Elemek megjelenítése címkék szerint: szilágyi ágota

Manapság félve merek kijelenteni olyasmit, hogy egy művész életében nem árt, ha egyszer elkapja a szeszély, hogy az esztétikum, az egyéni látásmód, netalán a közéleti aktualitás mellett valami többet is átadjon. Mert a művész, isten adta tehetségével a kezében, ha mondjuk, a magyar rögvalóság fájdalmairól időről időre katartikus szépséggel belepanaszkodik a vakvilágba, ne csodálkozzon, ha esetleg nem történik sok minden. A sok mindenen pedig valami olyasmit értek, ami esztétikai szempontból nem vet semmit a latba, de emberileg annál többet; valamiféle, hasznosítható tartalmat, ami a befogadóban gyökeret ver.

Mert persze, rengeteg alkotás foglalkozik manapság közéleti problémákkal, de mintha mindegyik előbb-utóbb megtorpanna valahol, félúton, a problémák felvázolásánál. Közélettel foglalkozni ma nem ritkaság, de érdemben válaszolni a felmerülő kérdésekre: már az. Mert a félút után már a morál ösvényei következnek. Moralizálni manapság cseppet sem kor- és egyszerű, és pláne, kinek van arra igénye mostanában, hogy egy alkotó a szájába rágja, hogy mit hogyan kéne csinálni? Nem biztos, hogy sokan vannak ilyenek. Mégis, ha szökőévente felbukkan egy olyan előadás, mint az Ernelláék Farkaséknál, ami végigmegy az úton: akkor érdemes nagyon, de nagyon odafigyelni.

Mert Hajdu Szabolcs rendező nem kevesebbet tesz, mint a mai magyar társadalmat érintő problémákról hitelesen beszél, ami persze, még nem egyedülálló teljesítmény. De nem csak éles szemmel azonosítja be ezeket a problémákat (kihűlő házasságok, türelmetlen szülők, irigység, passzív agresszió, elvándorlás, satöbbi.), hanem valamiféle működőképesnek tűnő túlélési alternatívát is mutat, egy olyan markáns életszemlélettel átitatva, ami talán segít kiszabadulni abból a Tarr Béla-filmből, amelyben úgy hisszük, élünk. S ez már éppen elég ahhoz, hogy az Ernelláék Farkaséknál című előadást kiemelkedőnek nevezzük.

„Megpróbálunk magunkról beszélni. [...] Nem vagyunk különlegesek. A problémáink hasonlóak” – ars poetizál a rendező a darab kapcsán, s igaza van, a történet pofonegyszerű, pont itt van a kutya elásva. Farkaséknál minden rendben van, szóval semmi sincs rendben: a darab kezdetén Farkas (Hajdu Szabolcs) csak ül a fotelben, és vár, hátha történik még valami az életben így, negyvenen túl is, Eszter, a felesége (Török-Illyés Orsolya) kifogyhatatlan anyai energiával olvassa fel újra és újra ugyanazt a mesét kisfiuknak, Brúnónak (Gelányi Imre), akinek nincs más vágya, minthogy az történjen, amit ő éppen akar. Ha éppen békességet, akkor az. Mert Farkas és Eszter természetesen soha véget nem érő mérkőzéseket folytatnak a gyereknevelés mikéntjéről, s ha jól kipufogták magukat, akkor megpróbálnak lehetőleg minél több élvezetet kikortyolni abból a pohár borból, amire éppen idejük jut. Szóval telnek a szürke hétköznapok, amikor váratlanul betoppannak Ernelláék, akik Skóciából térnek haza, ahol szerencsét próbáltak, sikertelenül. Ernella (Tankó Erika) Eszter testvére, ez a rokoni kapcsolat pont jó ok arra, hogy a két család egy időre összezárja magát egymással, s beinduljon az enervált szurkálódás: féltékenység, irigykedés, a saját gyerek meg persze mindig ügyesebb, mint a másiké, még ha az előző pillanatban le is tagadtuk, annyira neveletlen. A még lábon kihordható agresszió és a felsőbbrendű cinizmus, a lapítás, a hétköznapi gyávaság elevenedik meg a Maladype lakásszínházában. Tényleges, mindennapi karaktereket látunk, akiknek annyira sosem lehet elegük, hogy ha lelépnek, akkor előbb-utóbb vissza ne térjenek. Karaktereket, akik görgetik maguk előtt a problémáikat, és közben megpróbálnak róluk nem tudomást venni.

Hajdu Szabolcs rendezése azonban nem földbe döngöli, hanem inkább valamiféle elnéző jóindulattal mutatja be a szereplőket: nem szánalmasak, csak esendőek, nem nevetségesek, csak mulatságosak. Ami igazán érdekes, hogy kesergésük, viaskodásuk nem céltalan, mert A-ból B-be jutnak, s ha nem is jutnak, de mindenképpen közelednek hozzá. Az egész előadást ugyanis áthatja egyfajta pozitív továbblépési vágy: mikor Farkasék és Ernelláék már eléggé körbeirigykedték és viaskodták egymást, öt percre leülnek megnézni a színdarabot, amit a gyerekek hoztak össze nekik a nappaliban. Persze belepörgetnek, hisz annyira azért mégse érnek rá, de arra az öt percre, amit engedélyeznek, félreteszik túlbonyolított problémáikat – hátha maguktól elmúlnak. Nem nagy üzenet, az tény, de az előadás mégis tökéletesen tálalja; egyszerűségétől tűnik használhatónak, miközben maga a tálalás kiváló színházi élmény is egyben. A didaxis lappang, majd észrevétlenül tör föl a felszínre a frenetikus poénokkal, amiben az előadás bővelkedik. Nem görbül a tükör, amit elénk tart, inkább azt éri el, hogy pár pillanatra ne ismerjük fel a saját arcképünk tükröződését a hétköznapi karakteren: itt nincs semmiféle ál-önkritikus kuncogás, hisz amikor azt hisszük, valaki mást, valójában magunkat nevettük ki. S mire felismerjük magunkat, már rég késő: álszent rákészülés nélkül nevettünk magunkon; ez pedig nagyon ritka alkalom.

