele, annál inkább kerül beljebb és beljebb, magával rántva egész udvarát.

III. Richárd nyomorék alakja a nyugati színházkultúra közhelye. Látszólag nincs hitelesebb forrás saját szavainál. Ő maga mondja magáról, mindjárt a darab legelején, hogy "cseljátékra nem születtem, sem udvarolni szerelem tükrének”" A folytatásban újra meg újra használva az "én" személyes névmást, nyomatékosítja az önmagáról kialakított rossz benyomást: “én zord veretű, s a báj fönsége nélkül, én, a kin elbénult e szép arány, s a bal természet megcsalt alkotásban, ferdén, bevégzetlen s idétlenül küldvén ezen élő világba, félig se készen, és oly sántán, félszegül, hogy az eb megugat, ha elbiczegni lát". Egy 1955-ben készült, a youtube-on látható angol filmben Laurence Olivier klasszikus tökélyben mutatja meg a gonosztettre felesküdő, gátlástalan nyomorék törtetőt.

A magyar fordítás nem képes visszaadni az önvallomásban újra meg újra visszatérő “én” által ütött társas űrt, hiszen a magyarban csak egy szó van az "én"-re, szemben az angollal, melyben az "I" éppen úgy az egyes szám első személyt jelenti, mint a “me”. Az "I" a másokkal nem törődő, gátlástalanul nyomuló “én”, míg a “me” az én másokban kialakult lenyomata, mely korlátozza, szabályozza, a közös cél felé tereli a zabolázatlan, gátlástalan "I"-t.

A darabban ez a gátlástalan, határokat nem ismerő én szólal meg, amikor a leendő III. Richard panaszos szavait halljuk arról hogy "I, that am not shaped for sportive tricks”, "I, that am rudely stamped and want love’s majesty", ‘I, that am curtailed of this fair proportion”, "I am subtle, false, and treacherous".

A Maladype Színházban III. Richárd szerepében Balázs Zoltán ugyan elmondja az önmaga testi megjelenését negatívan lefestő szavakat, de a herceg, akit látunk, távolról sem úgy néz ki, ahogyan azt maga mondja magáról. Balázs Zoltánra jó ránézni, teste nem idétlen, nem zord veretű, s mások szemével nézve nagyon is benne van a báj fönsége, mit önmaga magában nem hajlandó észrevenni.

III. Richárdot érzéki, vonzó, nemi erőt sugárzó testként láttatva Zsótér és Balázs szakítottak a darab szokványos előadásait éltető közhellyel, mely a külsőleg látható nyomorékság látványán élősködve juttatja el a nézőt a hatalom nyomorára vonatkozó nem túl eredeti következtetésig.

Egészen másként áll a dolog akkor, ha a herceg nyomoréksága csak képzelt, az “én” káprázata, mely csak azért jött létre, hogy hajtó ereje legyen a királyság akarásának. A herceg csak mondja, hogy gonosztevő akar lenni, valójában a hatalmat akarja, melyre nem illik sem a gonoszság, sem a jóság morális sémája.

A hatalomról Max Weber azt mondja, hogy az "legitim fizikai erőszak", más szóval az ölés joga. Aki a mindennapi életben öl (vagy ölet), az kilép az élet rendjéből, bűnt követ el és elveszíti jogát az életre. Nem így a szuverén uralkodó, aki ölhet és ölethet, hiszen mint Carl Schmitt mondja, ő kívül áll a renden, bár mégis hozzá tartozik, hiszen ő dönti el, ki a rend fenntartásához feltétlenül szükséges barát és ki a rendet fenyegető ellenség.

A hatalom a bűntelen bűnösség helyzete, mely leküzdhetetlen vonzerőt jelent azokra, akik én-je nem képes vagy nem tudja magára venni a rend jármát, s maguk akarják a rendet a maguk képére formálni. Van akinek ez sikerül, van akinek ez nem.

Shakespeare esettanulmánya egy sikertelen kísérletről szól. Zsótér és Balázs értelmezésében a balul végződő kísérlet kiindulópontja nem a test, hanem a lélek csonkasága, mely nem tűri el a tükröt, s önmagán kívül nem ismer mértéket. Az előadás szépségének és fenségének forrása a perverzitás, mely nem a herceg, utóbb király testéből, hanem én-jéből ered. Ez az én önmagát nem ismeri, de mások gyengéit a szó szoros értelmében halálpontosan felismeri és kihasználja. Mai terminológiával azt mondhatnánk, III. Richárd borderline személyiség, akit a modern pszichológia kellemes külsejű, megnyerő embernek ír le, aki mintha csak menekülne magától, másokat keres, kihasznál, pusztít, míg maga is a sor végére kerülve ideje korán elpusztul.

Az előadásban nincs szünet. Balázs Zoltán, a herceg, a későbbi király végig a színen van. Ő mindenkibe bele lát. Nagyszerű hatalomtechnikusként barátnak, szeretőnek hazudja magát, miközben nincsenek barátai, csak ellenségei, akiket cselvetéssel, erőszakkal, egyiket a másik után sorra elpusztít. Az udvar különös tenyészetként jelenik meg, ahol az udvar tagjai csúsznak-másznak a főszereplő körül, ki nyomorék, ki nem, de senki sincs köztük, aki átlátna a szitán, megértené, hogy milyen sors vár rá, miután elvégezte a feladatot, amit a herceg (később király) tőle elvárt. Férfiak és nők egyaránt beesnek a csapdába. Clarence elhiszi, hogy Richard szerető öccse. Hastings, York, Buckingham mind meghalnak, mert félreértik Richard tényleges szándékait. Anna elhiszi, hogy Richard szereti, jóllehet éppen férjét gyászolja, akit Richárd ölt meg. Erzsébet elhiszi, hogy gyermekeit azért ölette meg Richárd, hogy lánya az ő feleségeként királyné lehessen. Egyedüli kivétel Margit, a meggyilkolt VI.Henrik özvegye, akit a shakespeari játék hagyományaihoz híven férfi, Márkus Sándor alakít fantasztikusan.

A darab csodálatos pillanata a békülési jelenet, amikor az egyensúly esélye megjelenik, de mindjárt el is illan. Összegyűlik a haldokló Edward király köré az udvar, s mindenki szerető kezet nyújt mindenkinek. A társulat vérfagyasztó humorral adja elő a jelenetet, melyről kirí, hogy a békülés csak álca. Richard folytatja a harcot a hatalomért. A király meghal, de ő nem nyúl a koronáért. Ugyanazt teszi, mint korábban: tévedésbe ejti környezetét. Azt színleli, hogy nem érdekli a hatalom, nyűgös tehernek tartja, s a trón társas magányát nem cserélné fel a kolostori cella tényleges magányával, ahol Istennel társaloghat kedvére. Az unszolásnak nem tud ellenállni, megkoronáztatja magát. Király lesz, de bukott király.

