Tarján Tamás: Mi a terved - Platonov?

Színek, számok, a gömb tökéletes mértani teste tizenhat változatban: a biliárdasztal, a golyók, a játék tartalmasan sokféle, de közelebbről meg nem határozott szimbolikát rejt. A Thália Színház Arizona Stúdiójában az asztal masszívan helytáll, amíg bírja funkcióváltásokkal, jelentéssel. Három és fél óra neki is sok.

A Maladype Színház legfrissebb választása Anton Pavlovics Csehov legkorábban (még húszéves kora előtt) kezdett, be nem fejezett és végleges címet nem nyert, sokáig elveszettnek hitt színműve, mely a szabad rekonstrukció örömét is megadja a rendező számára. Balázs Zoltán életképes, a kallódó fiatal – vagy fiatallá tett – figurákra koncentráló változatot készített (dramaturg: Góczán Judit). Ha már két szereplő neve is Vengerovics (,magyar’), egy kicsit magyarított az általános érvényű darabon, bár sem a szinte Csehov-kortárs Babits Mihály Fekete ország című versének „Feketegolyó-országként” való citálása, sem Mai Manó nevének a Tháliában lokálisan érthető (és Csehov A manója folytán is dekódolható) applikálása nem a legszerencsésebb. A szövegnek rá kell simulnia a szabályosan vagy szabálytalanul, ügyesen vagy ügyetlenül folytatott biliárdjátszmák véletlenjeire. A golyók kiszámíthatatlan gurulása persze korrigálható ügyes szavakkal, találó rögtönzésekkel, mégis különösen eleinte a mérkőzések változékony izgalma és véletlenszerű derűje szűrődik a replikákba. Az asztal (felette a fényforrás izzói a Fibonacci-sort idézik – a hosszú oldalakon huszonegy-huszonegy, a rövideken tizenhárom-tizenhárom villanykörte) az övező mezsgyékkel együtt: hadszíntér, ring, melybe az egymással és főképp a címszereplővel zöldágra vergődni nem tudó alakok csatározása kivetül (díszlet- és jelmeztervező: Molnár Bea).

A játékterep bármi lehet, étkezés asztalától szerelmi gyürkőzés fekhelyéig. Ugyanígy a dákó (ha kell, fegyver), a kréta (egyszer gyufásdoboz), bármelyik golyó (pénzérme, levél, duplázva okuláré), a golyók összessége (tűzijáték), a posztó, a hat zseb, minden elmaradt vagy létrejött lökés, ütközés, golyóállítás jelképessé válik. Rendre elhangozhat a kérdés: „Mi a terved?”, s a megszólított, kitérve sorsa csapdáinak, tévhiteinek, csalódásainak, eldöntetlenségeinek szorongatása elől, csehovi humorral ilyesmit felelhet: lila teli négyes a bal sarokba, sárga csíkos kilences a középsőbe. Aztán vagy bemegy, vagy nem. Karamboloznak a golyók, dőlnek be a tervezetlen, rosszul tervezett, hazugságba ágyazott, füstbe ment életek. Érezhető, hogy a kezdeti kedélyesség előbb-utóbb eldurvul, kivetkőznek magukból a helyüket, boldogságukat nem lelők.

Hosszú tél után, még a hideg, a hó, a fagy színeiben – fehér, szürke, fekete, barna öltözékben – verődnek össze a nagyjából egyenrangú (anti)hősök. A magát ezúttal huszonöt évesnek mondó, az egyetem félbehagyását követően vidéki tanítónak szegődött Platonov, a „Don Juan és papucshős” környezetében valamennyi nőt (ebben a változatban a feleségét és három másikat) ujja köré csavarja. Hitegeti, dédelgeti, megalázza, extázisba vagy halálba kergeti őket, tényleges cél és vágy nélkül. A férfiak (számuk most négy) szándékainak, támadásainak és védekezéseinek gyújtópontjába is Platonov kerül. Az örökös konfliktusok, a végül visszaverhetetlen lelkifurdalás, az ideátlan létszemlélet elől a főszereplő öngyilkosságba menekül. Minden még élő figurának van oka, hogy dákót szegezzen az asztalon álló Platonov testének (egyet, pisztolyként, a homlokának). Nagyszerű kép: gyilkosságként megy végbe az öngyilkosság.