Az előadás vitathatatlan erőssége azonban mégiscsak a rendkívül erőteljes, eltalált mondatokban rejlik. Lehet, hogy eleinte ismerős csengésük miatt jót nevetünk rajtuk, de ha kicsit átgondoljuk őket, rájövünk, hogy Hajdu Szabolcs és társulata valami egészen esszenciálisat ragadott meg velük. Egyenesen gyönyörű a végső jelenetek egyike, amikor Farkas esetlenül próbál bókolni a feleségének, de jobb híján csak annyit tud kinyögni: „Szépen öregszel.” Valószínűleg ennél igazabb bókot egy feleség nem kaphat.

A hangsúlyos mondatok köré pedig az azokat épphogy kihangsúlyozó, minimalista színház épült. A nappali-díszlet (Moroncsik Emese) egy teljesen átlagos, otthonos atmoszférát teremt, nem is kell nagyon belemagyarázni: mint Ernelláékat, most picit minket is összezárnak Farkasékkal (vagy önmagunkkal). Az asztalon borospohár, benne gyanús, kék színű bor, a narancslé doboza teljesen zöldre festve, sárga lámpa, piros porfogó: legókocka-alapszínek, hisz jelképszínház ez a javából, ahol a duzzogó kislányt, Laurát (Szilágyi Ágota) is felnőtt színész alakítja, s igen jól, akár csak mindenki más a maga szerepét. A jóság pedig itt nem a színészi megoldások tobzódásában, hanem pont, hogy azok lecsiszolásában rejlik: amikor az Ernella férjét, Albertet alakító Szabó Domokos feszült, nem színésziesen feszült, hanem pontosan úgy, ahogyan egy hétköznapi ember, amikor Hajdu Szabolcs apró kézmozdulattal jelzi, hogy mennyi bort kér, hús-vér, valódi emberként jelzi mindezt. Lecsupaszított, s pont emiatt igazán hiteles színjátszás zajlik végig; s persze mondhatnánk, hogy nem olyan nehéz családapaként hitelesen hétköznapi családapát alakítani, de ott van Szilágyi Ágota és Gelányi Imre is, akik felnőttként játszanak egészen hihetetlenül hiteles gyerekkaraktereket: a tekintetek, megfeszülő arcizmok, apró gesztusok aprólékosan kidolgozott színháza ez, s mivel testközelből látjuk, ezért hat igazán.

S bár néha a valós viták túlbeszéltségét idézi egy-két elhúzott, s emiatt kicsit leülő mozzanat, a végső jelenetek megnyugtató hangulatát pedig a giccs felé löki John Lennon felcsendülő Imagine-je, ezen kívül nem igen találunk olyan pillanatot, ami kicsit is kilógna ebből a remek egységet képező, finoman kidolgozott előadásból. „A dolgok itt vannak körülöttünk, csak meg kell ragadni őket, és elmesélni valahogy” – mondja a rendező, és Hajdu Szabolcs rendezését látva már biztosak lehetünk: nem valahogy – így.

Soós András, 7óra7, 2015

Hajdu remekül megteremtette a különféle „mentalityt" képviselő, másért és másért érdekes, máshogyan tipikus figurákat. A karakterek mind ellentmondásosak, mert egyikük sem makulátlan.

És ti min szoktatok veszekedni? És ti mivel készítitek ki egymást?
Vannak a nagy dolgok, a látványosak, a katasztrófák, az összeférhetetlen jellemek, az erőszakosak. Vannak a pattanásig feszülő helyzetek, a családi tűzfészkek, az „átlagosak", akik csak együtt nem tudnak létezni. És vannak a többiek, de ők is ki tudják készíteni egymást, csakhogy többnyire ők maguk sem tudják megmondani, pontosan mivel is. Hogy min mennek tönkre a dolgok. Hogy ha kívülről úgy is tűnik, hogy minden rendben van a feleségemmel, a férjemmel, a gyerekemmel, akkor miért áll otthon mindig a bál. Az ilyen apró, de akut kórok okozóit nehezebb megragadni, mint a látványos balhékat vagy az elviselhetetlen szituációkat. Hajdu Szabolcs új, a Maladype Színház számára írt és meg is rendezett darabja azért olyan lenyűgöző, mert épp erre vállalkozik, és remek stílusban, jó humorral, egy mindent látott szociális munkás vagy egy több generációt felnevelt ükapa pontosságával mutatja meg mindazt, ami kikoptatja és érdessé teszi az együttélés eleinte mindig sima éleit.

Ernella és Eszter testvérek, mindkettőjükhöz tartozik egy férj és egy gyerek. Eszterék hatalmas lakásban élnek Pesten, ahová egyik éjszaka beállít Ernella és családja, mert egy év után mégis hazajöttek Skóciából, ahová pedig örökre terveztek kivándorolni. Ez a felállás pedig tökéletes laboratórium Hajdu számára, hogy megvizsgálja az előbukkanható feszültségforrásokat, amelyek a felszín állandó normalitása alatt mindvégig jelen vannak. Hogy az anyuka túl engedékeny a gyerekkel, az apuka meg túl szigorú. Hogy nem is úgy mondtam a múltkor, ahogy emlékszel, és legközelebb felveszem magnóra, mert mindig ez van. Hogy miért esel el folyton, kislányom, nem tanultál meg járni, hiába áldoztak rád annyit a szüleid? És igazítsd meg a hajad, és most meg mit mosolyogsz, mi olyan vicces. Hogy nem is kell megmondanom neki, hogy én emlékszem jól, elég, ha nekem van igazam – de aztán másnap persze mégis jobb az orra alá dörgölni. Hogy honnan van ezeknek pénzük egy ilyen óriási lakásra meg ilyen kandallóra, de azért legalább az ablakuk szigetelése milyen rossz. És a sok nagyon ismerős, nagyon jellemző típus mellett ott vannak a meglepően szókimondó és emiatt felszabadító témák is: az apa, akit csecsemőkora óta idegesít a saját fia, a házaspár, akik maguk is érzik, hogy a gyerek megjelenése tette tönkre a házasságukat, mert „a kettő nem akar három lenni".

