Gergics Enikő: Erőszak és ahelyett
Városmajori Szabadtéri Színpad, Szemle Plusz
Bár fizikai erőszakra nem kerül sor a METTRIN és a Maladype Színház koprodukciójában készült Az Öltöny-ben, agresszióból a megcsalt férj, megbüntetett feleség történetében és pláne Kovács Adrián zeneszerzésében sincs hiány. Balázs Zoltán Mothobi Mutloatse és Barney Simon színpadi adaptációját viszi tovább, amelyet Európában Peter Brook rendezett először – a felvezető beszélgetés leginkább erre az eredetmítoszokra és keletkezési körülményekre világít rá, azt a megígért funkciót, hogy a nézőt a ténylegesen látható előadásba is beavassa, kevésbé tudja ellátni, de erre talán nincs is szükség.
Az Öltöny ugyanis csupa alkotói szenvedély, ihletett, izgalmas ötlet és lehengerlő energia, az idegen nyelv távolítása és a „dzsesszopera” zenei miliője tápot ad a lappangó, mögöttes megfogalmazásoknak, de kvalitásai ellenére időnként hiányosnak érződik. Az a nagyon is eredeti gondolat, hogy a szeretője által ott felejtett öltöny, amelyet a hűtlen Matildának büntetésből élő embernek kell tekintenie és folyamatosan vendégül látnia, Fehér Ferenc táncművész alakításában valóban megelevenedik, kissé kibicsaklik abban, hogy öltönyt és szeretőt egyaránt Fehér Ferenc alakít, és a kettő közötti különbség nem válik azonnal egyértelművé, a szerető mintha sokáig jelen volna még a jelenetben, mielőtt Fehér Ferenc balaklavát öltve végre világosan felvenné az öltöny szerepét. Talán abból is adódik ez a nehézkesség, hogy Matilda hűtlensége inkább a feleségszerep magányosságának, a korábbi énekesnői karrier hiányzó csillogásának és izgalmának szól, és nem magának a szeretőnek. A szerető maga meg sem szólal, Fehér Ferenc tátog csupán a Radnay Csilla egymaga által énekelt párbeszédre, és színpadi mozgás szempontjából is briliáns az öltöny technikai megjelenítése, ugyanakkor a dramaturgiai beágyazódottsága kevésbé pontos.
Radnay Csilla magával ragadó színészi-énekesi teljesítménye nem pusztán Matilda alakítását jelenti, hanem jóformán az előadás egész közegének megteremtését. Bányai Kelemen Barna Philemonjának megcsaltságában sebzett, de mindvégig intenzíven fenyegető jelenlétét megelőzi, hogy a mit sem sejtő, boldog férj szinte gyermeki életöröme válik láthatóvá abban ahogy Philemon elkezdi a napját, és Bányai Kelemen Barna is egymaga folytat szórakoztató dialógust a buszon utazó barátaival.
A vizuális megjelenítés stilizáló, de nagyon sűrű és ingergazdag. Sovány Daniella jelmeztervezésében kezdetben épp csak utalásnyi fűszerként jelenik meg az afrikai kultúra, majd Matilda fejkendője kissé már túlzás is, szinte mintha folyamatosan átöltöznének a Balázs Zoltán maga tervezte díszlet baljós bordakosár-erdejében. Philemon egy ponton szó szerint kimondja, hogy fizikai erőszak itt márpedig nem lesz, az öltöny mint a pszichológiai hadviselés eszköze tehát a fizikai erőszak helyettesítője, azaz helyettes megtestesítője.
Ha így tekintjük, akkor nem is szükséges teljes mértékben értenünk az apartheid idejében játszódó történet kulturális és társadalmi kontextusát, amelyben ennek a nőnek és ennek a párnak ez a megaláztatás végül elkerülhetetlenül a pusztulást jelenti.
Gergics Enikő, Élet és Irodalom, 2026