Richard tragédiájának forrása lelki túlereje. A vég akkor jön el, amikor rádöbben arra, hogy én-je üres. Miközben ő mindenkit megismert, őt senki sem ismerte meg. Ez lett igazi fogyatékossága, emiatt kellett képzelnie azt, hogy teste "zord veretű", a "báj fönsége nélkül" készült. A Maladype Színház előadásában, Zsótér és Balázs interpretációjában III. Richárd tragédiája az önismerethiány. A nyomorék test tézisének eleven cáfolatául vitézül harcol a bosworthi csatában, s győzhetne, ha lenne, aki győzne benne. De nincs. Ő nincs. Kérdezi, hogy "félek magamtól?", amire azt válaszolja, hogy "Más itt senki sincs".

Richárd királyként bukott meg. Bűneinek a bukás a genezise. Tettei azáltal váltak bűnökké, hogy nem tudta a rendet megtartani, melyben ő volt a király. Gazemberré lett, de nem azért, mert akarta, hanem azért, mert nem volt ereje, hogy kilépjen magából, s megtalálja a hidat másokhoz, akik engedelmeskedő akaratára támaszkodhatott volna uralkodói akarata.

A Maladype előadása még ennél is tovább megy. Az előadás színhelye ugyanis egy lakás nappalija. A szereplők a hálószobából jönnek be és az előszobába mennek ki, vagy megfordítva. Mint egy család. Öltözékük nem királyi, nem udvari. Eszközeik riasztóan hétköznapiak. Balázs Zoltán szappanbuborékokat fúj, a gyilkosok játék kardokkal ölnek, a mártír hercegek gumi dinókkal játszanak.

A York család mi vagyunk.

Csepeli György, Mozgó Világ, 2016

Közel egyidőben került színre Shakespeare darabja, a III. Richárd a Maladype Színházban és a Gyulai Várszínházban. Az előbbi előadást Zsótér Sándor rendezte, és a színház vezetője, színész-rendezője, Balázs Zoltán játszotta a főszerepet. A gyulai előadást ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, és a címszerepre a Nemzeti Színház színészét, Trill Zsoltot kérte fel. (A nyári két gyulai előadás után néhányszor a Nemzetiben került színre a produkció.) A két előadásról Bíró Kristóf ír.

Zsótér Sándor szobaszínházi előadást készített a III. Richárdból. Pontosabban egy szobában – a Maladype Bázis legnagyobb termében – zajlik a játék. Alig fér be hatvan néző a terembe, a székek a négy sarokba vannak helyezve, hogy maradjon némi hely középen játékra, illetve járás a szoba három oldalán nyíló ajtók között. Ebben a zsúfolt térben minden testközelben játszódik, talán túlságosan is közel a nézőkhöz. Ennek ellenére Zsótér nem akarja az intimitás érzetét kelteni, nem enged közel a szereplőkhöz. Miközben a szobaszínházi helyzet azt tenné lehetővé, hogy egészen közelről lássunk bele a figurákba, a rendező inkább azt szeretné, ha távolságtartással szemlélnénk őket. Mert nem közülünk való embereket látunk. Ezt az eltávolítást (is) szolgálja, hogy a pici játéktér nagy részét egy építkezési állványhoz hasonló, fém csövekből és lécekből álló emelvény foglalja el. Így már tényleg alig marad hely a mozgásra, és a játék – ha nem az állványzaton folyik – a három ajtó közötti járásokra korlátozódik. De az ajtók sűrűn nyitódnak, csukódnak, s ezzel igazi dinamikát adnak az előadásnak – mintha egy átjáróház kellős közepén ülnénk. A középső állványzat legfőbb funkciója az, hogy a nagy belmagasságú szobát vertikálisan tagolja, azaz teremt egy „emelt” szintet, egy felső játékteret, ahol többnyire váratlanul jelennek meg a szereplők. Ez mindig valahogy megbontja a jelenet addigi nézőpontjait. Különösen azért, mert az előadás egyes szakaszaiban egy középső szint is szerepet kap a játékban: az emelvény alatt keresztben egy bádogborítású asztal áll, amelyről leginkább egy húsfeldolgozó üzem juthatna az eszünkbe.