Hajdu mindezt remekül ágyazza be egy majdnem banális, de cselekményében is abszolút élvezetes keretbe, hétköznapi eseményekből összeálló, érdekfeszítő és szellemes drámába, amelyben az emberi viselkedéstípusok, az interperszonális konfliktusok mindig szervesen illeszkednek, így a textus korántsem tűnik esettanulmánynak vagy bokájuknál odarángatott szélsőségek gyűjteményének. Ráadásul az önmagában is sokatmondó, kivédhetetlen és épp ezért nemcsak színházilag szórakoztató, de emberi értelemben is felemelő szembesítés saját életünk árnyaival önmagán is túl tud mutatni. A Skóciából visszatántorgó ex-emigránsok ugyanis elhomályosuló szemmel számolnak be arról, mennyire más odakint a „hogy is mondják? mentality", mint idehaza. És a darab egésze értelmezhető ennek a közkeletű állításnak adott fricskaként is – hiszen viselkedésükkel maguk a szereplők mutatják be, hogy milyen is az a mentalitás, amelytől akármilyen távolra érdemes elmenekülni. Csakhogy lehetetlen a menekülés, ha magunkkal visszük az üldözőt.

Hajdu remekül megteremtette a különféle „mentalityt" képviselő, másért és másért érdekes, máshogyan tipikus figurákat. A karakterek mind ellentmondásosak, mert egyikük sem makulátlan. Míg az egyik házaspár szerint szörnyű lehet úgy élnie a másik párnak, hogy már nem is szeretik egymást, addig a másik szerint ők élnek „elviselhetetlenül alacsony szellemi színvonalon". Az egyik az erkölcsi felsőbbségtudat piedesztáljáról néz le a másikra, a másik az önmaga elől is tagadott irigykedés sárga szemével vizslatja amazt. Az egyik veri a gyerekét, ha az rossz, a másik ügyel a nevelés morális megfelelőségére, de valójában semmi szeretetet nem érez a fia iránt. A nagy szeretet mögött ott a régi árulás árnya, a morális kioktatásban még visszhangzik a fél perccel azelőtti cigányozás.

S a színészek a játékukkal új dimenziókkal, jelentésrétegekkel toldják meg a leírtakat. A Maladype színésznője, Szilágyi Ágota a papíron létezőn kívül eljátszik még egy drámát: ahogyan – nyilván az apa haragjától tartva – szorong, ha valamit kiejt a kezéből, ahogyan igazi, naiv kisgyermeki szerelemmel néz az irigyelt „mintaapukára", a nagybátyjára, ahogyan egy jól megválasztott arckifejezéssel kifejezi minden gondolatát unokatestvéréről, akivel játszani küldik, meg testtartásaival kifejezett büszkeségével. Mintha nem is beszélne, de a szeme mindent elmondana. A másik „gyerek", Gelányi Imre a szende kislány archetípusával szemben az akaratos kisfiúét játssza el úgy, hogy megtalálja azt a keskeny sávot, ahol a túlzások, a katonás, sőt szinte brutális hanghordozással és testbeszéddel előadott gyermeteg szavak már hihetetlenül viccesek, de még nem karikatúraszerűek.
Hajdu Szabolcs és a feleségét játszó Török-Illyés Orsolya nagyon pontosan találják el a sima bőrű, nett és remek modorú polgárok lelkületét, akik nem veszik észre, hogy jó tanácsaikkal mindenkit meg- és elítélnek, miközben maguk is rászorulnának néhány életvezetési korrekcióra. Szavaikból – főleg Hajduéiból – süt az erkölcsi feljebbvalóság tudata, minden jó szándékúságuk mögött ott a hangsúlyokkal, metakommunikációval pontosan érzékeltetett öntetszelgés.

Ernelláék, azaz Hajdu szinte állandónak nevezhető színésze, Szabó Domokos és a maladypés Tankó Erika tulajdonképpen Farkasék szöges ellentétét játsszák: Szabó olyannyira belesüpped a kisebbrendűségi komplexusba és az emiatti, ál büszke fennhéjázásba, hogy végig hajlott háttal, nyakát behúzva mozog, s minden szavában ott a „mindegy-ne-is-kérdezd" hangfekvése, máskor meg ott van a mosolyában a káröröm önelégültsége. Tankó ezzel szemben megjátszósra veszi a figurát: látszik rajta, hogy próbál hinni abban, amit mond, ahogyan az is, hogy nincs meggyőződve szavai igazáról, s túlzó gesztusokkal erősít rá meggyőző erejére. Az amúgy is kimagasló színészi természetességet és az ebből adódó ismerősség-érzést az író-rendező remek apróságokkal fokozza, parányi hazugságokkal (példádul az „épp dolgoztam" pasziánszozást jelent), elrejtett leleplezésekkel (amikor a kisfiú megüti a kislányt, az anyja rögtön azt hiszi, hogy az apuka volt).
De mindez nem csak a cselekmény és a játék szintjén izgalmas: Hajdu ügyel arra is, hogy a forma révén valamelyest elemelje a drámát a realizmustól. A szürreális elemek miatt – kék vagy zöld borok, zöldre festett ételek, pakolás közben soha el nem fogyó bőröndök – és a lendületes-különös, órákat-napokat jelzés nélkül egybefolyató időkezelés révén olyan az előadás, mint egy folyamatosan kopó emlék vagy álomkép, amelyben a körülmények nem biztos, hogy stimmelnek, mert az ember már csak a lényegre emlékszik. A gondolatfoszlányszerűségre ráerősít Moroncsik Emese díszlete: a teret egy darabokból összevarrott patchwork terítő, a székekre rávarrott fura anyagok, a lámpákra húzott ruhadarabok, szaggatott fali díszek uralják, amellyel remekül harmonizál a szekvenciákból össze(nem)álló zene is.

