Nyulassy Attila: Formátlan agresszió

A mondat kissé tán viszolyogtatónak fog tűnni: van a gyilkosságban valami végtelenül romantikus. Mármint művészileg: egyszerűen jó, produktív kérdésekkel és lehetőségekkel teli szituáció, amikor azt vizsgálja mondjuk egy színházi előadás, hogy miért dönt úgy valaki, hogy szembemegy azzal a civilizációs vívmánnyal, miszerint lemondunk bizonyos állati ösztönökről, mondjuk az ölésről, azért cserébe, hogy egy jól szervezett társadalomban éljünk – ez egy deal és egy alapvető játékszabály (végletesen leegyszerűsítve). És akkor innen lehet ágazni száz felé, hogy ki érdemli meg a halált vagy, hogy milyen zsigerien semmit érő társadalmakban élünk – csak hogy két pop-kultikus regényt idézzek fel, a Bűn és bűnhődést és az Amerikai psychót –, lehet kritizálni és megkérdőjelezni mindent. Azért is romantikus, mert onnantól kezdve, hogy az ember kérdez és nem cselekszik, vagyis nem öl, egy hosszas vívódás indul be, ha meg valaki öl és nem kérdez, az másik eset, ott lehet, nincs is kérdés, csak ösztön, persze az ember mégiscsak ember, nem csak ösztön, úgyhogy van itt mit vizsgálni.

Azt akarom szemléltetni, hogy bonyolult a téma, és Roberto Zucco története kapcsán a Maladype társulatának jócskán lett volna miben elmélyülnie.
Bernard-Marie Koltès darabja amúgy igaz történetet dolgoz fel: Zucco valóban megölte a családját, valóban megszökött a börtönből, valóban ölt, erőszakolt és bűnözött még országokon keresztül menekülve a rendőrség elől. Nem mintha színházi szempontból bármit számítana, hogy amit látunk, az valóság vagy sem, úgyis az annak kapcsán kialakuló kérdések és hatások az izgalmasak. Az mindenképpen érdekes, hogy a színlap azt állítja: „ok nélkül”. Mármint, hogy ok nélkül tette mindezt a férfi. Leginkább azért érdekes, mert színházilag nagyon érdektelen, ha valami csak azért van, mert van, ok nélküli, ezzel az erővel történhetne bármi más is, meg annak az ellenkezője is, és ettől kezdve rám, mint nézőre nem sok szükség van, hiszen ha akarok, összerakok valamit, ha nem akarok, nem.

Jó, ez csak egy színlap, de Ivica Buljan rendezéséből egy-két egyéb dolog mellett az is nagyon kiviláglik, hogy különösebb okok nélkül történnek az események. Egyszerűen zajlik a sztori, illetve egy sztori, családi képekkel, ahol egy báty állandóan a húgáért aggódik, így tesz a nővér is, ennek a húgnak a szüzességét elveszi Zucco, aki titkos ügynöknek adja ki magát, nyomoz a rendőrség, az apa meg erőszakos, veri az anyát, stb. De ezek szeletek, momentumok, amik egyáltalán nincsenek semmilyen hatással egymásra, nem születik valójában egy történet és pláne nincsenek annak mentén kérdések feltéve (dramaturg: Robert Waltl).
Formailag nagyon kettős az előadás, egyrészt a látvány maga rendkívül sivár – elsőre ugyan izgalmas, amikor a Maladype lakásszínházába csak az utcai lámpák szűrődnek be, de negyedjére már aligha hangulatos, ahogyan nem az a terem természetes fénye sem, pláne nem az a fal egy szeletére szűrődő pár fénycsík, ami az előadás nyolcvan százalékában hivatott a teret kitölteni. Igazából nem Son.DA minimál díszletével van a probléma, inkább azzal, hogy nem születik belőle közeg, anélkül meg nincs hangulat – pedig lehetne. Ahogyan Ana Savic Gecan jelmezei is működhetnének, úgy tűnik, igyekeznek követni a szerepeket, elárulni róluk dolgokat, jelezni a helyszín- és karakterváltásokat, de hiába az igyekvés, a színpadi hiányosságokat nem tudják pótolni.

Ugyanakkor meg önmagában kifejezetten extra, ami előttünk zajlik. A színészek egészen brutálisan, már nézésre is fizikai kihívást kiváltóan bánnak a testükkel és egymáséival. Itt az agresszió, a fizikai kontaktus teljesen természetes, csak úgy süvítenek a pofonok, közben nem válik elcsépeltté a meztelenség, ugrálnak, küzdenek, néha köpködnek. Kegyetlen az egész. Abból a szempontból unikális, hogy ilyet nem látni magyar színpadon, sőt, általában mintha kerülendőnek tűnne, azonban bármennyire is meghökkentő és figyelemfelkeltő az első percekben, fél óra után már egysíkú. Nehéz úgy megütni az ember ingerküszöbét, ha egy előadásban az a cselekvési minimum, hogy ütik egymást a színészek. Ettől kezdve ez már nem kifejezési forma, inkább úgy tűnik, az alkotóknak egyszerűen nem volt jobb ötletük.

Egy idő után már nézni is rossz, mert tényleg csattannak azok a tenyerek, néha egymást is meglepve egy-egy mozdulattal, ettől meg kiszámíthatatlan minden. Ez amúgy izgalmas lehetne, de nem lesz szervező erővé, formává, hiszen nincs rá vonatkozó reflexió. Így meg tulajdonképpen bármit állnak ki a színészek és bármennyire igyekeznek, az csak önmagában lesz elismerésre méltó teljesítmény. Lendváczky Zoltán számot akar adni Zucco érzékenységéről és kegyetlenségéről egyaránt, de nincs ív, amit bejárjon, nincsenek az előadásra hatást gyakorló reakciói – nem is lehetnek, mivel nincs rájuk igény. Orosz Ákos egyszerű, aggódó, robusztus báty, Kerkay Rita naiv és felelőtlen húg, Tankó Erika érzéketlen, erőszakkal kommunikáló nővér, Senka Bulić lenge anya, Páll Zsolt hideg és kiüresedett apa, Lazók Mátyás pedig feltartóztathatatlan hévvel hozza a kisebb figurákat.

Minden alakításban, minden kisebb karakterben ott az igény, hogy valamilyen legyen, egy kisrealista, személyes indíttatásokkal teli családkép például simán összejön az egyes momentumokból, de ezt sem használja fel az előadás. Pedig a részletekben ott a lehetőség, hogy mindez párosuljon az agresszióval, mint kifejezési formával, de nem, és ez iszonyat nagy hiányt szül. Ettől aztán az apróbb ötletek sem működnek, zavart kelt, hogy néha olaszul, néha meg angolul beszélnek a szereplők, hogy lövöldöznek következmények nélkül, hogy unos-untalan püfölik egymást.

Erről a kérdésről mindig lehetne beszélni, nem kell hozzá különösebb aktualitás, azt szajkózni, hogy ömlik a médiából az erőszak, minden nap van legalább öt gyilkosságról szóló hír. Nem kell különösebb aktualitás, mindig aktuális, hiszen az ösztönben bujkál az erőszakra való hajlam, a kérdés csak az, hogy mitől fortyan fel, mitől tör ki, vagy miért nem tör ki, hogy ki kell-e törnie vagy nem, vagy ha igen, mi módon. Végtelen a lehetőség, de ezek végül mind elkerültek minket ezen az estén.

Nyulassy Attila, 7óra7, 2014