De Zsótértól távol áll a metaforikus gondolkodás. A díszletben (tervező: Ambrus Mária) inkább az a fontos, hogy a polgári lakásban meglepőnek és idegennek hat, ezáltal a szobát egyértelműen színházi térré változtatja át. Ugyanakkor a szerkezet látványa, szerepe egyértelműen az absztrakció felé mozdítja a nézői figyelmet, mint ahogy a jelmezek is. Benedek Mari különféle anyagú, színű, mintázatú plédekből, takarókból szerkeszt furcsa ruhákat a szereplőknek. Ahogy meglátjuk őket bennük (amelyek sokszor alig takarják a meztelen férfi felsőtesteket), nem arra gondolunk, hogy történelmi öltözékeket imitálnak, inkább arra, hogy ilyen lehet az, amikor a gyerekek jelmezbe öltözve magukra aggatnak mindent, ami épp a kezük ügyébe kerül. Ez a játékos, groteszk szemlélet fontos jellemzője Zsótér rendezői művészetének. Ő rendszeresen efféle különös jelzésekkel zökkenti ki a nézőket. A Maladype előadása is sokszor úgy mutatja a szereplőket, mintha gyermeki játékok résztvevői lennének. A kezdő jelenetben például a címszereplő szappanbuborékokat fúj a monológja közben. Aztán fegyverek helyett műanyag játék kardok szerepelnek. Később tényleges gyerekjátékok (például színes műanyag dinoszauruszok) is felbukkannak. Nevetünk, amikor meglátjuk őket, mert idegennek, különösnek érezzük az adott helyzetben. Ez a hatás szintén a történet eltávolítását szolgálja, teszi kívülről megítélhetővé azt. Az absztrakció terében és a groteszk játékosság közegében Zsótér a szövegre irányítja a figyelmet. Elsősorban azzal, hogy a nézőknek feladatot ad a befogadásával: az előadás Szigligeti Ede 1878-as fordítását használja. Bár a 138 éves szöveg tele van meglepő, nagy erejű kifejezésekkel (pl. kakadaemon; szögarczú), de a mai köznyelvhez szokott fül számára nem könnyű követni, mert nemcsak a kifejezéskészlete meglepő, hanem az építkezésmódja, a mondattagolása, a ritmusa is eltér attól, amit megszoktunk. Gloester például így beszél az előadás kezdetén a beköszöntött békekorról: „Zord Mars legyürte homlok-ránczait; / S most, a helyett, hogy vértes paripákon / Lelkét ijesztné ádáz elleneknek, / A nő-szobákban szökdös vídoran / A fuvolának kéjelgő szavára.” Balázs Zoltán lassan, tagoltan beszél, hogy hagyjon bennünket akklimatizálódni ehhez a nyelvhez. De ezután a szappanbuborékokkal való játéka megosztja a figyelmünket, így amikor maga a figura is bemutatkozik, első hallásra alig értjük, hogy mit mond: „Én, a kin elbénult e szép arány, / S a bal természet megcsalt alkotásban, / Ferdén, bevégzetlen s idétlenül / Küldvén ezen élő világba, félig / Se készen, és oly sántán, félszegül, hogy / Az eb megugat, ha elbiczegni lát”. Elsőre talán azért sem fogjuk fel, hogy mi a baj a figurával, mert a színész könnyed, fölényes hányavetiséggel beszél. A gesztusai erősebben hatnak ránk, mint a szavai. Ez akkor is így van, amikor arról beszél, hogy milyen szerepet talált magának az alkatával és késztetéseivel összeegyeztethetetlennek tartott világban. A színészi gesztus teljesen világos (az alak mintegy fölébe helyezi magát a kornak – s ezzel a többieknek is), miközben a fogalmazás módja kissé homályos. "Mert én a béke lanyha, lágy korában / Nem lophatom kedvtelve az időt, / Hacsak enárnyam’ lesve a napon, / Nem kémlelem saját rútságomat: / S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint / Szerelmes e sok szép szavú napokban, / Elvégezém, hogy gazember leszek, / S utálom léha kéjit e napoknak. / Több cselt koholtam vészes kezdetül...”

Zsótér Szigligeti fordításának választásával azt éri el, hogy engedjük el a nyelvet, és tapadjunk rá a gesztusokra. Ne zavarjon bennünket, ha nem értünk mindent, mert a szavak úgyis csak arra valók, hogy átverjenek mindenkit. Az igazsághoz nem visznek közelebb. Ebből többet érzünk meg, ha mosolyogva követjük a játékokat, amit a szereplők egymással játszanak – hatalomért, szerelemért, érvényesülésért. Bohókás nekiveselkedéssel vetik bele magukat az elszánt küzdelmekbe, amelyek Zsótér rendezésében látszólag nem mennek vérre, mégis teljes életeket tesznek mérlegre. Az előadás könnyed iróniája súlyos tapasztalatokat rejt. Ennek érzékeltetésében nagyszerű társakat talál Zsótér a színészekben, Balázs Zoltán mellett elsősorban Kádas Józsefben, Friedenthal Zoltánban, Huszárik Katában, Fila Balázsban, Szilágyi Ágotában, de a többi játszóban is.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése más utat választ. Más eszközöket használ abban is, hogy megismertessen a főszereplővel, illetve hogy bevezessen a darab és az előadás világába. A színen megjelenő Trill Zsolt Gloster szerepében Vas István 1947-es, közismert fordítását kezdi mondani: „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át. / Országunkról már elvonult a köd / S alámerült az óceán szívébe.” De ezután hangot vált: „Éljen bátyám, IV. Edward angol király, éljen, hisz béke van, nem fázom már.” Ennek a betoldásnak nyoma sincs Vas István szövegében, mint ahogy az is csak fokozatosan derül ki a darabból, hogy a lezárult harc IV. Edwardot segítette a trónra. Ezután a szereplő szabad variációját mondja a fordítás szövegének, majd ismét a helyzetet értelmező betoldással folytatja szavait Gloster: „Kik haltak értünk? Nem fontos”. És ironikusabb, szinte gúnyos hangra vált: „Az elesettek ajka helyett új mézes nyelven duruzsolnak és fürgén nyalnak be telt nőkkel teli eldugott lyukakba. Éljen! Hisz béke van. A becsületből siker lett. Egy számmal kisebb zakó, puha kézfogás, nagy színpad, peace. Így éldegél most az ország.”

A gyulai bemutató szövegkönyvét jegyző Vecsei Miklós az idézett betoldásokkal egyértelművé teszi, hogy Glosternek nem magával, hanem a korral, az ország és a világ állapotával van alapvetően baja. Abból is ez derül ki, amikor önmagáról beszél: „Csak én állok itt értetlen bambán, kit nem simogatni szültek, elkapkodott a természet, saját szülém szégyenére, torzan idétlen félkész küldött bicegni e görbe világra.” „Én ebben a fütyörésző békekorban nem tudom mással elütni az időt, minthogy rágódva testem torzulásán a napon nézem árnyamat.” Ebből a hangulatból születik az elhatározás is: „De most úgy döntöttem” – mondja figyelem felkeltően Gloster. De nem úgy folytatja, ahogy azt Vas Istvántól ismerjük, hogy „gazember leszek”, hanem azt mondja helyette: „játszani fogok”. Ezzel a változtatással a figura és a történet hangsúlyait is alapvetően átformálják az alkotók. Mindezt egy újabb betoldással is értelmezik, ami már az előadás indításánál világossá teszi Gloster céljait: „Hősszerelmes nem lehetek púpomtól” – mondja. De itt a púp is csak játék, egy gesztus, ami arra utal, hogy a púpost, a torzat is lehet játszani. Vagy bármi mást is, ami előre viszi az embert. „A korona két bátynyira van” – mondja Gloster Edwardra és a bátyjára, George-ra utalva. Közben fel is mutat a magasban függő koronára, amit megszerezni igyekszik, és ami később majd a fejére is kerül. „Hát nem lehetek más, mint...” – és itt elhallgat, mert a nézőktől várja a folytatást. De amikor nem találják ki, hogy mire gondol, akkor maga fejezi be a mondatot: „...gonosz, ki gyűlöli korának céltalanságát”. Ez a betoldás lényegileg értelmezi át a címszereplőt. A gonoszság nála nem determináló adottság, hanem a világ céltalanságával szembeforduló eszköz.