A téma csapdája, hogy az életképek, a hétköznapi morcosságok sora olyan hosszan, talán bármeddig folytatható lenne, hogy lezárásuk vagy nem lehetséges, vagy ha egy bombasztikus ötlettel történne, az szembemenne az addigi föld közeliséggel. Hajdu Szabolcs nem is tudja kikerülni ezt a buktatót: az előadás vége nemcsak giccses (amennyiben nem tartjuk John Lennon Imagine-jének bejátszását épp a giccsesség kifigurázásának), de kissé suta is. Pedig a Hajdu által játszott Farkas utolsó szavai feleségének gyönyörűek, rengeteg mindent magukba sűrítenek, és hosszan visszhangoznak a fülben. Vagyis visszhangoznának, ha Lennon nem próbálná elhappolni az alkotóktól a jól megérdemelt és megszolgált dicsőséget.

Kovács Bálint, szinhaz.net, 2015

A kiváló filmrendező, Hajdu Szabolcs, aki bejelentette, hogy egy ideig nem rendez filmet Magyarországon és kivándorol, új színházi produkcióval jelentkezett a Maladype Bázison. A színészek saját tapasztalataikat is beletették az Ernelláék Farkaséknál című produkció szövegébe. Kivándorlásról és itthon való nehéz létezésről, magánéleti konfliktusokról egyaránt szó van az erőteljes előadásban.

Egy nagy lakás a Maladype Színház bázisa a budapesti Mikszáth Kálmán téren. Ide kellett bezsúfolni képzeletben a Figaro házasságában például éjszakai kertet, vagy akár kastélybelsőt, az Übü királyban pedig még háborús hadszínteret is. Most viszont Hajdu Szabolcs, nemzetközi rangú filmrendező, aki időnként dolgozik színházban is, az Ernelláék Farkaséknál című előadásban abszolút lakásként használja a lakást, ahol egy polgári család él, mama, papa és Brúnó nevű rakoncátlan fiúk. Mindegy is, hogy mivel foglalkoznak, olyanok, akiknek a külső szemlélő szerint sikerült az élet, van munkájuk, biztos egzisztenciájuk, és látszatra a magánéletük is boldog.

Mi pedig lényegében benne ülünk a Farkas család életében, hiszen körbevesszük a játékteret. Hajdu abszolút közelképet mutat erről a családról. Annyira közel vagyunk a szereplőkhöz, hogy csaknem a pólusaikba is belelátunk. És a törekvés az, hogy ne is szereplőkként mutatkozzanak, hanem egyszerűen csak létezzenek itt. Amikor belépünk a játéktérre, az anyát, Esztert alakító Török-Illyés Orsolya, mesét olvas a Gelányi Imre által alakított gyerkőcnek. De az rögtön érezhető, hogy ez a felolvasás nem igazán örömteli. Monoton mormolás, ismétlődő mondatokkal, lényegi mimika és gesztusok nélkül, mintha csak megszokásból járna az anya szája. Brúnón sem érződik az élvezet, mintha merevgörcsben lenne, rezzenéstelenül bámul az anyjára, ami történik már rutin, senkinek nem jó igazán. Ez megadja a produkció alaphangulatát, amiben mindennapi nyűglődéseinket láthatjuk viszont. Azt, hogy nem nagyon boldogulunk a kapcsolatainkkal, hogy gyakran kiüresedés érzésünk van, tehetetlenül áldozatoknak gondoljuk magunkat, vergődünk és vergődünk, nem jutunk egyről a kettőre.

Hajdu adja az apát, enervált, csupa ideg értelmiségi, aki féltékeny a saját fiára, úgy érzi, elvonja tőle a felesége figyelmét. Zsörtölődik, elégedetlenkedik, felfortyan, kiabál. A feleség pedig azt érzi, nem törődik vele a férje, már nem is szereti, tipródik azon, hogy bejelentse-e, válni akar, de nem tud döntésre jutni. Nagymértékben a döntésképtelenségről szól ez a produkció. Arról, hogy elvágyódunk abból a helyzetből, amiben vagyunk, de nem vagyunk képesek belőle kikecmeregni. Ráadásul ebbe a szituációba betoppan a feleség nővérének családja. Ők ki akartak törni abból, amiben voltak, Skóciába mentek, a férj fennen hangoztatta, hogy tíz évig vissza se jönnek Magyarországra, amit káromkodásokkal szidalmazott, de aztán megint itt vannak. Csak nincs hol lakniuk, ezért kötöttek ki a rokonoknál.

Külhonban sem találták meg a helyüket, itthon pedig, ha volt is, már nincs helyük, kolonccá válnak a rokonok nyakán, és még inkább elmélyítik a már amúgy is meglévő konfliktust.

Tankó Erika játssza a testvért, Ernellát, ő az ütközőpont, igyekszik magát aktivizálni, békítget, vitatkozik, de közben reménytelenül rémült. A férje, Szabó Domokos megszemélyesítésében, próbálja meghúzni magát, szeretne kimaradni a konfliktusokból, de nem lehet, mert miközben itt mindenki állóvízben tapicskol, mégis konfliktus konfliktus hátán. Szilágyi Ágota tízéves kislányként meglehetősen sérült, sértődékeny gyerek. A lehető leghétköznapibb helyzetek is abszurdba fordulnak, ezért sokat lehet nevetni. De olykor dermedtek a csendek, gyilkosak a nézések, a feszültség állandó robbanással fenyeget. Igazi nagy robbanás azonban nincs, hiszen az jelentős változással járna, de ennek előidézésére a szereplők már nem képesek.

Marad az állóvíz, marad az életuntság, a nyűggel viselt lét. Keserű látlelet az Ernelláék Farkaséknál, ami a szereplők közös szövegei alapján jött létre, tán ezért is érzik annyira lúdbőröztetően a sajátjukénak.

Bóta Gábor, Népszava, 2015

Hajdu Szabolcs elsősorban színházi embernek vallja magát, még akkor is, ha sikereit, ismertségét főként nagyszerű filmjeinek köszönheti. Most visszatért a színházhoz – színészként, rendezőként, íróként egyaránt jegyzi a Maladype Színházzal közösen bemutatott Ernelláék Farkaséknál című előadást.

