Megpiszkálva - interjú Kálid Artúrral

A Maladype - Találkozások Színháza és a Bárka Színház társulatának tagjával néhány nappal Hölderlin Empedoklész című drámájának utolsó előadása után beszélgettünk.

Négy éve játszol a Maladypében. Hogy kezdődött a kapcsolat?

Akkor, 2003-ban én éppen éltem a magam kis életét szabadúszóként, és alapvetően meg voltam elégedve. Vagy legalábbis nem volt valami kifejezetten nagy hiányérzet bennem - de azért azt sem mondanám, hogy mérhetetlenül el lettem volna látva jobbnál jobb feladatokkal. A Maladypét akkor még nem is ismertem; hallottam, hogy van egy ilyen csapat, de az előadásaikat nem láttam. Amikor már jó egy hónapja dolgoztak a következő előadásukon, a Bolondok iskoláján, kiszállt a társulat egyik tagja, a Bogdán Árpi, és őt valahogy pótolniuk kellett. A Maladype pedig alapvetően mondjuk úgy, hogy "nemzetiségi" színháznak indult - tehát az volt az egyik mozgatórugója, hogy a különböző kultúrákat összetalálkoztassa, és leginkább cigány színészek voltak a csapatban. Úgyhogy valahogy beugrott a Dévai Balázsnak, hogy vagyok én mint félvér, és esetleg engem kérdezzenek meg.

Leültünk a Színművészeti Főiskolán egy sarokba Balázs Zolival, a Maladype művészeti vezetőjével. Ahogy a Bolondok iskolájáról beszélt, én semmit nem értettem, csak azt éreztem, hogy van ez a hihetetlen energiákkal tomboló rendező, akin látszik, hogy eszeveszett módon hisz abban, amit csinál. És én csak ültem, és azt mondtam neki, hogy jól van, akkor próbáljuk ki.

És kipróbáltátok.

Igen. Bekerültem ebbe a csapatba - az akkoriak nagy része még most is itt van -, és elkezdődött egy ismerkedés. Hihetetlen új volt számomra az, hogy mennyire laza, sallangmentes, lényegre törő és őszinte volt az egymás közötti kommunikáció. Ez nekem már elsőre nagyon bejött, még mielőtt láthattam volna, hogy milyen a színházi munkamódszerük, hogy egyáltalán mi is történik a színpadon. Hihetetlenül boldoggá tett ez a közeg: mindig azt gondoltam, hogy létezik ilyesmi, csak azt nem tudtam, hol. Én addigra a kőszínházi, társulati létben már nem hittem. A korábbi tapasztalataim alapján úgy gondoltam, hogy az egy kényszerű formáció: van egy vezető, aki leszerződtet embereket, és ők aztán azt mondják magukról, hogy ők egy társulat - holott ez a szó szoros értelmében nagyon ritkán igaz.

Ezért jöttél el a Vígszínházból?

Többek között igen. De nem szeretek, nem akarok rosszat mondani a Vígről - voltak ott nagyon jó éveim, és sok embert mind a mai napig nagyon szeretek onnan. Különben ez csak az egyik szelete annak, hogy miért jöttem el. Egy másik, nagyon fontos indok: volt valami olyan érzésem, hogy nem fejlődöm megfelelő ütemben, nem vagyok eléggé megpiszkálva, nem vagyok megküldve erős kihívásokkal. És úgy éreztem, ahhoz még túl fiatal vagyok, hogy elkényelmesedjek.

A Maladype annak idején a kisebbségek kultúrájának népszerűsítésére jött létre, téged pedig - mint mondtad - azért kerestek meg, mert félvér vagy. A kirekesztés, a másság a társulat előadásainak mindegyikében felbukkan - mit jelent ez neked?

Ez nem egy könnyen megválaszolható kérdés. Nekem mindig azt mondták, ha ez szóba került, hogy "hiszen te nem vagy kirekesztve, megkülönböztetve". Én erre pedig mindig azt mondom, hogy de igen - mert ritka volt, mint a fehér holló, hogy valaki rám osztotta mondjuk Trisztán szerepét, aki egy germán hős, vagy Ádámot, aki meg a magyar nemzeti tragédiánk főszereplője. Aztán persze amikor ezeket eljátszottam, senkinek eszébe se jutott azon gondolkodni, hogy én félvér vagyok. Mert a színpadon már nem ez a lényeg, hanem hogy meg tudom-e győzni a nézőket, hogy nekem ezt el kellett játszanom. Ha ez nem sikerül, akkor úgyis mindegy.