Vecsei Miklós szabadon kezeli a darabot is, az alapul vett fordítást is. Bár mondatokat átvesz belőle, teljes jeleneteket sohasem, azokat is vágja, szerkeszti. És bátran illeszt az előadásba új szövegeket vagy jeleneteket is. Például az egyértelműség szándékával egy zenés betoldást látunk, amely a York és Lancaster ág küzdelmét idézi fel a trónért, aminek záró mozzanatait tartalmazza a III. Richárd története. „Háborúztak. És azoknak a fiai is háborúztak. És azoknak a fiai is háborúztak...” – üvöltik a szereplők többségét alkotó főiskolás fiatalok a színpadon. A gyulai előadás nemcsak a szövegével, hanem utalásaiban, sőt színpadi jelzéseiben is igyekszik világosabbá, követhetővé tenni a történetet, amiből az is egyértelműen kitűnik, hogy a fiatal alkotók számára nem a darab közvetítése az elsődleges cél, hanem az ebből kibontott személyes mondanivaló megjelenítése.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése markáns, eklektikus eszközöket használ, ami azt jelzi, hogy egyszerre keresi a teatralitás különböző formáit, ugyanakkor annak határait is feszegeti. Van, amikor a színészi indulat a meghatározó, például Margit (Szűcs Nelli) átkozódási jelenetében és a belőle kibomló perpatvarban, amelyben a legmarkánsabb figura a királynő, Margit (Eszenyi Enikő). Máskor szinte burleszk jelenet formálódik abból, ahogy a két gyáva gyilkos megjelenik George (Hegedűs D. Géza) cellájában. Aztán remek képeket is látunk. Ilyen például az Edward király (Hegedűs D. Géza) vezényelte kibékülési jelenet, amikor az egy-két szereplős „ölelkezések” ugyanúgy ironizálják a helyzetet, mint a hasonló tartalmú nagy tablóképek. (A Maladype előadásában is igen mulatságosra sikerülnek a kibékülések, ahogy például esetlenül összekapaszkodva körtáncot próbálnak lejteni az állványzat körül.) A gyulai előadásban azonban nem szeretetet fogadnak a szereplők, hanem azt: „elfelejtem, ami volt”. Ezt többször halljuk, szinte mindenki szájából, ami egy amnéziás ország kínos képzetét vetíti előre. Máskor harsány zenés betétekben üvöltik ki a fiatalok, hogy mi a bajuk a világgal. „Engem már álom nélkül szült az anyám” – halljuk ki például a dübörgésből. Vagy azt, hogy „óceánjárók füstölnek a tengeren, én meg itt nem szerethetek”, vagy azt hogy egyébként is senki és semmi vagyok. Másfelől pedig a „a lövészárkokat fűtőgázzal mérgezett lőpor tölti meg. Annyi a kiloccsantott koponya a világban, összezúzott láb, kimetszett szemgolyó, levágott láb, széttört álkapocs. Otthontalan milliók, üres lelkek, megtört szívek” – ez a világnyi fájdalom adja III. Richárd történetének hátterét ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében.

Egy későbbi jelenetben – miután Buckingham próbálja megszervezni (a darabban kevés sikerrel), hogy a nép kérje fel a trónra Richárdot – a közönség sorai közé mennek a szereplők, és könnyedén arról kezdik faggatni a nézőket, hogy szerintük jó király lenne-e Richárd. Meg hogy adnák-e a szavazatukat rá. És van olyan néző, aki igent mond (sőt olyan is, aki azt firtatja, hogy mennyit fizetnének a szavazatáért). És talán igazuk is van az alkotóknak: a tapasztalataink szerint egyáltalán nem képtelenség, hogy Gloster-Richárdot maga a nép válassza az egyeduralomra. A nézők megszólításának játéka nem a gonosszal való kacérkodást jelenti, hanem – az előadás más jelezéseivel összhangban – a hatalom valóságával való szembesítést a színpadon. És abban is igazuk van, hogy Richárd – ahogy az előadásban látjuk – semmivel sem rosszabb a többieknél. (Nagyjából Zsótér előadásából is ez derül ki.) Például ifj. Vidnyánszky rendezésében Edward fiai gonoszak és ostobák, s ezért nem is tűnik olyan nagy bűnnek, hogy Richárd eltakarítja őket az útból. (Zsótérnál az ifjú hercegek inkább az infantilis ártatlanságot képviselik. Az ő megölésük is egy olyan határátlépés, amelyet Richárd többször is elkövet, de igazán senki nem tulajdonít neki jelentőséget.)

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a megszerzett hatalom groteszk képet ölt: Richárd két otromba oszlopmászó vas segítségével felkúszik egy földbeállított fagerendán a magasba, és több jeleneten keresztül ott kuksol. Merre is lehetne tovább lépni ebből a magasságból? Már csak kínos, abszurd próbálkozás, amikor a felesége, Lady Anna elveszejtését meg Edward és Erzsébet kiskorú lányának elcsábítását tervezi. Ez már az az állapot, amikor a manipulációt csak saját lendülete hajtja, többet már úgysem fog tudni elérni. Viszont pusztítani még igen erőteljesen képes.

Zsótér rendezése teljesen más eszközökkel, de hasonló eredményre jut. Mindkét előadás erősen megkurtítja a darab utolsó részét (Vecsei Miklós szövegkönyve radikálisabban). Egyik előadásban sem jelenik meg semmiféle ellenfél, akivel Richárdnak meg kellene küzdeni (csak a hírek érkeznek az ellenséges csapatok erősödéséről), így nem is lesz, aki Richárd helyébe lépve újjáépíthetné az országot. Csak a szakadék érzékelhető, amelybe Richárd is, a világ is lassan belehullik. Ezt például Zsótér a király egykori ellenfeleinek szellemjárásával jelzi: Richárd a saját belső démonaival küzd meg, és bukik el velük szemben véglegesen.

Ifj. Vidnyánszky rendezésében csillogó szigetelőszalagokból tekernek magukra nevetséges harci öltözékeket a csatában indulók. Aztán az égből aláhulló eső mos el mindent, majd a hangszórókból felhangzik egy Hamvas Béla-idézet a Richárdot játszó színész hangján: „Hálát adok neked, amiért megengedted, hogy a megsemmisülés szörnyetegét megismerjem. ... Mert ez az utolsó idő, amikor a rémet minden léleknek meg kell ismernie, és az utolsó tapasztalat, hogy a megsemmisüléssel együtt kell aludni. Nincs út vissza a Paradicsomba, és nincs kerülő, és nincs remény a javulásra... A világ száma betelt. Az utolsó napokhoz értünk, ne hagyj el bennünket a sötétségben és a sivatagban, hogy megláthassuk a te országodat, ámen.”

