Fájdalmas, szép, meglepő, durva, talányos. Ilyesmi jelzők úsznak elő, amikor felállunk az előadást záró hosszú taps után és a kijárat felé indulunk.

Még másfél óra sem volt, de mintha megéltünk volna néhány évtizedet. A francia Gilles Segal drámája Berlinben játszódik, öt évvel a háború után. A díszletek alapján mintha egy varietébe keveredtünk volna, valahol a Kabaré (Cabaret, Bob Fosse 1972-es filmje) és egy képregény között. Nem véletlenül, hiszen régóta tudjuk: (báb)színház az egész világ. Itt él, egy panzióban az egykor világhírű bábjátékos, Samuel Finkelbaum (Kiss Gergely Máté). Most is azt csinálja, mint szinte egész életében: játszik. A játék azonban csak ürügy, hogy elterelje a fejében zakatoló gondolatait a világról, ahol szörnyű idők járnak, háború van. Háború? 1950-ben? Finkelbaum világában igen. És ennek az ellenkezőjéről nem igazán tudja meggyőzni senki. Sem a szállásadónője (Újhelyi Kinga), sem a látogatók: az orosz Popov, az amerikai Spencer vagy éppen a német Weissfeld, (Mercs János).

A bábjátékos senkinek nem hisz el semmit. Mint űzött vad mozog a színpadon, és miközben próbál megúszni, túlélni, tervezi a nagy előadást, élete előadását. Közben zene szól, furcsa, német nyelvű dalok. Emlékeztetnek azokra, amiket a Kabaréban hallottunk, de ezek egy későbbi kort idéznek meg, amikor már hallgatnak a fegyverek, amikor már béke van (vagy legalábbis a háborúnak vége).

Furcsa, víziószerű a játék ezekkel a dalokkal, amik belepnek mindent, csakhogy nincs kapcsolódásunk hozzájuk, nem olyan ez, mint amikor egy régi magyar filmben sorra felcsendülnek a korszak akkori slágerei, melyekből egy-egy dallam, vagy sor, szófordulat szinte mindenkinek ismerősnek tűnik. De így is működnek, van bennük atmoszférateremtő erő.

Ugyanakkor nem csak lerajzolnak, megidéznek egy kort, a mai szemmel nézve furcsa ruhákkal, de el is fednek sok mindent. Mintha függönyt húznának a játékra, egy szűrőt a párbeszédekre. De mégis azt érezzük, ettől működik az előadás, ettől vagyunk ott, ahol vagyunk. Sz nyomasztó világában, a háborús időkben – és kicsit később, 1950-ben. Több valóságban is egyszerre. Vagy ha úgy tetszik, több valóság határán, de talán sem itt, sem ott valójában.

Meg lehet győzni Finkelbaumot arról, hogy már nincs háború? Miért nem akar kilépni az árnyékból? Mi ez a játék a bábokkal, túl azon, hogy mindig is egy bábjátékos volt, zseniális tehetség? Szép lassan belecsúszunk abba a szörnyűségbe, ami az élete, pontosabban az élete volt. Finkelbaum megjárta a sötétséget. Mindent elveszített a koncentrációs táborok poklában. De ott, ahol most van Finkelbaum, ott mindez talán meg sem történt. A játék elvonja a figyelmét arról, amiről nem akar tudomást venni. A bábokkal mindent eljátszhat. Akár azt is, hogy semmi nem az, aminek látszik. Talán a világ sem az, talán ő maga sem... (S ahogy a játék elvonja a figyelmét, a nézőkét pedig erősen igénybe veszi a sok inger: a gyors tempóban váltakozó jelenetek, történések, a dalok, a pergő párbeszédek, a sok név, az események... Nagyon kell figyelni, azt érezzük.)

Felkavaróan fájdalmas belegondolni abba, mi történt a világban 80-85 évvel ezelőtt. S ha feltesszük a kérdést, mi közünk nekünk ehhez a színdarabhoz, ehhez az előadáshoz, mit üzen nekünk Gilles Segal bábjátékosa, dühítő belegondolni, mennyire nem tanult semmit az emberiség, hiszen folyamatosan és újra megismétlődik az, ami meg sem történhetett volna.

Elég, ha csak arra gondolunk, itt, mellettünk nemrég lerohant egy ország egy másikat. Most is dörögnek a fegyverek, tombolnak a pusztítás istenei – és ha vége lesz, a túlélők hogyan bírják majd újra, hogyan lesznek képesek elölről kezdeni az életüket, nulláról felépíteni ismét azt, amit elveszítettek?

A Bábjátékossal a rendező Balázs Zoltán a lehetetlenről szól, a veszteségről, a fájdalomról, a hihetetlenről, a kínzó és kínos kérdésekről, az igazságokról és a hazugságokról, a menekülésről – mindezt látványos jelmezekbe és díszletekbe csomagolva, zenével leöntve. A játékról, ahol a legegyszerűbben talán nem is a zene, nem is a szövegek, hanem a mozdulatok mesélnek a bábot életre keltő Rut Nache López (illetve Elise Paris Turco) varázslatának köszönhetően.

Elhisszük neki(k), hogy egy bábu, akit egy ember mozgat. De elhisszük Kiss Gergely Máténak is, hogy semmi sincs rendben. Akkor sem, ha szólnak a dalok, egy nő és egy férfi (Újhelyi Kinga és a sokféle alakot életre keltő Mercs János) előadásában, és akkor sem, ha újabb és újabb próbálkozások tanúi lehetünk, hátha sikerül helyére tenni az időt. Vagy úgy általában a dolgokat. De ha már minden elromlott, mit is akarunk mi?

Azért az a kép, ami a végén ott van, a pirosló szemekkel, mintha vámpírokat hívtunk volna be a lakásunkba – az rendesen belénk ég. Csak az a kérdés, a gonosz hol van. Kívül? Vagy belül?

Szénási Miklós, dehír, 2025