Elemek megjelenítése címkék szerint: zsótér sándor

Shakespeare nagy történelmi királydrámáját ezúttal egy belvárosi lakás egyik szobájában láthatjuk, a Maladype Bázison. A Zsótér Sándor rendezte III. Richárd Szigligeti Ede másfél évszázados fordításában szólal meg.
Manapság, amikor minden nem magyar nyelvű drámát újrafordítanak, mi több, még a régi magyar szövegeket is maira írják át, érdekes vállalkozás, ha egy rendező egy 150 évvel ezelőtti fordítást vesz elő, miközben azóta születtek újabbak is ugyanabból a műből. Persze Zsótér Sándortól nem meglepőek a főárammal szembemenő megoldások, így azon sem csodálkozhatunk, ha III. Richárdjában nem a közismert, bár már maga is fél évszázados Vas István-féle magyarítást használja, hanem Szigligeti Ede annál is száz évvel régebbi fordítását.

Elsőre talán azt gondolhatnánk, a régi fordításhoz hagyományos színpadkép és korhű jelmez dukál, de Zsótért nem éppen erről ismerjük, hovatovább a Maladype Bázison, vagyis egy Mikszáth téri lakásban, annak is egy szobájában erre vajmi kevés lehetőség adatik. Ambrus Mária díszlettervező ehelyett egy már-már szemtelenül profán díszletet dobott be: egy építkezéseknél használt állványzat egy elemét, amely nemcsak egyszerűségével tüntet, de az amúgy sem túl nagy szobában meglehetősen kis teret hagy a játékra is. Ráadásul a dráma összes helyszínét itt kell megjeleníteni, ami a nézők absztrakciós képességét is próbára teszi.

Viszont Zsótér nem lenne Zsótér, ha a legegyszerűbb díszletet nem tudná a legötletesebben használni. Nemrég a negyedéves színészosztállyal készített Sirályában használta ki a Színművészeti aulájának minden lehetőségét, most pedig az építkezési állványelemből és a Maladype bázis szobájából hozza ki azt, amit csak ki lehet. Az állványelem egy hatalmas vaslábakon álló padozat, utóbbihoz csapóajtón keresztül lehet feljutni. Ez máris osztott teret képez: megjelenik a fent és lent különbsége, így például Margit királynő fentről szórja átkait a lent lévőkre, Richárd felülről adja a parancsokat az alattvalóknak. A csapóajtó pedig tökéletes eszköz például a lefejezés imitálására. A szobába három ajtón keresztül lehet bejönni, amelyből kettőt csak a közönség egyik fele lát: izgalmas játékra ad ez lehetőséget például a két gyilkos jeleneténél. Egyszerű díszletek mellé egyszerű jelmezek járnak. Benedek Mari szőnyegekből vágott ki ruhákat a férfi színészek számára, amelyeket a legkülönbözőbb módon öltenek magukra. A kellékek gyermekjátékok: a kard gyerekkard, a kis királyfiakat játékdinók jelképezik, sőt még egy játékhelikopter is szerepet kap.

A régies szöveg eleinte nehezen követhető, aztán lassan megszokja az ember, hogy itt ezen a nyelven beszélnek. Már csak azért is, mert ezt olyan természetesen teszik, mintha itt és most tényleg Szigligeti Ede nyelven beszélnénk. Keményebb kihívást jelent már a történetszálak követése, főleg, hogy tizenegy színészre jut huszonegy szerep – valaki négy különböző figurát is eljátszik. Akik először találkoznak a művel, könnyen eltévedhetnek a szereplők forgatagában, de még akik jobban ismerik a drámát, azok is néha kapkodhatják a fejüket. Bár Ungár Júlia technikailag jól oldotta meg a szöveg meghúzását és a szerepösszevonásokat, lehet, hogy az érthetőség oltárán még kicsit több szerep vagy jelenet beáldozható lett volna.