Shakespeare: III. Richárd

Maladype Színház

Fordította: Szigligeti Ede

Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Zene: Szűcs Péter Pál
Produkciós vezető: Balázs Katalin

Dramaturg: Ungár Júlia

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Friedenthal Zoltán, Pallag Márton, Bödők Zsigmond, Balázs Zoltán, Kádas József, Fila Balázs, Márkus Sándor, Huszárik Kata, Tankó Erika, Szilágyi Ágota, Szűcs Péter Pál.

Bemutató: 2016. május 18.

Shakespeare: III. Richárd
Gyulai Várszínház, Nemzeti Színház

Zene: Kovács Adrián

Dramaturg: Vecsei Miklós Hasi

Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila

Szereplők: Trill Zsolt, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Szűcs Nelli, Trokán Nóra, Dóra Béla, Patkós Márton, Vecsei Miklós Hasi, Kovács Tamás, Krausz Gergő, Böröndi Bence, Szabó Sebestyén László, Barta Ágnes, Bordás Roland, Berettyán Nándor, Gyöngyösi Zoltán, Lestyán Attila

Bemutató: 2016. július 13. (Gyula), 2017. január 10. (Budapest)

Bíró Kristóf, Ellenfény, 2017

 

Simon Sára, 2017

Shakespeare nagy történelmi királydrámáját ezúttal egy belvárosi lakás egyik szobájában láthatjuk, a Maladype Bázison. A Zsótér Sándor rendezte III. Richárd Szigligeti Ede másfél évszázados fordításában szólal meg.
Manapság, amikor minden nem magyar nyelvű drámát újrafordítanak, mi több, még a régi magyar szövegeket is maira írják át, érdekes vállalkozás, ha egy rendező egy 150 évvel ezelőtti fordítást vesz elő, miközben azóta születtek újabbak is ugyanabból a műből. Persze Zsótér Sándortól nem meglepőek a főárammal szembemenő megoldások, így azon sem csodálkozhatunk, ha III. Richárdjában nem a közismert, bár már maga is fél évszázados Vas István-féle magyarítást használja, hanem Szigligeti Ede annál is száz évvel régebbi fordítását.

Elsőre talán azt gondolhatnánk, a régi fordításhoz hagyományos színpadkép és korhű jelmez dukál, de Zsótért nem éppen erről ismerjük, hovatovább a Maladype Bázison, vagyis egy Mikszáth téri lakásban, annak is egy szobájában erre vajmi kevés lehetőség adatik. Ambrus Mária díszlettervező ehelyett egy már-már szemtelenül profán díszletet dobott be: egy építkezéseknél használt állványzat egy elemét, amely nemcsak egyszerűségével tüntet, de az amúgy sem túl nagy szobában meglehetősen kis teret hagy a játékra is. Ráadásul a dráma összes helyszínét itt kell megjeleníteni, ami a nézők absztrakciós képességét is próbára teszi.

Viszont Zsótér nem lenne Zsótér, ha a legegyszerűbb díszletet nem tudná a legötletesebben használni. Nemrég a negyedéves színészosztállyal készített Sirályában használta ki a Színművészeti aulájának minden lehetőségét, most pedig az építkezési állványelemből és a Maladype bázis szobájából hozza ki azt, amit csak ki lehet. Az állványelem egy hatalmas vaslábakon álló padozat, utóbbihoz csapóajtón keresztül lehet feljutni. Ez máris osztott teret képez: megjelenik a fent és lent különbsége, így például Margit királynő fentről szórja átkait a lent lévőkre, Richárd felülről adja a parancsokat az alattvalóknak. A csapóajtó pedig tökéletes eszköz például a lefejezés imitálására. A szobába három ajtón keresztül lehet bejönni, amelyből kettőt csak a közönség egyik fele lát: izgalmas játékra ad ez lehetőséget például a két gyilkos jeleneténél. Egyszerű díszletek mellé egyszerű jelmezek járnak. Benedek Mari szőnyegekből vágott ki ruhákat a férfi színészek számára, amelyeket a legkülönbözőbb módon öltenek magukra. A kellékek gyermekjátékok: a kard gyerekkard, a kis királyfiakat játékdinók jelképezik, sőt még egy játékhelikopter is szerepet kap.

A régies szöveg eleinte nehezen követhető, aztán lassan megszokja az ember, hogy itt ezen a nyelven beszélnek. Már csak azért is, mert ezt olyan természetesen teszik, mintha itt és most tényleg Szigligeti Ede nyelven beszélnénk. Keményebb kihívást jelent már a történetszálak követése, főleg, hogy tizenegy színészre jut huszonegy szerep – valaki négy különböző figurát is eljátszik. Akik először találkoznak a művel, könnyen eltévedhetnek a szereplők forgatagában, de még akik jobban ismerik a drámát, azok is néha kapkodhatják a fejüket. Bár Ungár Júlia technikailag jól oldotta meg a szöveg meghúzását és a szerepösszevonásokat, lehet, hogy az érthetőség oltárán még kicsit több szerep vagy jelenet beáldozható lett volna.

Balázs Zoltán mint Richárd nem játssza el a figura testi hibáit, amelyekről a híres kezdő monológban hallunk, Glosterje inkább jó kiállású királyi sarj, aki nem bosszút akar állni a természeten fogyatékosságaiért, hanem pusztán a hatalom megszerzéséért dönt úgy, hogy gazember lesz, és lemészárol mindenkit, aki az útjába áll. Az előadást jó színészi játékok és erős jelenetek jellemzik: izgalmas Balázs Zoltán–Gloster és Szilágyi Ágota–Lady Anna szópárbaja, és különösen erős alakítást látunk Huszárik Katától a férjét és gyermekeit elvesztő Erzsébet királyné szerepében. Groteszk jelenetekben sincs hiány: Márkus Sándor és Friedenthal Zoltán kisebb kabarét mutatnak be a két gyilkosként, a leghumorosabb jelenet pedig kétségtelenül az, mikor a haldokló király parancsára az összes halálos ellenség egymás keblére borul, végül kézen fogva körülállják az állványzatot a béke jeleként.

Bár számomra nem derül ki, Zsótér itt és most miért tartotta érdemesnek bemutatni Shakespeare darabját, az eredmény egy izgalmasan kísérletező, erős színészi alakításokkal tűzdelt előadás lett.