Hajdu ezúttal is szerzői színházat csinál.

Két családot mutat, a maga feszült, válságba jutott, némiképp kifulladt, mégis egymáshoz habarcsolt kapcsolataival. Férjfeleség, szülő-gyerek és testvérviszonyokat. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy e két család, amelyet összeköt a vérségi kapcsolat, most kényszerűségből egy időre össze van zárva, és ez az összezártság felnagyítja a másik família hiátusait, álságait.

Ám kukucskálhatunk mások életébe – minduntalan magunkat látjuk viszont.

Saját veszekedéseinket, kudarcainkat és kételyeinket. Nem mellesleg e mikroközösségeken keresztül egy társadalom hogyléte is feltárul. Terítékre kerül a kivándorlás, külhoni létezés, itthoni boldoguláslehetetlenség. Hajduék tükrének hitelessége elsősorban a személyességből ered. Saját és környezetük élményvilágából dolgoznak.

Ráadásul mulattató öniróniával vallanak mindennapjai(n)król. S bár némely kérdésben ereszkedhettek volna mélyebbre, lehettek volna bátrabbak, kíméletlenebbek, még így is jó néhány jelenetük elevenbe vág, annyira ismerős. Hajdu nemcsak velejét és értelmét adja a lakásszínháznak, de turbóra is járatja azt. Török-Illyés Orsolya mélységeket felvillantó játéka és Gelányi Imre bizarr clownszerű gyerekfigurája teszi még hátborzongatóbbá az önmagunkkal való szembesülést.

Vacsorához terítenek, a válságba jutott apa (Hajdu) egy kegyelmi pillanatban ráébred, hogy e sok civódás és vívódás közepette tulajdonképp boldog, hogy tán épp a küzdelmekben, banalitásokban és túlélésükben rejlik a lényeg. Talán e pillanat megvallásáért született maga az előadás is.

Marik Noémi, Vasárnapi Hírek, 2015

(részlet)

Hajdu Szabolcs Maladypés rendezését nagyon vártam. Bár a lehető legkevesebbet szerettem volna előzetesen kideríteni az Ernelláék Farkaséknál c. előadásról, annyit mégis sikerült megtudnom, hogy lakásszínházi intimitás jellemzi. Ez azért izgalmas, mert Hajdu utóbbi munkái, mint a Bibliothèque Pascal és a temesvári társulatnál rendezett Békeidő a fantasztikum jegyében fogantak, amelyek ráerősítenek a nézői konvenciók létezésére, az illúzió elfogadásának fontosságára. Ezzel szemben a vasárnap esti előadás úgy válik színházi élménnyé, hogy szinte megfeledkezünk arról, hogy egy stúdióban ülünk, nem pedig valamelyik barátunk vagy családunk nappalijában. Az Ernelláék Farkaséknál ugyanis két család kifinomultan konfliktuális viszonyairól szól: a Skóciából egy év után és minden megtakarítás nélkül visszatérő Ernelláék váratlanul jelennek meg Farkaséknál. A két nővér, Eszter (Török-Illyés Orsolya) és Ernella (Tankó Erika), férjeik, Farkas (Hajdu Szabolcs) és Albert (Szabó Domokos), és gyerekeik, Brúnó (Gelányi Imre) és Laura (Szilágyi Ágota) együttlétéről, pontosabban ennek az együttlétnek a nehézségeiről szól a másfél óra. Mi minden fér bele egy váratlan éjféli betoppanásba, milyen régi sebek szakadnak fel, milyen új, eddig talán ki sem mondott gondok merülnek fel? Az anyagi problémák, a házasságban megélt boldogság és boldogtalanság, látszat és valóság kettőssége olyan állandó témák Hajdu előadásában, amelyek nincsenek (nem is lehetnek) direkt módon kimondva, csak a mellébeszélés, a felszínes csevegés mögül és révén bukkannak fel. A produkció úgy lesz rémesen humoros, hogy rémessége és humora is abban rejlik, hogy tökéletesen ismerős, mindennapi szituációkkal dolgozik. A testvérek és férjek közötti, a családon belüli feloldhatatlan konfliktusok nevetségesen életszerűek ahhoz, hogy ne ijesszenek rá saját kapcsolataink működésképtelenségére – és azáltal, hogy túlságosan ismerősek, feloldják a feszültséget: bár sírhatnánk, mégis nevetünk. A játéktér közelsége, a viszonyok mélyen emberi volta, egyáltalán a család sérthetetlen tabujának humoros megközelítése érzelmileg is sokszínű produkciót, előadásélményt eredményez.

Kovács Bea, TESZT Napló, 2015

Aranyló napfény, búzamezők, csillagos éjszakák, álmok, hajnali harmatfátyol. Rezzenéstelen ereje a délnek, megpihenő fénye a délutánnak, a sárga és a zöld tánca. Aratás és számbavétel. Az ősz sugallata, az elmúlás finom hártyája lengi be az időt, s teszi fel a kérdést, elérted-e, amiről álmodtál.

Az augusztus – teljében a nyár még, de – magában hordozza a betakarítást, az új kezdetet. A nyár utolsó hónapja, melyben el kell engedni a mozdulatlan forróságot, az évszak tomboló hatalmát, rejtélyes ígéretét. Ha kimondjuk e megfoghatatlan időszak nevét, emlékezünk. Hol télen, mikor azt mondjuk, tavaly augusztusban, hol pedig előreszaladunk, majd augusztusban. Várunk. Magunkra, a vágyainkra, a régmúltra. Beleköltözünk egy érzésbe, mert ez az idő soha nem semleges: hol a szabadság kezdete, hol pedig a vége, de nem érzésnélküli, mert maga az átmenet, a felkészülés. Az elkövetkezőkre vagy a visszatekintésre, mely kér belőlünk. Az augusztusnak adni kell.