Balázs Zoltán mint Richárd nem játssza el a figura testi hibáit, amelyekről a híres kezdő monológban hallunk, Glosterje inkább jó kiállású királyi sarj, aki nem bosszút akar állni a természeten fogyatékosságaiért, hanem pusztán a hatalom megszerzéséért dönt úgy, hogy gazember lesz, és lemészárol mindenkit, aki az útjába áll. Az előadást jó színészi játékok és erős jelenetek jellemzik: izgalmas Balázs Zoltán–Gloster és Szilágyi Ágota–Lady Anna szópárbaja, és különösen erős alakítást látunk Huszárik Katától a férjét és gyermekeit elvesztő Erzsébet királyné szerepében. Groteszk jelenetekben sincs hiány: Márkus Sándor és Friedenthal Zoltán kisebb kabarét mutatnak be a két gyilkosként, a leghumorosabb jelenet pedig kétségtelenül az, mikor a haldokló király parancsára az összes halálos ellenség egymás keblére borul, végül kézen fogva körülállják az állványzatot a béke jeleként.

Bár számomra nem derül ki, Zsótér itt és most miért tartotta érdemesnek bemutatni Shakespeare darabját, az eredmény egy izgalmasan kísérletező, erős színészi alakításokkal tűzdelt előadás lett.

Kiss Csaba, prae.hu, 2016

Shakespeare mindig aktuális, mindig műsoron van, sőt idén halálának 400. évfordulója miatt az Operaház is neki szentelte az egész évadját. Az Operaházban éppen a Maladype III. Richárd premierjének napján indították a Shakespeare-maratont (17-féle előadás 10 darab alapján, 31-szer két és fél héten belül - szinte elképzelhetetlenül sok, mindet megnézni lehetetlen), amelynek sűrű eseményei miatt sehogy sem tudtam korábban tető alá hozni ezt a bejegyzést. A Maladype öt idei előadására még látatlanba megvették az összes jegyet, így ennek a bejegyzésnek leginkább az a célja, hogy a jövő évi előadásokra felkészítsen, emiatt most már egy hét csúszás kevéssé lényeges. (Ezzel mentegetem magam, egy hete írom ezt, de eddig nem tudtam rászánni magam a posztolásra.)

A szerző 37 darabjának jelentős része saját kora aktuálpolitikai helyzetére reflektált, gyakori téma a hatalom és annak káros mellékhatása az emberi természetre, más-más királyok uralkodásához kapcsolódva a tíz királydrámában, a tragédiák többségében, de a színművekben és a komédiákban is . Mivel Shakespeare a piacról élt, ezért sejthetjük, hogy a közönség is szerette a cenzúra háta mögötti célozgatásokat és vette a lapot, pontosabban a jegyeket.

Ha összehasonlításként a mai pesti színházak kínálatát megnézzük abból a célból, hogy hány előadás foglalkozik hasonlóképpen a politikai hatalom (tágabban véve: politikusok helyzete, korrupció) kérdésével, akkor találunk most is számos ilyet, melyek közül a teljesség igénye nélkül kiemelhető például az Igenis, miniszterelnök úr! (Átrium), Át az ingoványon (Jurányi), A nadrág (Karinthy), A bajnok, Cukor Kreml(Katona), Hamlet (Örkény), Turandot (Radnóti), I.Erzsébet (Szkéné),Titkaink (Pintér Béla), A revizor (Víg), de a műsor túlnyomó részét mégis a kikapcsolódást ígérő produkciók teszik ki, amelyek óvakodnak még a politikához szorosan nem kapcsolódó társadalmi jelenségek vizsgálatától is. Lehet, hogy Shakespeare korában sem volt ez az arány más, nem biztos, hogy eldönthető, hogy a politikai jelenségek vizsgálatát az Erzsébet kor polgára vagy a mai magyar mezei néző szereti jobban viszontlátni a színpadról. Az viszont kétségtelen, hogy van ilyen témájú előadásokra igény most is, mert a felsoroltak rendszerint telt házzal mennek.