Kiss Csaba, prae.hu, 2016

Shakespeare mindig aktuális, mindig műsoron van, sőt idén halálának 400. évfordulója miatt az Operaház is neki szentelte az egész évadját. Az Operaházban éppen a Maladype III. Richárd premierjének napján indították a Shakespeare-maratont (17-féle előadás 10 darab alapján, 31-szer két és fél héten belül - szinte elképzelhetetlenül sok, mindet megnézni lehetetlen), amelynek sűrű eseményei miatt sehogy sem tudtam korábban tető alá hozni ezt a bejegyzést. A Maladype öt idei előadására még látatlanba megvették az összes jegyet, így ennek a bejegyzésnek leginkább az a célja, hogy a jövő évi előadásokra felkészítsen, emiatt most már egy hét csúszás kevéssé lényeges. (Ezzel mentegetem magam, egy hete írom ezt, de eddig nem tudtam rászánni magam a posztolásra.)

A szerző 37 darabjának jelentős része saját kora aktuálpolitikai helyzetére reflektált, gyakori téma a hatalom és annak káros mellékhatása az emberi természetre, más-más királyok uralkodásához kapcsolódva a tíz királydrámában, a tragédiák többségében, de a színművekben és a komédiákban is . Mivel Shakespeare a piacról élt, ezért sejthetjük, hogy a közönség is szerette a cenzúra háta mögötti célozgatásokat és vette a lapot, pontosabban a jegyeket.

Ha összehasonlításként a mai pesti színházak kínálatát megnézzük abból a célból, hogy hány előadás foglalkozik hasonlóképpen a politikai hatalom (tágabban véve: politikusok helyzete, korrupció) kérdésével, akkor találunk most is számos ilyet, melyek közül a teljesség igénye nélkül kiemelhető például az Igenis, miniszterelnök úr! (Átrium), Át az ingoványon (Jurányi), A nadrág (Karinthy), A bajnok, Cukor Kreml(Katona), Hamlet (Örkény), Turandot (Radnóti), I.Erzsébet (Szkéné),Titkaink (Pintér Béla), A revizor (Víg), de a műsor túlnyomó részét mégis a kikapcsolódást ígérő produkciók teszik ki, amelyek óvakodnak még a politikához szorosan nem kapcsolódó társadalmi jelenségek vizsgálatától is. Lehet, hogy Shakespeare korában sem volt ez az arány más, nem biztos, hogy eldönthető, hogy a politikai jelenségek vizsgálatát az Erzsébet kor polgára vagy a mai magyar mezei néző szereti jobban viszontlátni a színpadról. Az viszont kétségtelen, hogy van ilyen témájú előadásokra igény most is, mert a felsoroltak rendszerint telt házzal mennek.

A darabról
A III. Richárd valószínűleg a tízből a legismertebb és a legtöbbet játszott királydráma, a köztudatba ebből a darabból került be a púpos király figurája, akihez jó néhány közhely is tapadt. A darab hatása annyira erős, hogy Yorkban évtizedekkel ezelőtt létrejött egy társaság, amely a király Shakespeare által megcsúfolt hírnevét szeretné helyreállítani és egy egész múzeumot is létrehoztak ebből a célból. Hiába minden, a karaktergyilkosság visszavonhatatlanul megtörtént.
A történet lényege széles körben ismert: Richárd eldönti, hogy gazember lesz, kiterveli, hogy kit hogyan fog semlegesíteni, aztán mintegy "szalámi taktikát" alkalmazva ellenfeleit elteszi az útból, királlyá választják, a segítőinek tett ígéretet nem tartja be, aztán hősiesen belebukik és jöhet a következő trónigénylő.
Egyszer - 15 évesen - egy balatoni nyaralás alkalmával a Shakespeare királydrámákat sorban végigolvastam, és már akkor egészen világossá vált, hogy minden darab ugyanerre a kaptafára készült (más-más személyiségek vannak a pozíciókban, de sokszor a nevek is egyeznek), amely jelzi, hogy a szerzőnek az volt az alapvető benyomása, hogy a történelem ismétli önmagát, mindig ugyanaz következik be, a szépreményű trónkövetelő óhatatlanul is besározza magát és elbukik. A III. Richárd annyiban különbözik a többitől, hogy a trónbitorló tudatosan visz véghez minden gonoszságot, miközben végig azzal is tisztában van, hogy mindez erkölcstelen. (Az előadáshoz készült szórólap ezt is kiemeli, de hangsúlyozza, hogy nem mellékes a környezet szerepe, amely lehetővé teszi, hogy a terveit megvalósítsa. Mindenki nyerészkedni akar, az más kérdés, hogy végül nem sikerül, mert adott szavát nekik sem tartja be Richárd, miután a trónt már elnyerte.)

INNEN célzottan Zsótér Sándor rendezéséről...

Zsótér Sándor két dolgot sem tesz, amely viszonylag gyakori a mai Shakespeare-előadásokban: nincs mindenki mai ruhákban, öltönyben-nyakkendőben-napszemüvegben, illetve nem rendez vérfürdőt a Maladype középső szobájában, karnyújtásnyira a szoba négy sarokba szétválasztott összesen ötven nézőtől. Ehelyett most is érezhető, hogy a csapata egységesen dolgozik: Ambrus Mária egy állványzatot helyez a középpontba (a játéktér kibővül), alatta egy bádogtepsi, amelyről azt feltételeznénk, hogy ez egy hentespult és véres lesz, de nem - ahogy egy, a rendezővel készült friss interjúból megtudható: egy pékasztal. Benedek Marinak jelmeztervezőként most talán a szokásosnál is kiemeltebb szerepe lesz. Nekem fontosnak tűnt - ehhez kapcsolódik a címválasztásom is -, hogy minden szereplőt takaró burkolt, amelyeket hol a derekuk köré csatolva, hol pedig a vállukra vetve hordtak. Természetesen a takaró jellege is kifejező - III. Richárdon egy vörös bársonyt idéző plüss van, míg Erzsébet-királynén tigris mintás, a gyerekeken pedig makulátlan fehér. A takaró nemcsak távolabbi asszociációkat hozhat (több szereplőnek is célja, hogy cselekedeteit elleplezze), de nekem egyértelműen az előadás JÁTÉK-mivoltát is hangsúlyozta, hiszen a gyerekek, esetleg iskolai amatőr színjátszók folyamodnának hasonló eszközhöz, amikor királyosdit játszanak. (A műanyag kardok is ezt a gesztust erősítik meg.) Ez aláhúzza azt is, hogy Richárd hangsúlyozottan szerepjátéknak tekint először próbálkozására és lehet, hogy ő lepődik meg legjobban, hogy sorozatosan sikereket ér el.

