Török Ákos: A dada élt, dada él, dada élni fog

A Dada Cabaret eltalálja a mértéktelenség mértékét.

Irodalomórán, amikor az avantgárdot tanultuk, csoportonként kellett egy-egy irányzaton belül valamilyen műalkotásokat létrehoznunk. Mi szürrealista verseket írtunk, és amikor felolvastuk, a bátortalanabb dadaisták közbekiabáltak, a bátrabbak beleböfögtek és elvették a papírunkat. Nem csak azért irigyeltük őket, mert olcsón jutottak az ötösükhöz, hanem mert amíg mi csak imitáltuk a szürrealizmust, ők tényleg dadaisták voltak.

Hogy mi a dadaizmus? Vannak dolgok, amik belülről nem mondhatók ki. Mint a „minden ember hazudik” mondat. Mert éppen a kimondásuk teszi hamissá őket. A dadaizmus is ilyen – ráadásul az üzenete nem is áll nagyon távol ettől a mondattól.

Az első világháború alatt, Svájcban (!), Zürich városában született dadaizmus mozgalomként körülbelül annyi ideig élt, mint a kapcsolatok zöme, éppen amennyi idő alatt – az agysejteket kivéve – lecserélődnek az emberi test sejtjei. Hét év alatt lejátszott Zürichben, Berlinben, Kölnben és Franciaországban is. Mármint nem külön-külön, hanem összesen. Elementáris szabadságvágyában radikális művészet- és társadalomkritikaként söpörte nullára a játékteret. És mivel következetes volt, végül önmagát is kiseprűzte.

Balázs Zoltán nem véletlenül talált rá Matei Vișniec szövegére, a nullpontból való kiindulás, a formák és tartalmak folyamatos keresése mindig is közel állt a Maladype Színházhoz. Legalább annyira, amennyire a Maladypére szintén jellemző építkező műhelymunka, ami viszont szöges ellentéte a dadaizmusnak. Az előadás ereje is az ellentmondásosságban rejlik. A Dada Cabaret szerkesztett őrület, grammra kimért szabadság, illedelmes okádás. Balázs Zoltán eltalálta a mértéktelenség mértékét.

Monsieur Dada képzeletbeli figurája hívja tetemre, hecceli és gerjeszti a dadaizmus valóságos figuráit, Tristan Tzarát,Emmy Henningset és Sophie Taeubert idézi meg, melléjük Lenint és Krupszkaját, a dadaizmus valóságos figurái pedig minket nézőket heccelnek és próbálnak gerjeszteni. Mindez történik egy orfeumszerűen kialakított színpadon, élőzenére. Nehezen indul és talán félórával hosszabb is a kelleténél, ám igazi unikumot szervíroznak nekünk. Keserűt és jólesőt.

Noha önmagában nem érték, az előadásba fektetett munka mennyisége eleve tiszteletreméltó, ami ráadásul ebben az esetben nem is áll önmagában. Vișniec szövege kiváló librettó, sorra dobja fel a labdákat és tág teret ad a rendezésnek. Egyenesen igényli. Egyik nagy dobása, amikor Lenint bevezeti a dadaista lokálba, majd forradalmát a dada fordítottjaként leplezi le: amíg a dada a folyamatosan születő új útjából akarja elsöpörni a régit, addig Lenin (és minden háború) a maga középkorúságból kipocakosodó generációja számára akarja eltüntetni a fiatalokat. A rendezés mellékel ehhez egy öröklétre mumifikálódott Lenint, amit Kútvölgyi Erzsébet delejes erővel tesz fel a színpadra.

Bödők Zsigmond Tzarája hamar felnő a feladathoz, ahogy Szilágyi Ágota és Tankó Erika is meggyőzőek Emmy Hinningsként, illetve Sophie Taeuberként. Huszárik Kata mellettük egy fokkal halványabb. Farkas Gábor „Gábriel” mint Monsieur Dada viszont igazi rátalálás. Színpadi egyéniségével – hasonlóan Kútvölgyi Erzsébetéhez - megtelik az előadás. A színházi tapasztalatokkal is rendelkező, a valódi orfeumok világában otthonos énekes-képzőművész egy színpadi orfeumot is könnyedén elbír.

A Dada Cabaret nagy trükkje, hogy végig bizonytalanságban tart: nem tudni, végül is mit vesz komolyan és ki kin nevet. Az előadás a dadán? A dada az előadáson? Az előadás rajtunk vagy mi az előadáson? A dada rajtunk vagy mi a dadán? Vagy a dada a dadán?

Török Ákos, 7óra7, 2016