A darabról
A III. Richárd valószínűleg a tízből a legismertebb és a legtöbbet játszott királydráma, a köztudatba ebből a darabból került be a púpos király figurája, akihez jó néhány közhely is tapadt. A darab hatása annyira erős, hogy Yorkban évtizedekkel ezelőtt létrejött egy társaság, amely a király Shakespeare által megcsúfolt hírnevét szeretné helyreállítani és egy egész múzeumot is létrehoztak ebből a célból. Hiába minden, a karaktergyilkosság visszavonhatatlanul megtörtént.
A történet lényege széles körben ismert: Richárd eldönti, hogy gazember lesz, kiterveli, hogy kit hogyan fog semlegesíteni, aztán mintegy "szalámi taktikát" alkalmazva ellenfeleit elteszi az útból, királlyá választják, a segítőinek tett ígéretet nem tartja be, aztán hősiesen belebukik és jöhet a következő trónigénylő.
Egyszer - 15 évesen - egy balatoni nyaralás alkalmával a Shakespeare királydrámákat sorban végigolvastam, és már akkor egészen világossá vált, hogy minden darab ugyanerre a kaptafára készült (más-más személyiségek vannak a pozíciókban, de sokszor a nevek is egyeznek), amely jelzi, hogy a szerzőnek az volt az alapvető benyomása, hogy a történelem ismétli önmagát, mindig ugyanaz következik be, a szépreményű trónkövetelő óhatatlanul is besározza magát és elbukik. A III. Richárd annyiban különbözik a többitől, hogy a trónbitorló tudatosan visz véghez minden gonoszságot, miközben végig azzal is tisztában van, hogy mindez erkölcstelen. (Az előadáshoz készült szórólap ezt is kiemeli, de hangsúlyozza, hogy nem mellékes a környezet szerepe, amely lehetővé teszi, hogy a terveit megvalósítsa. Mindenki nyerészkedni akar, az más kérdés, hogy végül nem sikerül, mert adott szavát nekik sem tartja be Richárd, miután a trónt már elnyerte.)

INNEN célzottan Zsótér Sándor rendezéséről...

Zsótér Sándor két dolgot sem tesz, amely viszonylag gyakori a mai Shakespeare-előadásokban: nincs mindenki mai ruhákban, öltönyben-nyakkendőben-napszemüvegben, illetve nem rendez vérfürdőt a Maladype középső szobájában, karnyújtásnyira a szoba négy sarokba szétválasztott összesen ötven nézőtől. Ehelyett most is érezhető, hogy a csapata egységesen dolgozik: Ambrus Mária egy állványzatot helyez a középpontba (a játéktér kibővül), alatta egy bádogtepsi, amelyről azt feltételeznénk, hogy ez egy hentespult és véres lesz, de nem - ahogy egy, a rendezővel készült friss interjúból megtudható: egy pékasztal. Benedek Marinak jelmeztervezőként most talán a szokásosnál is kiemeltebb szerepe lesz. Nekem fontosnak tűnt - ehhez kapcsolódik a címválasztásom is -, hogy minden szereplőt takaró burkolt, amelyeket hol a derekuk köré csatolva, hol pedig a vállukra vetve hordtak. Természetesen a takaró jellege is kifejező - III. Richárdon egy vörös bársonyt idéző plüss van, míg Erzsébet-királynén tigris mintás, a gyerekeken pedig makulátlan fehér. A takaró nemcsak távolabbi asszociációkat hozhat (több szereplőnek is célja, hogy cselekedeteit elleplezze), de nekem egyértelműen az előadás JÁTÉK-mivoltát is hangsúlyozta, hiszen a gyerekek, esetleg iskolai amatőr színjátszók folyamodnának hasonló eszközhöz, amikor királyosdit játszanak. (A műanyag kardok is ezt a gesztust erősítik meg.) Ez aláhúzza azt is, hogy Richárd hangsúlyozottan szerepjátéknak tekint először próbálkozására és lehet, hogy ő lepődik meg legjobban, hogy sorozatosan sikereket ér el.

Ismertem valakit - ki hinné, magyar-angol szakos bölcsészhallgató volt -, akinek ez a darab volt a kedvence, ebből írta a szakdolgozatát és addig is éveken keresztül gyakran emlegette. Mindig hangoztatta, hogy a mű kulcspontja az Anna-jelenet, Richárd legnagyobb sikere éppen az, hogy képes maga mellé állítani valakit, akinek nemrég megölte a férjét. Ez után minden már szinte önmagától működik, úgy érezzük.

Én, talán azért is, mert eleget olvastam a művet és a többi királydrámát is, úgy látom, hogy a III.Richárd előadások buktatója az, hogy a folyamat kimenetele túlságosan jól előrelátható, kiszámítható és óhatatlanul is hullámzik a feszültség, pontosabban: eddig sosem láttam olyan III. Richárdot, amelyben ne éreztem volna, hogy időről-időre mégis unatkozom.