Ismertem valakit - ki hinné, magyar-angol szakos bölcsészhallgató volt -, akinek ez a darab volt a kedvence, ebből írta a szakdolgozatát és addig is éveken keresztül gyakran emlegette. Mindig hangoztatta, hogy a mű kulcspontja az Anna-jelenet, Richárd legnagyobb sikere éppen az, hogy képes maga mellé állítani valakit, akinek nemrég megölte a férjét. Ez után minden már szinte önmagától működik, úgy érezzük.

Én, talán azért is, mert eleget olvastam a művet és a többi királydrámát is, úgy látom, hogy a III.Richárd előadások buktatója az, hogy a folyamat kimenetele túlságosan jól előrelátható, kiszámítható és óhatatlanul is hullámzik a feszültség, pontosabban: eddig sosem láttam olyan III. Richárdot, amelyben ne éreztem volna, hogy időről-időre mégis unatkozom.

Jelenleg Balázs Zoltán derekasan állja a sarat, és nem valamiféle látható torzulásból, hanem Richárd alacsony önértékelésével magyarázza döntését. Helyenként kisfiús mosolyra húzza száját, mintha alapvetően játéknak érezné a gyilkosságokat, árulást, udvarlást.
A többiek rendszerint - ahogy Shakespeare társulatában ez megszokott volt - több szerepben is fellépnek, érezhetően elkülönítik ugyan ezeket, de mégis hajlamosabbak vagyunk egységesen tekinteni rájuk, mint azokra, akiket Richárd elnyom és kihasznál. Külön szín persze Friedenthal Zoltán IV. Edwardként, fekete maszk jelzi az arcán betegségét, Pallag Mártonra különösen a jóhiszemű clarencei hercegként emlékezünk, de a két ifjú herceg egyikeként is nyomot hagy fehér takarójában kissé bambán álldogálva. A másik fiú Bödök Zsigmond, aki szintén fregolizik, akárcsak Kádas József, Fila Balázs, Márkus Sándor is. Utóbbinak Friedenthal Zoltánnal együtt, bérgyilkosként van egy jó jelenete, amely az előadás egészéből - egy hét után is - kiemelkedik. Az előadás közben néhány alkalommal angol nyelvű dal szólalt meg, sokáig azt hittem, hogy a hátam mögötti hangszóróból. De nem, egyszer hátranézve felismertem Szűcs Péter Pált, akinek nagyszerű a kiejtése és ezek a zenei betétek feldobták az előadást, felélénkítő hatással voltak ránk.

Miután a Shakespeare királydrámákban elég kevés a női szereplő - a politikai játszmák hátterében, illetve áldozataként vannak jelen a nők jellemzően, kevésszer a szálak mozgatóiként, de amikor viszont igen, akkor emlékszünk rájuk. Az özvegy Lady Anna szerepében Szilágyi Ágotaugyan sokszor nem tűnik fel, de így is élesen vissza lehet rá emlékezni, a feszültség vibrál a két jelenet elejétől a legvégéig. Gyűlöli férje gyilkosát, mégis hozzámegy feleségül, képtelen ellenállni a csábításnak. A benne lejátszódó folyamatot hitelesen érzékelteti. Komolyan átkozódik, majd elbizonytalanodik és csak később ébred rá, amikor Richárd már meggyűrűzte, hogy Gloster hercegének jövendőbelije, akire átka vonatkozott, ő maga lesz.

Huszárik Katát emberemlékezet óta nem látta, hiszen sok évet töltött Szolnokon, mielőtt a Maladype előadásaiba bekerült volna. Erzsébet királynéként érezzük, hogy ő irányít a beteges IV. Edward helyett és nem könnyű megtéveszteni, tigrismintás takarója is kemény ellenfelet jelez. Richárdnak mégis sikerül. Anyósa, Tankó Erika, akinek módja volt megtapasztalni azt is, amikor a hatalom birtokosa volt és a bukást is. Kisebb szerep ez is, de szintén fontos, hogy a legidősebb generáció is képviseltetve legyen.

Balázs Zoltán mindenkit képes vagy átverni, vagy megöletni vagy maga mellé állítani egy időre. Végig bírja szusszal a két és egynegyed órás játékot, érezni a virtuozitását, élvezi a szerepet is, ahogy III. Richárd is élvezte Shakespeare beállításában az általa irányított színjátékot, amelynek nem nézői voltak, pusztán áldozatai.

A színlap kiemeli, hogy ugyan könnyen azonosítható lenne a jelen vagy a múlt diktátoraival, "de mégiscsak van egy döntő különbség: hogy ő tudatában van az erkölcsi világrendnek. Tudatosan választja a rosszat. Nem gondolja, és nem hazudja jónak." Lehet, hogy éppen ez az oka, hogy igazán hosszan mégsem tud megmaradni az általa választott nyomvonalon.

Az előadás megtekintése lehetőséget ad bárkinek, hogy ezeken a kérdéseken elgondolkodjon, de aki eddig nem kapcsolt, leginkább csak jövőre teheti meg, mert ugyan májusban is műsoron van 28-án és 29-én a Maladype bázisán, de valóban csak ötven néző fér be, így csak valakiknek az esetleges távolmaradás esetén tudtok akkor is bejutni, ha nincs előre megvett jegyetek.

Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2016

Zsótér Sándor és a Maladype Színház legújabb kapcsolódási pontja Shakespeare III. Richárdja, amelynek bemutatója 2016 májusában volt, Balázs Zoltán társulatvezetővel a címszerepben. A közös alkotói munkásság évekkel ezelőtt Wyspianski Akropoliszával kezdődött, amelyet Musset Lorenzacciója, majd Beaumarchais-tól a Figaro házassága és Brecht Don Juanja követett. A mostani darabválasztás kapcsán felmerül a kérdés: milyen meglepetéseket tartogat jelenünk ördögi leképezése?

Ördögi gonoszságról ezúttal szó sincs. III. Richárd jelen előadásban – Balázs Zoltán alkati adottságait kihasználva – charme-os és jó kiállású, ugyanakkor közvetlen, a nézőkkel összekacsintó, nekik értelmezően magyarázó, kvázi pedagógus. Figurája racionálisan dönt a gonoszság mellett, unalomból és tanítói célzattal bizonyítja be, hogy a szavakat szépen csavarva mindent el lehet érni. Egy hajbókoló rendszerben csak ügyesen kell kommunikálni, és a győzelem borítékolható.