Bruno Schulz Fahajas boltok című novellafüzérének különleges világa és a Maladype színház művészei Balázs Zoltán gondolati erdejében szintén minket óhajtanak. Nem egy odavetett darabot belőlünk, hanem a teljességet. Kérnek, hívnak, csábítanak, és ezt már akkor is lehet tudni, amikor még csak az út elején állunk. Bruno Schulz ugyanis dús világát szavak gazdagon díszített fűzérével ékesíti, szavakból szőtt tarka szőnyegen repíti olvasóját, de hogyan lehetséges ezt a világot visszaadni, ha kivonjuk a betűket, elvesszük ezeket a szavakat?

A nonverbalitás meg tudja-e festeni a vásznat? És ha mit sem tudunk se a szerzőről, se a könyvről, se a benne foglalt körmondatokról, már akkor is szembesülünk magunkkal, vajon fogjuk-e érteni? Képesek vagyunk-e érezni, figyelni, észlelni, együtt lélegezni? Tudunk-e befogadni, ha nem kapunk szavakból font kötelet, amibe kapaszkodhatnánk? Amint mondtam, itt adni kell.

Az pedig, hogy adni kell, az egyik legnagyobb csoda lehet, ha sikerül. Nem érdemes viszont előreszaladni, ahogy a nyári esték tompa melege sem szokott sürgetni. A gondolkodás szükségessége nélkülözhetetlen alkotóeleme a Maladype művészeti utazásainak, így a színpadon búzaszemek válogatása közben érjük hőseinket, csillogó, színes selymek és a fekete kontrasztos ölelésében, miközben a tér teljes befogadása érhető tetten elnyúló, kezdeti mozdulataikban. Uralják a padlót, a levegőt, a kitett zsákokat, almákat, az alakzatot, melyet felvesznek, mi pedig felelünk a hívásra; a mozdulatok ritmusos kibontakozása magához ragadja képzeletünket. Elindulunk velük. Kilenc fiatal és tehetséges művész, köztük a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, a juniorok, kiknek vizsgaelőadása elevenedik meg, és két oszlopos, szenior művész, az aranyló fénnyel bevont Szilágyi Ágota és a nagyszerű átváltozó, Bödők Zsigmond, régi kedvenceink.

Ahogy a karok és lábak hullámoznak, a szereplők egyszerre közelednek s távolodnak, így válik érezhetővé az egység, mely e társulást mozgatja. A tekintetek ereje, a távolságok váltakozása, a hívás és taszítás ösztönössége. A reagálás tudatos figyelme, az izgalom a másik keltette hangulat visszatükrözésére maga a kifejezés leplezetlen eredete, elrejtetlen igazsága a belső rezdülésnek. Olyasfajta tudatosság, melyet spontaneitás járhat át és teremthet meg, s e játék keretei meghagyják a művészi megszületés önazonosságát, azt, hogy megszemélyesítői, a maguk belső késztetése szerint is részesei legyenek az interakciónak. E folyamat része a megosztott színpad használata, ahol az egyes mozzanatok lazán, mégis harmonikusan illeszkednek egymáshoz a tér különböző pontjain, hálóként fogva föl az inspirációs mezőben gomolygó művészi erőket.

Társa e térnek a kísérőzene és a szövegek műfaji sokszínűsége, ami kötőanyaga lesz a előadásnak. Speciális, egyedi mozgáselemek kombinációit vonultatják fel, helyet adva a fantáziának, a változásnak, és annak a szavak nélküli információcserének, mely mind párban, mind csoportos egységben tapintható – a szenvedély, a féltékenység, a csábítás, a düh, a magára hagyottság érzékelhető, látható az arcokon, a mozdulatokon, a gesztusokon, követhető a tetteken. E nonverbális eszköztár bravúrosan kezelt ecset a játszók kezében, a színpaletta teljes skáláját kikeverik, s tiszta, könnyed mozdulatokkal hordják vászonra érzéseiket és rezdüléseiket, egyedi tónust adva a kép egészének. Olyat, amit szeretünk nézni.

Miért szeretjük nézni, ha egy szóval nem említettük még, hogy miről szól az Augusztus? Miért, miről szól egy augusztusi este? – kérdeznénk vissza. Hangulatokról, vágyakról. S erről szól a Bruno Schulz inspirálta előadás is, melynek nincs egységes, egyetemes értelmezési köre, se klasszikus történetvezetése, de épp ez az erőssége.

Várja, hogy adjunk, méghozzá emlékeket, érzéslenyomatokat, adjunk hozzá fantáziát, töltsük ki, fedezzük fel, hogy nekünk mit jelent a közelség, a tánc vagy akár egymás leköpése. Mit hoz ki ez belőlünk, hová tud elrepíteni, vagy éppen hol lennénk e pillanatban most? Mit vált ki elemi volta: tetszést, félelmet? Akarjuk-e ezt a világot? Vágyunk-e vissza a gyerekkorba, melyet megidéz, vagy mindez valami más, távoli? Elértük-e, amiről álmodtunk? Válaszolni kell.

Felelni arra a tisztaságra és eredetiségre, mely Balázs Zoltán alkotásainak mindig esszenciája, amit társulata színről színre megvalósít, átadva magát neki. A szavak sokszor elfednek és félrevezetnek – sugallja Schulz, és ez a szavak nélküli transzformáció igazat ad neki, ugyanis ott van benne a gyermeki felfedezés tisztasága, a beszéd előtti igazság, amikor még minden megtörténhet, mert a gyermek figyel, magába szív majd kifejez, és tökéletesen érthető anélkül, hogy egy szót is szólna. Mert mondanivalójának őszintesége átszüremlik és hat, mert nincsenek benne hazugságok, színlelés, csalás, hízelgés – a világ csalárd dolgai.

Az Augusztus tiszta és romlatlan manifesztuma a belső világ kifejezésének, nem óhajt titkolni, se elrejteni; ott és akkor enged a megszületés lehetőségének, a pillanat múló, de örök érvényű teremtésének, és teszi ezt bátorsággal, hévvel, ám közben érzékkel ügyelve a formára, azt soha fel nem áldozva.