Jelenleg Balázs Zoltán derekasan állja a sarat, és nem valamiféle látható torzulásból, hanem Richárd alacsony önértékelésével magyarázza döntését. Helyenként kisfiús mosolyra húzza száját, mintha alapvetően játéknak érezné a gyilkosságokat, árulást, udvarlást.
A többiek rendszerint - ahogy Shakespeare társulatában ez megszokott volt - több szerepben is fellépnek, érezhetően elkülönítik ugyan ezeket, de mégis hajlamosabbak vagyunk egységesen tekinteni rájuk, mint azokra, akiket Richárd elnyom és kihasznál. Külön szín persze Friedenthal Zoltán IV. Edwardként, fekete maszk jelzi az arcán betegségét, Pallag Mártonra különösen a jóhiszemű clarencei hercegként emlékezünk, de a két ifjú herceg egyikeként is nyomot hagy fehér takarójában kissé bambán álldogálva. A másik fiú Bödök Zsigmond, aki szintén fregolizik, akárcsak Kádas József, Fila Balázs, Márkus Sándor is. Utóbbinak Friedenthal Zoltánnal együtt, bérgyilkosként van egy jó jelenete, amely az előadás egészéből - egy hét után is - kiemelkedik. Az előadás közben néhány alkalommal angol nyelvű dal szólalt meg, sokáig azt hittem, hogy a hátam mögötti hangszóróból. De nem, egyszer hátranézve felismertem Szűcs Péter Pált, akinek nagyszerű a kiejtése és ezek a zenei betétek feldobták az előadást, felélénkítő hatással voltak ránk.

Miután a Shakespeare királydrámákban elég kevés a női szereplő - a politikai játszmák hátterében, illetve áldozataként vannak jelen a nők jellemzően, kevésszer a szálak mozgatóiként, de amikor viszont igen, akkor emlékszünk rájuk. Az özvegy Lady Anna szerepében Szilágyi Ágotaugyan sokszor nem tűnik fel, de így is élesen vissza lehet rá emlékezni, a feszültség vibrál a két jelenet elejétől a legvégéig. Gyűlöli férje gyilkosát, mégis hozzámegy feleségül, képtelen ellenállni a csábításnak. A benne lejátszódó folyamatot hitelesen érzékelteti. Komolyan átkozódik, majd elbizonytalanodik és csak később ébred rá, amikor Richárd már meggyűrűzte, hogy Gloster hercegének jövendőbelije, akire átka vonatkozott, ő maga lesz.

Huszárik Katát emberemlékezet óta nem látta, hiszen sok évet töltött Szolnokon, mielőtt a Maladype előadásaiba bekerült volna. Erzsébet királynéként érezzük, hogy ő irányít a beteges IV. Edward helyett és nem könnyű megtéveszteni, tigrismintás takarója is kemény ellenfelet jelez. Richárdnak mégis sikerül. Anyósa, Tankó Erika, akinek módja volt megtapasztalni azt is, amikor a hatalom birtokosa volt és a bukást is. Kisebb szerep ez is, de szintén fontos, hogy a legidősebb generáció is képviseltetve legyen.

Balázs Zoltán mindenkit képes vagy átverni, vagy megöletni vagy maga mellé állítani egy időre. Végig bírja szusszal a két és egynegyed órás játékot, érezni a virtuozitását, élvezi a szerepet is, ahogy III. Richárd is élvezte Shakespeare beállításában az általa irányított színjátékot, amelynek nem nézői voltak, pusztán áldozatai.

A színlap kiemeli, hogy ugyan könnyen azonosítható lenne a jelen vagy a múlt diktátoraival, "de mégiscsak van egy döntő különbség: hogy ő tudatában van az erkölcsi világrendnek. Tudatosan választja a rosszat. Nem gondolja, és nem hazudja jónak." Lehet, hogy éppen ez az oka, hogy igazán hosszan mégsem tud megmaradni az általa választott nyomvonalon.

Az előadás megtekintése lehetőséget ad bárkinek, hogy ezeken a kérdéseken elgondolkodjon, de aki eddig nem kapcsolt, leginkább csak jövőre teheti meg, mert ugyan májusban is műsoron van 28-án és 29-én a Maladype bázisán, de valóban csak ötven néző fér be, így csak valakiknek az esetleges távolmaradás esetén tudtok akkor is bejutni, ha nincs előre megvett jegyetek.

Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2016

Zsótér Sándor és a Maladype Színház legújabb kapcsolódási pontja Shakespeare III. Richárdja, amelynek bemutatója 2016 májusában volt, Balázs Zoltán társulatvezetővel a címszerepben. A közös alkotói munkásság évekkel ezelőtt Wyspianski Akropoliszával kezdődött, amelyet Musset Lorenzacciója, majd Beaumarchais-tól a Figaro házassága és Brecht Don Juanja követett. A mostani darabválasztás kapcsán felmerül a kérdés: milyen meglepetéseket tartogat jelenünk ördögi leképezése?

Ördögi gonoszságról ezúttal szó sincs. III. Richárd jelen előadásban – Balázs Zoltán alkati adottságait kihasználva – charme-os és jó kiállású, ugyanakkor közvetlen, a nézőkkel összekacsintó, nekik értelmezően magyarázó, kvázi pedagógus. Figurája racionálisan dönt a gonoszság mellett, unalomból és tanítói célzattal bizonyítja be, hogy a szavakat szépen csavarva mindent el lehet érni. Egy hajbókoló rendszerben csak ügyesen kell kommunikálni, és a győzelem borítékolható.

A véreskezű király drámája izgalmasan és humorosan kisarkított, karikírozott jelenetek sorává válik. Éles stílus- és hangulatváltásokkal mozaikszerűen tartja fenn a figyelmet, rájátszva a dél-amerikai szappanoperák dramaturgiai szépségére – barát, szerelem, ellenség epizódonkénti változásában. És vissza a kezdetekhez, hiszen az alaptörténet ógörög tragédiába illő: a tébolyultnak vélt Margit átkot szór a királyi házra, és azt minden szereplő be is teljesíti két óra alatt.

És, hogy mitől nem lesz unalmas Szigligeti Ede – finoman fogalmazva – nem a mai szlenggel teletűzdelt fordítása? Érthető húzásokkal könnyíti a szöveget Ungár Juli dramaturg (például Richmond figuráját teljesen kihagyja), emellett a pontosan beállított mozgássorok folytonos fluktuációt eredményeznek a Maladype Bázis szobaszínházi atmoszférájában, így az egész előadás alatt konstans a figyelem.

Egy térben, de nem egysíkúan zajlik a játék. Ambrus Mária díszletének (fém emelvény két átlóspánttal) kifejezőereje meglepően sokszínű. Fent–lent, kint–bent ellentéte érzékelteti a hierarchikus viszonyokat. A középre szorult bádogborításos pékasztal univerzálissá válik, és behívja a trancsírozó hentesek asszociációját. A fémek hideg hangulatát, az érzelmek ridegségét a plüssös-szőrös függöny-takaró jelmezek ellenpontozzák. Benedek Mari színes darabjai bár a mozgást nehezítik, a gyermekkor játékos óráit idézik: bármely anyag lehet szoknya, palást, mellény – attól függően, hogyan kötjük magunkra. Ehhez társul a pőreség és – a hölgyek esetében – a dekoratív fehérnemű.

A gyermeki lét játékos és vak hite kapcsolja kerek egésszé az előadást. A gonosz úgy dönt, hogy gonosz lesz, és a többiek bizalmat szavaznak neki. Az a néhány kellék, amely szerephez jut (buborékfújó, dínófigurák, kard) szintén a játékosságot erősíti. Ugyanakkor a gyermeki őszinteség egy apró gesztussal ugyan, de halálra van ítélve: Richárdot görnyedt púposként csak az ifjú hercegek előtt látjuk, hiszen ők nem ismerik a játékszabályokat és a hízelkedés nyelvét – és ez okozza vesztüket.

Nincs könnyű dolguk sem a játszóknak, sem a nézőknek. Több szerepet alakítanak a színészek, amely pontosságot és koncentrációt kíván mindenkitől. Humoros vitalitással lubickol a mellékszerepek váltogatásában Pallag Márton, Bödők Zsigmond és Márkus Sándor. A három díva (Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika) szenvedélyes és pengeéles dialógusaival tartja a feszültséget. De a sűrű atmoszféra nem születhetne meg Szűcs Péter Pál hangaláfestése nélkül; angol nyelvű rapbetétéivel kommentál, lázítva lazítja a népet.

De mindez csak színjáték, hiszen kicsoda is III. Richárd? Egy szegény második fiú, akit senki nem szeretett, és aki túl okos, hogy másodhegedűsként végigasszisztálja bátyja királykodását, ezért felkorbácsolja az állóvizet, ám saját tébolya ellene fordul. Nem lehet gyűlölni, csak drukkolni neki és megnézni még egyszer, hátha most más lesz a vége.