A véreskezű király drámája izgalmasan és humorosan kisarkított, karikírozott jelenetek sorává válik. Éles stílus- és hangulatváltásokkal mozaikszerűen tartja fenn a figyelmet, rájátszva a dél-amerikai szappanoperák dramaturgiai szépségére – barát, szerelem, ellenség epizódonkénti változásában. És vissza a kezdetekhez, hiszen az alaptörténet ógörög tragédiába illő: a tébolyultnak vélt Margit átkot szór a királyi házra, és azt minden szereplő be is teljesíti két óra alatt.

És, hogy mitől nem lesz unalmas Szigligeti Ede – finoman fogalmazva – nem a mai szlenggel teletűzdelt fordítása? Érthető húzásokkal könnyíti a szöveget Ungár Juli dramaturg (például Richmond figuráját teljesen kihagyja), emellett a pontosan beállított mozgássorok folytonos fluktuációt eredményeznek a Maladype Bázis szobaszínházi atmoszférájában, így az egész előadás alatt konstans a figyelem.

Egy térben, de nem egysíkúan zajlik a játék. Ambrus Mária díszletének (fém emelvény két átlóspánttal) kifejezőereje meglepően sokszínű. Fent–lent, kint–bent ellentéte érzékelteti a hierarchikus viszonyokat. A középre szorult bádogborításos pékasztal univerzálissá válik, és behívja a trancsírozó hentesek asszociációját. A fémek hideg hangulatát, az érzelmek ridegségét a plüssös-szőrös függöny-takaró jelmezek ellenpontozzák. Benedek Mari színes darabjai bár a mozgást nehezítik, a gyermekkor játékos óráit idézik: bármely anyag lehet szoknya, palást, mellény – attól függően, hogyan kötjük magunkra. Ehhez társul a pőreség és – a hölgyek esetében – a dekoratív fehérnemű.

A gyermeki lét játékos és vak hite kapcsolja kerek egésszé az előadást. A gonosz úgy dönt, hogy gonosz lesz, és a többiek bizalmat szavaznak neki. Az a néhány kellék, amely szerephez jut (buborékfújó, dínófigurák, kard) szintén a játékosságot erősíti. Ugyanakkor a gyermeki őszinteség egy apró gesztussal ugyan, de halálra van ítélve: Richárdot görnyedt púposként csak az ifjú hercegek előtt látjuk, hiszen ők nem ismerik a játékszabályokat és a hízelkedés nyelvét – és ez okozza vesztüket.

Nincs könnyű dolguk sem a játszóknak, sem a nézőknek. Több szerepet alakítanak a színészek, amely pontosságot és koncentrációt kíván mindenkitől. Humoros vitalitással lubickol a mellékszerepek váltogatásában Pallag Márton, Bödők Zsigmond és Márkus Sándor. A három díva (Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika) szenvedélyes és pengeéles dialógusaival tartja a feszültséget. De a sűrű atmoszféra nem születhetne meg Szűcs Péter Pál hangaláfestése nélkül; angol nyelvű rapbetétéivel kommentál, lázítva lazítja a népet.

De mindez csak színjáték, hiszen kicsoda is III. Richárd? Egy szegény második fiú, akit senki nem szeretett, és aki túl okos, hogy másodhegedűsként végigasszisztálja bátyja királykodását, ezért felkorbácsolja az állóvizet, ám saját tébolya ellene fordul. Nem lehet gyűlölni, csak drukkolni neki és megnézni még egyszer, hátha most más lesz a vége.

Sárosi Emőke, Kultifilter, 2017

Jót nevettünk a halálunkon.

A jókora nappali méretű színházterem zsúfolásig megtelt, székek, kisebb pótszékek, még kisebb póthokedlik, nem szeretnék ilyenen ülni, nincs szünet. Richárd belép (ott jön be, ahol mi – mai nézők, aktuális rózsaháborúink elhordott veteránjai – is bejöttünk), és – sajátos V-effekt – valami nyomokban ismerős szövegelésbe kezd. Most találkozom először Szigligeti Ede III. Richárd-fordításával, az agyam egy ideig még azon dolgozik, hogy a sebesen pörgő sorokhoz hozzápasszítsa Vas István etalon-fordítását, aztán feladom, egy darabig – miként egy orosz nagyregényben – küzdök a ki kicsoda problémájával, mint mikor az ember álmában otthon van ugyan, de mégis minden más. Aztán rájövök: minek? Halni fognak ezek, rendök szerint.

Pazar választás volt ez a Szigligeti-szöveg, garantálja az odafigyelést, és amúgy is zseniális. “Turkadisznó”, kérem, egy ilyen szóért az ember ölni képes. Amint az számos alkalommal meg is történik az est folyamán, nincs ebben hiba. Ölnek, halnak. Szavakért. Szavakért is.
Hogy Richárd, az intellektuális bohóc, a nagy pszichológus, a nárcisztikus kompenzátor, mindenki Nemezise, a sors rettenetes csapása mennyire áthallásos, abban nincs semmi meglepő. Mindig áthallásos. Popsztár Kreón. A Maladype társulata elsöprő lendülettel masírozik át ezen a politikai haláltáncon, Balázs Zoltán leginkább Coppola zaklatottan sármőr Drakulájára hasonlít, ahogy Murnau (vagy Brook, vagy a moralitás-misztériumok Akárkije) fém emelvényéről kommentálja, hancúrozza, őrjöngi végig ezt a fékevesztett parlamenti vitanapot. Körülötte, alatta-fölötte zsezseg a plüsspokrócokba bugyolált tohuvabohu, nem vagyok színikritikus, az én székemről mindenki remeknek tűnik. Megadom magam Szigligeti szövegének, vagy az időről-időre felharsanó Shakespeare-rapnek, a megkapóan stilizált szereplőknek.
A végén azért kicsit (mint mindig) drukkolok: valaki igazán adhatna Richárdnak egy kurva lovat. Vagy legalább egy helikoptert.

Elvégre ő itt maga a sors. “Elvégezé”, hogy gazember lesz. “Elvégezé”? Shakespeare nem igazán hajlik a szabad akarat felé. Nem hisz ilyesmiben. Mindenki meghal, mi meg tapsolunk önfeledten. El van végeződve, slussz.

Nézzétek meg a Maladype Richárdját, ha tehetitek! A végzetünk remek szórakozás.

Konok Péter, Huppa.hu, 2016