Mióta a Maladypében vagyok, egyáltalán nem kérdés, hogy eljátszhatom-e ezt vagy azt a szerepet. Ugyanakkor - még ha az "alapító okiratban" valóban benne is volt a célok között a másság megmutatása, a tiltakozás meg ilyenek - kár lenne úgy csinálni, mintha a Maladype valami nagy küldetést vállalt volna ezzel magára. A világ valahogy így van összetéve, és a darabok is így vagy úgy, de szólnak ilyen történetekről. Például a Viharban is, amit most próbálunk, abban is van, akit kiközösít a város, meg van, akit nem. Ez az élet szerves része.

De visszatérve az esetemre, az Empedoklész minden szempontból óriási kihívás volt. (Az eredeti elképzelés szerint egyébként Sinkó László játszotta volna a főszerepet, én pedig a tanítványa, Pauszaniász lettem volna.) Itt nagyon nagy segítség, egy kapaszkodó volt nekem a kívülállás, az elszigetelődés - ebből próbáltam megfogalmazni, hogy ki is ez az ember, akit ennyire nem értenek meg, és ettől van az, hogy ő egyre csak távolodik, távolodik és távolodik, ül a sarokban, mint egy nagy barna pók, és azt mondja, hogy "ti nem veszitek észre, ti nem látjátok, nem értitek, hogy nem ez a lényeg!" Ez valahol összecseng az én eddigi életemmel.

A Bárkán kívül még a Vígszínház két előadásában, A Padlásban és az Össztáncban, valamint a Vidám Színpadon a S.Ö.R.-ben és a G.Ö.R.Cs.-ben játszol. A szabadúszó életed tehát már véget ért?

A Maladypéért feladtam a szabadúszásomat. Ezt korábban el sem hittem volna. Megszoktam már azt az életformát, 1995 óta szabadúszó voltam, megvolt a szabadságom, minden évben volt egy-két új munkám, és én köszönöm szépen, jól voltam. A legfontosabb ebből a "szabadság" szó - az határozza meg az én egész lényemet. Ha keretek közé vagyok szorítva, ha szabályozva vagyok, akkor elkezdem rosszul érezni magam, és minél hosszabb ideig tart ez, annál inkább rosszul érzem magam...

Azt mondtad, a Víggel az volt az egyik problémád, hogy nem tudtál igazán fejlődni, nem voltál megpiszkálva. A Maladype megpiszkál?

A Maladypében talán az egyik legfontosabb dolog, amit meg kell tanulni, az az, hogy hogyan tudsz kommunikálni a többiekkel a színpadon - és én nagyon sokáig csak keresgéltem, mit is jelent a valóságos, igazán sallangmentes kommunikáció. Itt nagyon fontos, hogy milyen impulzusokat kapunk, és milyeneket adunk egymásnak. Ezt én talán olyanfajta tanulásnak nevezném, ami tulajdonképpen egy tisztulási, letisztulási folyamat - hogy nyitott szemmel, füllel és szívvel járok a világban, és mindazt, amit látok-hallok, megpróbálom beépíteni a játékomba.

Hogy telik a nyár?

Épp most jöttem haza Debrecenből, a Nyári Színházi Esték elnevezésű fesztiválról, ahová általában főként zenés vígjátékokat hívnak - így keveredett oda a S.Ö.R. is. Nagyon izgultam miatta, de hatalmas sikere volt. Elképesztő volt a fogadtatása - kétszer játszottuk zsúfolt ház előtt, és az egyik este, amikor sétáltam hazafelé, kirohant egy sörözőből egy fiatalember, utánam futott, és megkért, hogy csatlakozzak a társaságukhoz. Leültetett az asztalukhoz, aztán órákon át elemezték, miről is szól a darab. Szóval Debrecen nagyon jó volt. Júliusban pedig a gyulai Shakespeare Fesztiválon játsszuk szintén a S.Ö.R.-t és a Bárkával a Szentivánéji álmot.

Amit bemutattatok a POSZT-on is.

Igen, és az eredménye ismert. Egyetlen díjat sem kaptunk érte - de a közönség szeretetét hazahozhattuk. És a szakma másik felének - nem annak, amelyik a díjakat osztja - nagyon tetszett, néhány "alternatív díjat" kaptunk is rá. Az előadások másnapján van ugyanis mindig egy beszélgetés, amin részt vehet a zsűri is, meg bárki, akit érdekel - a dramaturgok részéről ott volt például Faragó Zsuzsa, a kritikusok közül Karsai György, Csáki Juditék szuperlatívuszokban beszéltek az előadásról, és Alföldit választották meg a legjobb rendezőnek, Kardos Robi kapta a legjobb férfi főszereplő díját, Fekete Katát pedig a legjobb jelmezért jutalmazták. Nekünk ezek a díjak is nagyon jólestek.

Kovács Bálint, Magyar Narancs, 2007