Sárosi Emőke, Kultifilter, 2017

Jót nevettünk a halálunkon.

A jókora nappali méretű színházterem zsúfolásig megtelt, székek, kisebb pótszékek, még kisebb póthokedlik, nem szeretnék ilyenen ülni, nincs szünet. Richárd belép (ott jön be, ahol mi – mai nézők, aktuális rózsaháborúink elhordott veteránjai – is bejöttünk), és – sajátos V-effekt – valami nyomokban ismerős szövegelésbe kezd. Most találkozom először Szigligeti Ede III. Richárd-fordításával, az agyam egy ideig még azon dolgozik, hogy a sebesen pörgő sorokhoz hozzápasszítsa Vas István etalon-fordítását, aztán feladom, egy darabig – miként egy orosz nagyregényben – küzdök a ki kicsoda problémájával, mint mikor az ember álmában otthon van ugyan, de mégis minden más. Aztán rájövök: minek? Halni fognak ezek, rendök szerint.

Pazar választás volt ez a Szigligeti-szöveg, garantálja az odafigyelést, és amúgy is zseniális. “Turkadisznó”, kérem, egy ilyen szóért az ember ölni képes. Amint az számos alkalommal meg is történik az est folyamán, nincs ebben hiba. Ölnek, halnak. Szavakért. Szavakért is.
Hogy Richárd, az intellektuális bohóc, a nagy pszichológus, a nárcisztikus kompenzátor, mindenki Nemezise, a sors rettenetes csapása mennyire áthallásos, abban nincs semmi meglepő. Mindig áthallásos. Popsztár Kreón. A Maladype társulata elsöprő lendülettel masírozik át ezen a politikai haláltáncon, Balázs Zoltán leginkább Coppola zaklatottan sármőr Drakulájára hasonlít, ahogy Murnau (vagy Brook, vagy a moralitás-misztériumok Akárkije) fém emelvényéről kommentálja, hancúrozza, őrjöngi végig ezt a fékevesztett parlamenti vitanapot. Körülötte, alatta-fölötte zsezseg a plüsspokrócokba bugyolált tohuvabohu, nem vagyok színikritikus, az én székemről mindenki remeknek tűnik. Megadom magam Szigligeti szövegének, vagy az időről-időre felharsanó Shakespeare-rapnek, a megkapóan stilizált szereplőknek.
A végén azért kicsit (mint mindig) drukkolok: valaki igazán adhatna Richárdnak egy kurva lovat. Vagy legalább egy helikoptert.

Elvégre ő itt maga a sors. “Elvégezé”, hogy gazember lesz. “Elvégezé”? Shakespeare nem igazán hajlik a szabad akarat felé. Nem hisz ilyesmiben. Mindenki meghal, mi meg tapsolunk önfeledten. El van végeződve, slussz.

Nézzétek meg a Maladype Richárdját, ha tehetitek! A végzetünk remek szórakozás.

Konok Péter, Huppa.hu, 2016

Május végén Brnóban, a Világszínház Fesztiválon vendégszerepelt a Maladype Színház III. Richárd előadása.

A csehországi bemutatónak a valamikori Alfa moziban működő, immár 44 éves múltra visszatekintő, HaDivadlo kísérleti színház adott otthont. A Maladype társulata nem ismeretlen a cseh közönségnek: 2010-ben, Brnóban, az éppen akkor induló THEATRE WORLD Nemzetközi Színházi Fesztiválon mutatta be először a mára már legendássá vált Leonce és Léna c. előadását, majd 2011-ben, Prágában, a nemzetközi színházi terepen szintén jelentős sikereket megélt Übü király c. előadása szerepelt a Divadlo Na zábradlí színház által szervezett fesztiválon.

A Divadelní Svět Brno (DSB, Világszínház) elnevezésű nemzetközi színházi fesztivál az egyik legjelentősebb csehországi fesztivál, amelynek szervezői évről-évre a hazai és a világszínpad legjobb előadásaiból válogatnak. A közönség számára változatos műfajokat kínáló – a prózától a mozgás színházig, a klasszikus daraboktól az alternatív performanszokig terjedő – színházi szemle fő lebonyolítója immár második éve a brnói Nemzeti Színház. Az idei látogatottság jelentősen felülmúlta a tavalyit; a közel 8000 néző a 20 előadásra már több héttel a fesztivál megnyitása előtt, elővételben megvásárolta a jegyeket. A fesztivált számos szakmai esemény kísérte, de a több mint negyven templommal büszkélkedő morvai nagyvárosban a vendégtársulatok számára talán a legérdekesebbnek a Templomok éjszakája elnevezésű program bizonyult.