A történet ezért magát írja, bennünk is írja. Megszületik az alkotókban és bennünk; ahogy a művészek kapcsolódnak, úgy kapcsolódunk mi is világukhoz, s kitölthetjük magunkból, saját történeteinkből mindazt, amit látunk, hallunk, befogadunk. Ez az a ritka alkalom, amikor csak együtt születhet meg az élmény, ahol a színészek és mi is felépítünk egy láncolatot. Hogy ez egyezik-e? Nem biztos. Hogy egyezik-e bárkiével? Az sem.

Az viszont igen, hogy ha nem félünk figyelni, magunkban elmerülni, az érzésszínház történetdarabkáit kiegészíteni, akkor Balázs Zoltán vezetésével olyan augusztusi varázslatban lehet részünk, mely egyedi és megismételhetetlen. Alkotás csak nekünk, személyre szabottan. A mi saját történetünk, amelyet csak nekünk játszanak el, mert mi is kellünk hozzá, hogy létrejöjjön. Az Augusztus a saját imaginációs terünkben megteremtett szellemi ajándék, amihez nyár este sem kell. Csak ők és mi. Szavak nélkül.

Simon Sára, Criticai Lapok, 2019

– Augusztus a TRIP Hajón - 

Kellemes fény, melyről a búzatábla jut eszembe. Esős napon a pajtában rekedni, sült almát enni a vásár forgatagában, focizni a haverokkal, miközben a késő délutáni nap melege cirógatja a hátamat. Bruno Schulz Fahajas boltok című novelláskötete alapján Balázs Zoltán rendezett előadást Augusztus címmel a TRIP Hajón. A Maladype Színház előadásán jártunk.

A Maladype produkciója száz meg száz asszociációt ébresztett bennem, minden jelenet egy árnyalattal másabb hangulatot árasztott. Mégis, mindegyikben van valami, ami miatt a szövegalap egyértelmű közös nevező lesz. Ez a szál pedig annak a gyermeknek a nyara, aki valamikor a befogadó volt. Olyan képek és érzetek vannak a középpontban, melyek bizonyos formában mindenki számára ismerősek lehetnek, mintha valamely különös utazásra hívna a társulat a múltba, a gyermekkorba, a Fahajas boltok nosztalgikus világába. Egyben érdekes megfigyelni az emlékezés mechanizmusának megjelenését, ahogy egyik kép folyik a másikba, az érzet langyosodik, majd átfordul. Ettől lesz igazán izgalmas élményben részünk, ez az, ami az előadást dinamikussá, figyelmet megragadóvá teszi.

Ugyanakkor formailag is különleges mindaz, ami a színpadon történik. Az előadás szereplői átéléssel közvetítenek, szavak nélkül. A nonverbalitás azonban, úgy gondolom, nem teszi nehezebben emészthetővé a darabot, hiszen a cél itt elsősorban nem is a történet közlése, sokkal inkább egyfajta érzelmi bevonás, amelynek elsődleges eszköze a nyelvi jelen túlmutató a kép. Ezt taglalva akár olyan véleményre is juthat a néző, hogy a látottak a mozgásszínház határát súrolják, mégsem lépik át azt, hiszen a főszerepben nem a test áll, hanem a gondolat kifejeződése, illetve a néző, még ha nem a hagyományos értelemben véve is, de gondolkodtatása. Hiszen az emlék (merthogy emlékképeket látunk) maga is gondolat, még ha érzelemmel társul is. Ugyanakkor nem szabad elsiklanunk a zene fontossága felett sem. A színészek nem táncolnak, hanem a szó legtisztább értelmében játszanak a zenére. A szereplők a régebbi, már jól ismert társulati tagokon, Bödők Zsigmondon és Szilágyi Ágotán kívül a társulat új tagjai, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatói, akik hihetetlen energiával alkotnak világot a szemünk előtt. Csodálatos nézni azt, ahogyan játékosságból remekmű születik.

Bár a darab nem szövegközpontú, különböző szimbólumok jelennek meg a színpadon, melyek kitágítják az értelmezési lehetőségeket. A búzamag, a zsákok, az alma egyfajta termékenységszimbólumként kísérik végig a történéseket; jelképezhetik a kamaszkorban feléledő szexuális kíváncsiságot, erre több utalást is találhatunk. Ám ha nem ezen a vonalon futtatjuk végig gondolatainkat, pusztán a természetet is jelképezhetik, az anyaföld ajándékait; általában pozitív asszociációkat vonnak maguk után. Ezeken a tárgyakon kívül a kellékhasználat nem jellemző, ahogyan a díszletet is csak az elme festi a háttérfüggönyre. Ettől a látvány letisztult, egyszerű lesz, a színészek maguk töltik be a befogadóban keltett bármiféle hiányérzet nélkül a teret.

Az előadás kedves, játékos és érzékeny. Rövidsége kissé “hirtelen érintett”, de semmiképp sem kellemetlenül, hiszen úgy gondolom, nem percre mérik a színház értékét.

Mindenképp ajánlom az alternatív szerelmeseinek és azoknak, akik valami újra, valami (jó értelemben) „csöppet sem kőszínházira” vágynak. Mindemellett az előadások után sokszor beszélgetésre invitálja Balázs Zoltán társulatvezető a nézőket, melyek emlékezetes élmények lehetnek befogadó és alkotó számára egyaránt. Pátosz nélküli magasművészet élő, hús-vér figurákkal.

Molnár Flóra, f21.hu, 2019

... a legyőzöttek Kukk Zsófi, a Színművészeti Egyetemen tavaly végzett dramaturg diplomamunkája. Ez az új magyar dráma egy különösen izgalmas vállalkozás. Az azték birodalom bukását mutatja be indián forrásokra támaszkodva, dokumentarista módon. Tehát a legyőzöttek szemszögéből láttatja egy kultúra, egy teljes civilizáció pusztulását. Ebben a drámában azok szólalnak meg, akiknek a történelemben nincs hangja.

A Trójai nők az esztelen háborút követő keserű béke krónikája: női szemmel. A bemutatót március 17-én tartják a Maladype Bázison.

