Fehér Elephánt: Trisztán és Izolda

Két Trisztán és két Marke király ül a színpadon. Oldalt hajolnak, visszaegyenesednek. Karjukat emelik, fejüket forgatják. A lassított minimálgesztusok egyből álomszerű lebegést adnak a szótlan cselekvésnek.

Balázs Zoltán nem felejtette el hajdani revelatív stílusát, (Theomachia, Négerek, A vámpír), legsajátabb nyelvezetével alkotta meg az archetipikus történetet. Izolda itt két alakban is megjelenik, a legszebb jelenet a szőkehajúhoz kapcsolódik. Franz Schubert Szerenádja von romantikus dallamíveket a térbe, a jobbról-balra, fel s alá futkosó primadonna mozgását fekve gördüléssel követik a mohó férfi-tekintetek. Nemcsak irányban rezonálnak a látványra, vízszintes piruettekkel könnyedén szökellnek át egymáson is.

A csoda nem szünetel, apró gesztusok, egyszerűségükben artisztikus jelzések érzékeltetik az eseményeket, híven rajzolva meg a belső történések modulációit. Nem baj, hogy ismerjük a szerelmesek legendáját, de akkor is maradéktalan az élmény, ha csak a látvány szuggesztióját éljük át. - Vagy talán még erőteljesebb!!!

A dramaturg Góczán Judit érdeme, hogy a párhuzamos szerepek, kettőződések és a tömörítések ellenére, megőrizte a cselekmény fővonalát, stiláris egységét. Sokkal jobban átélhetővé vált az eredeti történet, ellentétben a rendező utóbbi alkotásaival, melyekben a tonnányi szótömeg agyonnyomta a produkciót.

Nagyon szeretnénk, mi Vámpír-imádók, Négerek-fanek, hogy a jövőben a Maladypével, avagy más formációkkal, itt nálunk is szülessenek hasonló indíttatású művek, hiszen ezek fémjelzik leghitelesebben Balázs Zoltán kivételes alkotóképességét.

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2013