A nemzetközi színházi fesztivál idei mottója a Szabadság! volt. A fesztivál előadások szinte mindegyike a szabadság törékenységére figyelmeztetett. A kollektív és egyéni felelősségre, hogy nem lehetünk közömbösek a körülöttünk zajló események iránt, hogy véleményt kell formálnunk és állást kell foglalnunk valahányszor az alkotás, a művészet, a szólás szabadsága a tét. A Világszínház Fesztivál a Forman-fívérek Színházának legújabb, a helyszínre szabott előadássorozatával, a Deadtown-nal nyílt meg, amely produkció a fesztivál 6 napja alatt minden este látható volt a város főterén. A nemzetközi mezőnyben jelen volt a bukaresti Bulandra Színház Macbeth előadása, amelyet a Magyarországon is jól ismert Michal Dočekal rendezett. A szlovák Nemzeti Színház a rendszerváltás témáját járta körül Elitek c. előadásában, amelyet a cseh Jiří Havelka rendezett.

A Maja Pelević és Olga Dimitrijević szerb drámaíró-rendező-előadó páros a Szabadság: a legdrágább kapitalista szó c. darabjában az egyik utolsó kommunista államról, Észak-Koreáról festett megrázó képet. Oliver Frljič horvát rendező két előadása is szerepelt a fesztiválon: a varsói Powszechny Színház Frljič Átok című előadását mutatta be; a ljubljanai Mladinsko Gledaliste több nemzetközi koprodukciós partner bevonásával készült A mi erőszakunk és a ti erőszakotok c. előadása a korábbiakhoz hasonlóan Brnóban is kiváltotta a katolikus egyház elitélő nyilatkozatát és a bemutatót itt is petíciók és tiltakozások özöne kísérte. Egy ultra nézeteket valló csoportnak, akik a „Tisztességes emberek” elnevezésű mozgalom tagjai, a színpadon közel fél órán át sikerült fizikai jelenlétünkkel és sípolással blokkolni az előadást.

Shakespeare III. Richárdját Zsótér Sándor állította színpadra Szigligeti Ede több mint százéves fordításában, a címszerepet a társulat vezetője, a színészként több éves szünet után visszatérő Balázs Zoltán alakítja. A rendező és a társulat alkotói kapcsolata évekkel ezelőtt Wyspianski Akropoliszával kezdődött, és olyan előadásokkal folytatódott, mint Musset Lorenzacciója, Beaumarchais Figaro házassága, Brecht Don Juanja vagy Genet Balkonja.
A Maladype Színház III Richárd előadása a 2017-es Gyulai Shakespeare Fesztivál és a 2018-as Brnoi Theatre World Nemzetközi Színházi Fesztivál után 2019-ben Macedóniában, Németországban és Dániában mutatkozik be a Nemzetközi Shakespeare Fesztiválokon.

„A panelek sokszor nagyon kedvezőek, mert ha valaki elég gyorsan szeretne eljutni a közönséghez, akkor egy beazonosítható kódrendszert tud használni: ő volt népünk vezetője, ő most népünk vezetője, vigyázzatok tehát emberek!, mert ő lesz népünk vezetője. És akkor az emberek azt hiszik, hogy értik a dolgot. De az nem ilyen egyszerű. A III. Richárdban egy olyan emberről van szó, aki pontosan tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Sokkal könnyebb lenne egy olyan embert bemutatni, akinek nincsen erkölcse, és átszáguld mindenkin. Ennél nehezebb egy olyan embert bemutatni, aki tudja, hogy mi a jó és mi a rossz, és valamiért az utóbbi mellett dönt. És közben sajnos nincsen senki a közelében, aki jobb lenne a Deákné vásznánál. Inkább ez a közeg az ijesztő, és az számunkra a kihívás, hogyan lehet ezt megmutatni egy színházi előadásban” – mondta Zsótér Sándor az előadásról.

Színház.org, 2018. június 17.