A legyőzött trójai ház lányai, asszonyai a kegyetlen megtorlás tehetetlen prédái. Megcsúfoltan, reményvesztetten várják a rájuk kiszabott csapást, kinek a számkivetettség, kinek a halál jut. Négy karakter (a honanya, a feleség, a szűz és a kurva) sajátos szemszögéből megvilágítva láttatja a háborút; érzelmi és racionális értelmezési síkokat ütköztetve, tiszta képet kapunk arról, aminek nem kellett volna megtörténnie, mégis elkerülhetetlennek bizonyult, mert az Istenek, fennkölt unalmukban, kockát vetettek, és így vagy úgy, de Trójának vesznie kellett.

Az előadás tulajdonképpen egy installáció: egy iszonyú méretű konfliktus koncentrált megjelenítése pár négyzetméteren úgy, hogy annak valódi térfogata asszociatív módon, a néző fantáziája által tágul. A végzet előszobájában vagyunk, hős(nő)ink mögött a leégett Trója, előttük megannyi változata a kilátástalanságnak. Ahogy Euripidész drámájának, Sartre és Illyés Gyula átdolgozásai által egyre inkább fellazul az idő egysége, Szabó K. István rendező átiratában teljesen feloldódik, és a történelem nagy olvasztótégelyéből kísértő hangok, képek által utal valami örök tűzre, megannyi füstölgő romra, mert a hiúság Helénája újabb, pusztításban gyönyörködtető hadjáratokra sarkall, s nincs az a férfi aki, ellenállna a csábításnak. S a halál csendjében „ Hangot csak a trójai nők adnak”.

Készült Euripidész-Sartre-Illyés Gyula nyomán, Szabó K. István átiratában. Szereplők: Varga Mária m.v., Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika, Bödők Zsigmond. Zene: Ovidiu Iloc. Jelmez: Florina Bellinda Vasilatos. Játéktér-Rendező: Szabó K. István. Bemutató: 2019. március 17., Maladype Bázis.

Színház.org, 2019. 03. 14.

A Maladype Színház nagy sikerű nonverbális előadása, az „Augusztus” Pozsony, Prága, Nagyszeben és Maribor után a Nyugat-Balkáni Kulturális Évad bosznia-hercegovinai „Magyar Kulturális Hetek” elnevezésű programsorozatában március 8-án Szarajevóban, és március 9-én Zenicán mutatkozik be a Téli Fesztiválon. A társulat ezt követően április 23-án Moszkvában, a „Your Chance” Nemzetközi Színházi Fesztiválon vendégszerepel.

A Szarajevói Téli Fesztivál február 7-től március 21-ig gazdag programkínálattal várja az érdeklődőket Bosznia-Hercegovina fővárosának utcáin, terein, a különböző galériákban és színházakban. A fesztivál tizenkét helyszínén a világ 41 országából mintegy 1200 művész mutatkozik be. A nagy múltú nemzetközi kulturális és művészeti fesztivál 1984-ben, a XIV. Téli Olimpiai Játékok alatt indította első évadját (innen származik elnevezése is). Idén a “zaj és düh” („buka i bijes”) mottó jegyében zajlanak majd a színházi és összművészeti események. A Téli Fesztivál a nyitottság és a szabadság határtalan eszméjét a művészet eszközeivel hirdeti a térség országainak közelmúltbeli újrarendeződése után. Az idei fesztivál díszvendége Magyarország.

Április 12-27. között kerül sor Moszkvában az Orosz Színházi Szövetség által rendezett “Your Chance”elnevezésű Nemzetközi Színházi Fesztiválra. A Maladype társulata Augusztus c. előadását április 23-án a Na Strastnom színházban mutatja be. A 12 éve megrendezett „Your Chance” fesztivál a világ legjobb pályakezdő színészei számára nyújt lehetőséget szakmai tudásuk megmutatására. Évről évre, Moszkvában találkoznak Oroszország, Európa, Ázsia és Amerika legtehetségesebb fiatal színházművészei. A híres “Na Strastnom” színházi központban számos kísérletinek indult projekt később a moszkvai és az oroszországi kulturális élet szerves részévé lett. Sok, mára híressé vált színész és rendező első lépéseit ennek a színháznak a színpadán tette meg. Új irányzatok és új nevek kapnak lehetőséget idén is.

Az alkotók ajánlója:

A mágikus-realista szerző Bruno Schulz Fahajas boltok – Összegyűjtött elbeszélések (1934) című művében a Monarchia végnapjait írja meg egy galíciai kisvárosban, amelyben saját apja, Jakub a szolid kereskedő és filozófus-mágus alakjában Józef, a gyermek szemével láttatja a régi világ letűnését. A novellák a városban élő kereskedő család történetét beszélik el. Bár Bruno Schulz a német expresszionisták, Robert Musil és Franz Kafka szellemi társa, velük ellentétben az egyetemes méretűre dimenzionált rettegés helyett ő inkább saját gyerekkorából épít házat magának. A rendező, Balázs Zoltán, a novellák alapján készült Augusztus c. nonverbális előadásban a szerző nem mindennapi nyelvezetét fordítja át képekre, a test, a mozgás, a gesztus nyelvére, amelyet a társulat színészeinek bravúros játéka és finom intellektusa tesz plasztikussá.

Bruno Schulz: Augusztus

Rendező: Balázs Zoltán
Játsszák: Bödők Zsigmond, Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Fekete Róbert, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Szilágyi Ágota, Zsenák Lilla
Produkciós vezető: Balázs Katalin
Nemzetközi kapcsolatok: Huszár Sylvia

2019.03.08. 19:30 – Sarajevsko Narodno pozorište, BIH
2019.03.09. 19:30 – Bosansko Narodno pozorište, Zenica, BIH
2019.04.23. 19:00 – Na Sztrasztnom, Moszkva, RUS

A Maladype Színház vendégjátéka Szarajevóban és Zenicán, a Nyugat-Balkáni Kulturális Évad eseménysorozatának keretében, a KKM Balassi Intézet támogatásával jött létre. Az oroszországi vendégjáték Magyarország Moszkvai Nagykövetségének támogatását élvezi.

BDPST24.hu, 2019. 03.07.