Korántsem nagyszerű, hogy e furcsa emberszobrot le is kell bontani, a támasztó dákókat visszaszedegetni, hogy a halott összeessen a biliárdgolyók közt, s még szentenciákat is lehessen mondani felette a sötétben. Az asztal az idő múlásával sokszor már nem játszótárs, tértagoló szimbolikus kellék, hanem behemót akadály. A peremén való egyensúlyozás és egyéb mutatványok mesterkéltek. A biliárd-jelrendszer helyettesítése, elhagyása is gondokat okoz. Ha a gyakori részegséget ivás nélkül elegendő szavakkal tudatni, a posztóra borulva jelzetten kiélni, egy hirtelen előkerülő szájharmonika futamai nehezen keltik a borivás képzetét. Valószínű, hogy sokkal rövidebb, ökonomikusabb drámaszöveg kevésbé terelné a figyelmet a jól megtalált centrális tárgy nem törvényszerű elnehezedésére.

A színészek odaadó partnerei az alapos elemzést végző, sokat követelő, a premierre az interpretációval még nem egészen kész, a textussal szemben engedékeny rendezőnek, bár játékuk intenzitása egyelőre szeszélyesen, foltokban nyilvánul meg. Néha úrrá lesz az üresség a termen. Iszak Abramovics tekintete épp nem csillogó, Szofja Jegorovna egyáltalán nem lusta és pipiskedő, hiába mondják. A sok erőltetett mozgás, az olykor túlkoreografáltan, kimérten lapos térkezelés büntető körökre készteti a (passzív perceikben a nézők mellett, az első sorban helyet foglaló) játszókat.

A női kar teljesítménye egyenletesebb a férfiakénál. Ligeti Kovács Judit árnyalatok nélküli, bedaráló nyomatékkal ismétli az akaratos, de akaratának érvényt szerezni a többiekhez hasonlóan nem képes özvegy, Vojnyiceva szavait, Tankó Erika érzékletesen, légiesen mintázza az érzelmi vereségébe, megcsalatottságába végzetesen beleőrülő Szása lelki szétesését, Fátyol Kamilla Szofjája önbecsapás árán is elhihetően lopja vissza a Platonovval közös múltat, Kerekes Vica m. v. tanácstalanság keltette visszafogott egzaltációval jellemzi Marját. Páll Zsolt (Vengerovics) kopogó beszéde, szárazsága nem mindig bizonyul elegendőnek a zsidó pénzember sokáig rendíthetetlen, bánat marta magabiztosságához, Tompa Ádám túlfűtöttsége sem a kölcsönökre kárhoztatott Trileckij orvos karakteréhez. Faragó Zénó kevéssé tagolt alakítása nem fejti fel, az utált apján élősködő Iszak miért úgy érkezik és miért úgy távozik, ahogyan, s Lendváczky Zoltán Szergeje is ki-kifakul.

Orosz Ákos kamaszos-kópés Platonovja még cinizmussal olajozott eszét is zsigerből járatja. A hol brahista, hol sodródó önsorsrontás, a mások mindennapjait, egész jövőjét aláásó aszociális, immorális aknamunka ellenére előtűnik Platonov relatív kivételessége, az Ivanov főalakja felé is mutató tragikus énje. A részleteiben Csehov által sem egészen megokolt emberi csődre egyrészt a környezetét is megfertőző felelőtlen bohóckodást, másrészt fel-felparázsló ítélőerejének az elszalasztott, elszaladt közelmúltat felmérő keservét kínálja magyarázatul. Orosz alkalmas arra, hogy a másik nyolc személyt maga köré rántsa, állandó izgalomban, ellenkezésben, vonzódásban-taszulásban tartsa.

A Maladype rokonszenves, igényes vállalkozása – a társulat legtöbb produkciójához hasonlóan – bizonyára folyamatos munkában, rendezői és színészi önkritikában csiszolódik majd tovább.

Tarján Tamás, Kultúra.hu, 2010