Nyulassy Attila: Beton

Nem tudom, hogy a Don Carlos nélkül milyen az Egmont – van, hogy a Maladpye Színház egymás után, van, hogy külön-külön játssza a két előadást. Nekem az előbbiben volt részem. A Don Carlos után sajátos hangulatban kezdődik az Egmont: miközben ott munkál a fejekben az előző előadás érzelmi viharokkal átitatott politikai harca és a fejekben lévő kényszer, hogy kezdjünk mindezzel valamit, egyszer csak beindul az ülőgarnitúra közepén tátongó lyukban – ahol eddig a narancsfa tornyosult – a magyar- és világslágereket játszó élő-rádió, utcai zavargásokról jelentve és politikusi felszólalásokat közvetítve. Amitől valahogy szívmelengetően forradalmi lesz a hangulat a Mikszáth tér 2. alatt található lakásban. A zenének és a színészek könnyedebb, hatáselemekre építkező játékának köszönhetően pedig még az a lehetőség is bevillan a kisagyba, hogy az Egmont tényleg itt játszódik előttünk.

Gyorsan essünk túl a technikai problémákon: a Maladype Bázisnak finoman szólva is borzasztó az akusztikája, amit egyébként a színészek könnyedén átbeszélnek, azonban amikor előadásnyi méretű koncert dübörög a közvetlen közelben, akkor rutin ide vagy oda, hallhatatlanná válnak – ahogy ez sokszor elő is fordul. De csak pár fontos mondat, vagy szó veszik el, ugyanis az előadásban gyakorlatilag végig párhuzamosan szól a rádió és mennek a jelenetek. Egyszerre hallunk egy Republic-slágert, és azt, amint a szereplők Alba herceg és serege közelgő jöveteléről értekeznek. Mert a helyzet itt sem rózsás: miközben Klára fülig szerelmes Egmontba, édesanyja azon van, hogy Brackenburghoz menjen hozzá, mert hát szíve választottjának sorsa több mint kétséges, ugyanis a spanyol inkvizíció ellen lázongó flandriaiak éjt nappallá téve az ő nevét kántálják. Tán mondani se kell, hogy Alba és Egmont közül utóbbi húzza a rövidebbet, börtönbe kerül, aztán bitófán végzi – még annak ellenére is, hogy kompromisszumkészségét illetően nem érheti panasz.

Egmont ugyanis nem Fülöp ellen, hanem egy értelmes, emberi keretek között vezetett országért harcol, ahol az emberek nincsenek megfosztva saját szabadságuktól, ahol nem nemzet, hit és egyéb közhelyek mentén próbálják őket fanatizálva megvezetni. Egmont bármennyire is lázadónak tűnik, valójában nem lázad, csak vannak elvei, és keresi a jobb élet lehetőségét – nem véletlenül próbál egyezséget kötni Albával sem: csak a falat próbálja lazítani, hogy a rendszer ne betonként működjön, hanem az emberekre épüljön. Erre Alba felelete minden esetben a beton – dialógusok remekül játszik és értelmezik újra és újra Fülöp uralkodási elvét: a törvény a hatalomról szól, nem a népről. A népnek meg kell mondani, hogyan élhet. És ez nem lehetőség, hanem kényszer. Beton.

Kontextust igazán Varga Gabriella és Jászberényi Gábor rádiós kettőse teremt. Álkedélyesen, amolyan igazi hatásvadász módon játszanak a remekül megírt műsorkitöltő szöveggel (van aktuálpolitika, privát vélemény, sms-hozzászólások és minden, ami egy rádióban megszólalhat). Az igazán kuriózumszámba menő hangulatot az élőzene adja: Jászberényi egyrészt profin és pontosan váltogat a különböző popszámok akkordjai között – stílusos a stílus nélküli zenei egyveleg –, Varga pedig, miközben a világ legtermészetesebb módján hozza Pármai Margit öncélú hisztijeit, igazi rocksztárként létezik és énekel: hangja nemcsak betölti a teret – ami elnézve a szobaméretű színpadot nem olyan nagy kihívás –, de úgy cseng és áthat mindent, mintha tényleg koncerten lennénk – mindennek a szexi lazasága pedig kifejezetten imponáló, sőt, elénk varázsolja komplett Budapest összes bulijának vágyaktól terhes, frusztrált miliőjét.

Ebben a világban aztán működnek a hatalmi játékok. Lendváczky Zoltán Orániai Vilmosa lelkes ártatlansággal igyekszik elsajátítani az uralkodói felsőbbrendűség minden csínját-bínját, de Alba herceg fiában ott a kétség is, amit finom átgondoltsággal adagol a színész Vilmos és Egmont dialógusa során. Keszég László könnyed merevséggel ragaszkodik Alba herceg karakteréhez, hideg precizitással, mindvégig a célt tartva szem előtt működteti a hatalom jobb kezét, ami korlátolt intelligenciájától válik igazán veszélyessé – a színész jelzi: Alba tudja, mit cselekszik. Blasek Gyöngyi kotnyeles, aggódó, a körülményeket felmérni képtelen édesanya, a lányát alakító Tankó Erika pedig mértéktelen vágyakkal működteti Klárát, akinek szenvedélyessége nem árucikk: valóban szeretetből és szerelemből fakad. Orosz Ákosnak ismét a hatalomkritikus szerep jut, és ahogy Posa márki, úgy Egmont is kompromisszumkész a nagyobb cél érdekében – végül őt is kivégzik. Orosz ezúttal sokkal szélsőségesebb alapszituációt fog közre, hiszen Egmont öntudata keveredik némi kiábrándultsággal és nihilizmussal is – legalábbis valami ilyesmire utalhat a töménytelen mennyiségben felszippantott kokain.

Rengeteg, a kokainhoz hasonló gesztus hígítja és próbálja közénk hozni az Egmontot – a civil hatást keltő ruhák, a tökfőzelék tükörtojással, a helyszínre utaló kiszólások, a felszabadult házibuli hangulat stb. De bármennyire is a Don Carlosszal együtt kap igazi löketet az előadás, pont ettől válik ellentmondásossá is – lehetetlen szabadulni attól a gondolattól, hogy a produkció az előző folytatása (hiszen a színészek a másik előadáshoz hasonló karaktereket játszanak, fogalmaznak meg újra – egy kicsit más nézőpontból – gondolatokat), de a forma alapján sokkal inkább az itt és most a fontos benne, ahogy izzik is a forradalmi hangulat és munkál a kérdés: változás vagy beton. De a Don Carlos nem múlt, hangsúlyosan előttünk játszódik, hangsúlyosan kapcsolódik a mai közélet kérdéseihez.

Azt már csak remélni lehet, hogy a hétköznapjainkból indító előadás Egmont bukásával nem jövendőt mond, hanem csak egy lehetséges jövőképet fest – a szigorúan állapotot felmutató és nem továbbgondolásra késztető, kicsit hirtelen zárás következtében könnyű kibújni a kérdés alól. De a társulat valamit nagyon eltalált, hiszen nem kell megerőltetnünk magunkat ahhoz, hogy betonba ütközzünk. Vajon megtörhető-e?

Nyulassy Attila, 7óra7, 2012