Ségal először 1984-ben bemutatott darabjának fókuszában a holokauszt áll. A történet a veszteség megéléséről szól, individuális szinten egy szerelmi drámán keresztül bontja ki a vészkorszak borzalmait. Az abszurdra vett, keserédes derűvel átitatott előadást a Rumbach utcai zsinagóga színpadán a holokauszt nemzetközi emléknapján játszották, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóján. Hátborzongató volt e falak között szembesülni a darab alapgondolatával: a borzalmaknak sosem lesz vége.

A személyes és a történelmi dimenzió egyetlen ember, Samuel Finkelbaum (Kiss Gergely Máté) életének közvetlenül a második világháborút követő szakaszában ér össze. Finkelbaum, a koncentrációs táborból megszökött bábjátékos egy pici berlini bérlakásban él, amelyet soha nem hagy el, mert bár 1950-et írunk, szerinte még mindig tart a világégés. Egyetlen kapcsolata a külvilággal a szállásadója, akit Újhelyi Kinga játszik. A nő hiába próbálja Samuel értésére adni, hogy már béke van, a férfi hajthatatlan – fél, hogy visszakerül a lágerbe. A tulajdonosnő egyre-másra hozza a „bizonyítékokat”, különféle alakok vonulnak fel, az orosz és az amerikai katona, a bajtárs (az epizódszerepek mindegyikét Mercs János alakítja), akik mind bizonygatják a valóságot, de Finkelbaum meggyőzhetetlen. S minden gyanakvása és elmebaja érthetővé válik azáltal, ahogyan ők reagálnak és viselkednek. Elvégre egy kifordult világban kinek is lehetne hinni még? Egyáltalán: magunknak hihetünk-e?

A démonaival küzdő Finkelbaumnak csak a bábok a társai, közülük is a legfontosabb a megölt feleségét, Ruchelét megtestesítő életnagyságú baba (Elise Paris Turco), vele játssza el a négy fal között, hogy él, hogy mindketten élnek: beszélgetést mímel, eteti, újraélik a megismerkedés pillanatától a történetüket, egy ponton újra feleségül is veszi. Akárcsak egy vásári komédiában. A négy fal itt hat darab futurisztikus világító neon formájában ölt testet. Mint sok esetben a Maladype darabjainál, maga a tér és az elemei (díszlet: Balázs Zoltán) szinte önálló szerephez jutnak, kitágítva a darab asszociációs terét. Itt is temérdek ötletes kombinációban látjuk az elemeket, egy ponton a lágerkerítést szimbolizálva még a szoláriumcsöveket is az eszünkbe juttatják, azzal együtt pedig már könnyű asszociálni az égett emberi húsra.

Izgalmasan indul az előadás, Elise Paris Turco táncos mozgása megszólalásig egy marionettfiguráé (mozgás: Balázs Zoltán). A szögletes mozdulatokat, gyermeki esetlenséget, kihangsúlyozott pózokat a kifejező mimika teszi igazán groteszkké. Sajnos a történések sodrásában nincs túl sok alkalmunk az ausztráliai származású színész kidolgozott, tökéletesre csiszolt táncában gyönyörködni, de jelenléte így is végig hangsúlyos. Az egyfelvonásos előadás két fele közötti egyensúlyt Finkelbaum és barátjának jelenete teremti meg, érzékletesen tárva elénk a bajtársiasság és önzetlenség erejét. Kiss Gergely Máté kitűnően hozza a valóságtól elrugaszkodott szerethetően esendő főhős figuráját, Újhelyi Kinga pedig kifogástalanul gyúrja egybe egy szigorú matróna és egy észbontó díva személyiségjegyeit, hogy aztán éles váltás nélkül ugorjon az egyik szerepből a másikba, hozzájárulva a darab gördülékeny vonalvezetéséhez. Gördül a díszlet is, a zene pedig a jelenetek határait mossa el, így azok szinte teljes egészében egybefolynak. (Az egyik számot, az Ein Tag wie Gold címűt a zeneszerző és zenei vezető Kovács Adrián a híres német televíziós sorozatból, a Babylon Berlinből kölcsönzi.) Újhelyi bárénekesnőként, andalító, búgó hangon énekli el a dalokat, amely a félhomályban tényleg megképzi az érzést, mintha hol a harmincas, hol az ötvenes évek Berlinjének valamelyik éjszakai szórakozóhelyén ülnénk. Ez behozza persze a Kabaré világát is, mégsem annak imitációja.

A ruhák (jelmez: Németh Anikó) szintén beszédesek. Az énekesnő jelmeze a lokálok hangulatát idézi meg, míg Rucheléé a klasszikus, kézzel varrott bábjelmezeket. Az arc életre keltéséhez használt smink is telitalálat: a szemhangsúlyos festés folyamatos riadalmat mutat a bábfigura szemében. Rendezőként Balázs Zoltán alkotótársával, Juraszek Zsuzsanna dramaturggal és a Csokonai Színház alkotóival egyszerre látványos és intim produkciót helyezett a Rumbach zsinagóga különleges akusztikájú aulájába. Ahogy Finkelbaum a bábjaival, a történelem úgy játszik velünk, bámulunk magunk elé a végén, és a slágerek csak szólnak, mintha miénk lenne a világ.

Kiss Annamária, Magyar Narancs, 2025