Egyáltalán nem rágták a gittet - Interjú Balázs Zoltánnal

Balázs Zoltán ütős, dinamikus előadást kínál a nyitrai Andrej Bagar Színház közönségének.
Shakespeare szerint színház, Arnold Wesker angol drámaíró szerint konyha az egész világ. Konyha, amelyben különböző gondolkodású, érzelmű, habitusú, nemzetiségű, vallású emberek dolgoznak, az ő mikroviláguk pedig egy egész társadalom tükörképe.
Balázs Zoltán, a budapesti Maladype Színház megalapítója, vezetője és rendezője, aki a Konyhát, Arnold Wesker 1959-ben befejezett darabját a múlt hét végén „nyitotta ki” a nyitrai Andrej Bagar Színház fiatal csapatával, régóta készült erre a munkára.

„Pár évvel ezelőtt Darina Kárová ötlete alapján született egy remek projekt. Hat közép-kelet-európai rendező kapott lehetőséget arra, hogy huszonöt percben megmutasson valamit. Ennek aztán olyan visszhangja volt, hogy Darina megkért, rendezzem meg Nyitrán a Tojáshéjat. Mivel finanszírozni később mégsem tudták, a magunk szakállára mutattuk be otthon, és már az ötvenedik előadásnál tartunk. Az együtt dolgozás lehetőségét azonban nem vetettük el. Ján Greššo, a nyitrai színház igazgatója több előadásunkat megnézte Budapesten, s látva a Tojáshéjat, azt mondta, valami ilyet szeretne ő is. Akkor már tudtam: ilyet nem lehet, mert ahhoz a színészeknek nagyon sok mindent kell tudniuk, már előzetesen. Az ilyen előadás speciális nyelvet igényel, arra pedig három év is kevés, nem két hónap. De megígértem, ha időm engedi, mert nagyon sűrű az életem, akkor kitalálok valamit, ami nagyon erős közös munkát tud ajánlani az itteni társulat színészeinek.”

És így esett a választás az anyai ágon magyar származású, világszerte elismert londoni szerző darabjára, a Konyhára.

„Régóta izgatott a darab – mondja Balázs Zoltán. – Nem értettem, mitől ez a nagy siker Amszterdamtól Madridig, Helsinkitől Athénig, Párizstól Rio de Janeiróig, hiszen maga a helyzet, a darab cselekménye voltaképpen nagyon egyszerű. Adott egy nagy étterem konyhája, ahol együtt güriznek és siránkoznak emberek, szakácsok és felszolgálók. Drámai súlyú jellemfejlődésről nem beszélhetünk, a szituációk két-három mondatosak, maga a darab mégis próbára teszi a társulatot, a színészek idegrendszerét, mentális kondícióját, fizikai adottságait. Mivel most volt két hónapom, amikor a társulatomat biztonságban hagyhattam otthon, hiszen Zsótér Sándor a Figaró házasságát rendezte nálunk, azt mondtam, vállalom. De ez már két éve érlelődött. Közben ugyanis itt vendégszerepeltünk a Tojáshéjjal, nagyon nagy sikerünk volt, ami megerősítette az igazgató urat abban, hogy koprodukciót kellene létrehozni. Ficóék azonban tavaly nem nagyon örültek, hogy jönnek a magyarok, ezért a terv le lett fújva. De mert a nyitrai színház nagyon erősen ragaszkodott ahhoz, hogy legalább a stáb jöjjön, azt mondtam, míg otthon megszületik a Figaro, addig én itt dolgozom az embereimmel. Tavalyelőtt Franciaországban, tavaly Temesváron dolgoztam, most itt, Nyitrán, jövőre pedig Svájcba megyek, de első helyen mindig a Maladype áll. Új impulzusokra, új találkozásokra azonban nekem is szükségem van, hogy ráláthassak kicsit saját működésemre.”

Két hónapos próbaidőszak eredménye a nyitrai Konyha, s bár gyöngyszemként csillog majd a színház repertoárján, Balázs Zoltán tudja: még mindig van csiszolnivaló rajta.

„Naponta csak egy próbánk volt, hiszen itt minden este játszanak a színészek, de nagyon helyesek voltak, mert lopott időkben, délutánonként pluszban is dolgoztunk egy keveset. Energikus, erős ember lévén nagyon élveztem a munkát ezzel a tehetséges csapattal. Huszár Sylvia segítségével, aki a munkatársam, a tolmácsom volt a mű színpadra állításában, nagyon sokat megtanultam szlovákul, a dinamizmusom, az energiám pedig még a leginkább biztonságra berendezkedett színészre is átragadt. Nem ültünk elemzés címén két hétig az asztalnál, nem rágtuk a gittet, hanem azonnal akcióba léptünk. Próbáld meg, csináld meg, fogd meg! Nem volt idő nyávogásra, filozofálgatásra, ebben a rendszerben nem ér rá agyalni a színész, itt mozogni kell, csinálni kell, a fizikumával, a jelenlétével felszívni a helyzetet, és könnyedén, észrevétlenül beletenni az energiát. Tizenhét színész fej-fej mellett játszik, ami az itteni közönségnek bizonyára furcsa. Nincsenek hozzászokva a párhuzamos akciókhoz, csak az egyvonalú dolgokhoz. Itt tizenhét ember egyszerre dolgozik, és pazar, amit koreográfiailag nyújtanak.”

Nem kis áldozatot hozott a színház ezért az előadásért, vélekedik a harminchárom éves rendező. Sok olyan szabályt kellett felrúgnia, ami a sajátja. A közösség nem tehet többet egy előadásért, egy művészi munkáért, mint hogy lemondjon saját magáról, és maximális erővel vegyen fel egy új stílust, állítja Balázs Zoltán.

„A színészek, akik a Konyhában játszanak, nagyon messziről indultak, még nem is érkeztek meg oda, ahová közösen tartunk, de már jó irányba haladnak. A közös munkánk ugyan véget ért a bemutatóval, valójában mégis most startolunk. Boldogan távozom, mert a társulat hatalmas munkát végzett, zsonglőrködnek, bravúrkodnak a színészek, de amire ugyancsak büszke vagyok: nem árultak el, végig kitartottak mellettem, és tudom, hogy perspektívája van az előadásnak. És nemcsak ők tanultak, én is rengeteg tapasztalatra tettem szert mellettük, amit most visszafordíthatok a közösbe, a Maladypébe.”

Szabó G. László, Új Szó