Konok Péter: Milyen kisszerűek is a nagy rablók

Két és fél tömény óra Viktor A. Kravcsenkóval, a Maladype bázisán. Elvileg ott van Balázs Zoltán is, a Kravcsenko-project motorja, vagy inkább hengerműve, sztahanovistája - de a magas széken, ami egyszerre szószék és a vádlottak padja, maga Kravcsenko emlékezik, vitázik, ironizál, érzeleg, kokettál a közönséggel - az előadás minimalista eszköztára (egy szék, kissé hosszabb lábakkal, hiszen az egyenlők szovjet látszatszürkeségében mindig voltak egyenlőbbek; és egy olvasólámpa, szembántó fénye lidérces képzelettársításokra ad lehetőséget) magával ragad. Hiteles és hiteltelen egyszerre, a magát védő és vádoló szovjet funkcionárius, a nagy túl- és átélő, aki történetének fordulópontján a lepukkadt munkásszálló vécéjében húzza le Sztálin összetépett fényképét, az amerikai közönség előtt magát kellető self-made-brand, a tragikus sorsú tovaris Quijote, aki mindvégig, mindennek ellenére megtartja szocialista, forradalmár hitét. És persze az áthallások - egy diktatúra banális hétköznapjai. Nem a "nagy dolgok", nem a "nagy félelem" - a kis rettegések és megalkuvások, a mindent átitató reménytelenség és fogcsikorgató belenyugvás. Hogy milyen kisszerűek is a nagy rablók. Hogy milyen dohosak, fullasztóak egy rablóvár (a Kastély) kerengői és fiatornyai.

A végén Kravcsenko (Balázs Zoltán?) a közönséggel együtt szónokol, skandál: egy demokratikus Oroszország nélkül nem lehetséges a világbéke. Harminc-negyven ember ül a kényelmetlen, összecsukható székeken egy csupasz, belvárosi "polgári" nappaliban (egy szovjet bíróság csarnokában? egy amerikai vidéki kisváros előadótermében? valamiféle tértelen-időtelen Purgatóriumban? vagy itt és most egy diktatúrába ájuló kis kelet-európai ország színházában?), és demokráciát, szabadságot követel. Oroszországnak? Magunknak? Gesztus? Üzenet?
Nem skandálok. Azt hiszem, soha nem akarok már többé skandálni. Remélem, soha nem fogok már többé skandálni. De Kravcsenko (Balázs Zoltán?) újra magával ragad.
Kint köd. A Keletiben fegyveres katonák cirkálnak. A vonatunk pontosan indul. Ez utóbbit már szinte disszonánsnak, amolyan brechti V-effektnek érzem. Ez nem a valóság.

Konok Péter, 2015.