Szonday Szandra: Fürge Ujjak reneszánsza

Zsótér Sándor rendezéseit vagy nagyon szeretik, vagy nagyon nem. Az utóbbihoz tartozó nézők valószínűleg jegyet sem váltanak rá, a fanoknak azonban valódi kis csemege Musset Lorenzacciója a Maladype Színház előadásában.

A recept jól ismert: végy egy darabot, lehetőleg romantikus szomorújátékot vagy politikai-történelmi drámát, kutyuld össze a dramaturgiai hagyományokat, és bolondítsd meg egy kis napi aktualitással. Végül szórd meg némi humorral, iróniával, és díszítsd frappáns, kreatív jelmez- illetve díszlethasználattal. A menü a kulturális vacsoracsatákban általában sikeres (ilyenről jómagam is írtam már), de olyan ez, mint a legtöbb magyar étek: egyszerű elkészíteni, de azért iszonyúan el is lehet szúrni. Az arányokra tehát ügyelni kell.

Zsótér Musset történelmi drámáját szemelte ki a célra. Szerencse, hogy habár a színlap mindenféle politikai áthallásokat ígér, és bőszen magyarázza a darab miértjét és hogyanját, a rendezés és a színészi játék elfeledteti velünk az olvasottakat, azaz nem sulykol belénk ilyen-olyan üzenetet. Főleg azért nem, mert az előadás hangvétele mindvégig megőrzi könnyed és ironikus hangvételét, és nem billen át sem hamleti filozofálásba, sem szentimentális tragikumba (még a címszereplő gyilkosság előtti monológjánál sem). Ugyanakkor nem viháncolunk, nem röhögünk teli szájjal; a rendező úr meghúzza a kantárszárat, feszesen tartja, és nem enged féktelen vágtatást, altesti poénokat, felszínességet. Nem bohóckodunk, de az abszurdra van érzékünk. Egy példa: egy kísértet emlegetésekor Lendváczky Zoltán idétlen, vékony hangon, egészen nem odaillően ciripeli el a Ghostbusters címdalát. (Aki nem ismerné: Szellemirtókról van szó a nyolcvanas évekből. A többiek nosztalgiázzanak a YouTube-on Ray Parker Jr.-ral.) Ez persze vicces. A melódia az új herceg kesztyű-szörnyének életre kelésekor hangzik fel újból: kísértet járja be Európát.

Ahogy a Maladype honlapján olvasható „Lorenzo Medici csendes, magába forduló, tudós fiatalember. Aztán váratlanul Firenze kicsapongó, gonosz fejedelméhez, Alessandro Medicihez szegődik. [...] Gyűlöli az embereket. Úgy véli megismerte őket. Próbának is szánja a gyilkosságot. Tudnak-e élni a váratlan szabadsággal? És jól gondolja. Nem tudnak. Nem boldog az igazától. Csúnyán, kiábrándultan, méltatlan módon hal meg. Meglincselik. És a zavaros helyzetet azok használják ki, akiket nem eszmények, hanem érdekek vezetnek. Firenze egy tehetségtelen bábot választ új fejedelmének.”

A darab egyik pikantériáját az adja, hogy ezt az egész Firenzét, ezt a közel húszszereplős (eredetileg négyszáz szereplős, továbbá hatvan színváltásból, öt felvonásból álló) drámát mindössze öt ember adja elő. És a gyengébbik nem aránya egy a négyhez, tehát a férfiak több női szerepet is játszanak. Ez különösen jól áll Lendváczkynak. Játéka először ripacskodónak, túlzásnak tűnik, karikatúraszerűnek hat, de végülis ez helyénvaló egy kéjsóvár, romlott asszony esetében. És a „hülyülést” nem folytatja: Lorenzaccio nagynénjének szerepében már szelíd, tartozkodó leányzót látunk.

A szereposztást jellemző „praktikum” vonatkozik a színpadra, jobban mondva a játéktérre is: a terem egyik sarkát jelölték ki erre a célra. Itt a közönség zárja körbe a szereplőket, akik egész idő alatt a színen vannak, hiszen járások, takarások nincsenek, és a gyakori színváltásokat egyszerűen oldják meg, valaki bemondja, hogy XY palotája, és már ott is vagyunk. A színészek az átöltözéssel sem sokat bajmolódnak, aki meg éppen nem kell, megy pózolni (lásd később), vagy kézimunkába mélyed.

Ami a „díszletet”, sőt a jelmezeket is illeti, esetlegesség jellemzi, őket. Egy fehér asztal, a sarokban a hatvanas (?) évekből visszamaradt lámpa, néhány szék, a szereplőkön a rózsaszín Adidas melegítő felsőtől kezdve a piros lurexszoknyáig (igen, a férfiakon is) mindenféle ruhadarab díszeleg. Egy-egy jellegzetes kiegészítő azért akad, például egy női reneszánsz fejdísz. Éppen ezért sokkal inkább eszközszerűségük kerül előtérbe; éppen megfelelnek, jók erre a célra, és nem hagyományos tervezői és díszletépítési, kosztümkészítési munka eredményei.

Jelzésértékűek a sarokban falra ragasztott reprodukciók is ismert reneszánsz alkotásokról. Azok a szereplők, akik éppen „nincsenek színpadon”, a képeket elevenítik meg, például hősi pózokba merevedve. Sajnos a nézőtér elrendezése, távolsága miatt e képek nem vehetők ki jól, és e finom játék nem érvényesülhet eléggé. Én szerencsére pont jó helyen ültem.

Az előadás egyik erőssége az egész rendezést, koreográfiát meghatározó kesztyű-rengeteg. Ez az ötlet végtelen sok játéklehetőségre ad módot: a sok fondorlatosan összekapcsolt piros, kötött kesztyű hol föltekerhető, fölvehető ruhadarab, páncél, palást, paplan, hol hatalmas szörnnyé áll össze – ó, a nép, ha föltámad! (A piros szín mellesleg – némi rózsaszínnel variálva – erotikával tölti meg a jeleneteket.) Ugyanakkor a kesztyű- és fonalszimbolika, mely más formában is végigkíséri a darabot (gumikesztyűk, horgoló- és kötőtűk, gombolyagok), miközben jelentéssel itatja át a drámai szöveget, nem erőltet ránk konkrét értelmezést (most ez ezt jelenti, az meg azt). A piros fonalak mindent behálóznak, hol lírai, hol brutális módon, például a gyóntató püspök az asszony füléből vékony piros fonalat húz elő. A darab legfontosabb, de egyben leggroteszkebb jelenetében gumikesztyűk teszik szinte húsbavágóan érzékletessé a gyilkosságot. Míg Lorenzaccio a kötött kesztyű-paplanban barátja, a herceg szíve után kutatva egymás után húzza ki a férfi belső szerveit (a gumikesztyű mint belek jelenik meg), az áldozat csodálkozva nézi a műveletet. Végül megvan a szív – piros gombolyag. Leorenzaccio az egyik kesztyűbe dugja, a földhöz csapkodja, ráugrál. Talán nem kell részleteznem a hanghatásokat.

A gyilkosság végül nem ér célt, mindazok, akik korábban magánhadsereggel indultak volna az „elnyomó” ellen, nem veszik komolyan Lorenzaccio ígéretét, hitetlenkedve kinevetik, és a gyilkosság hírére nem lépnek időben. A tanács hamar új embert nevez ki a hercegi helyre – a sok kesztyű monumentális, arctalan szoborfigurává áll össze, az új herceggé, aki a darab végén még megtartja semmitmondó beszédét.

Szonday Szandra, Prae.hu, 2009