Cassiope: A béke Oroszország kezében van

Hosszú idő után újra színészként láthatjuk Balázs Zoltánt, a Maladype Színház vezetőjét és rendezőjét. Megérte ennyit várni, mert Viktor Kravcsenko bőrébe bújva szenvedélyesen mutatja be Oroszország egyik legzordabb fél évszázadát.

Elképzelhetetlenül tömény anyagot választott magának Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, amikor úgy döntött, Viktor Kravcsenko több mint 800 oldalas könyvéből állít össze „egyszemélyes kiáltványt”. Valóban, az est nem monodráma, mert az teátrálisabb, külsőségeiben pedig megtartja a színházi formát. De nem is felolvasószínház, amelynek elsőre tűnik, az asztal, a szék, és a szövegkönyv jelenléte miatt. Valami más, sokkal személyesebb, sokkal intimebb. Az alkotó Kravcsenkóhoz iránti lelkesedése ismert, hiszen a könyv is a Maladype gondozásában jelent meg novemberben.

Az Én a szabadságot választottam című önéletrajzban minden benne van, amit Kravcsenko átélt a szovjet totális terror alatt, végigköveti, elmeséli útját az éhezéstől a vagyonosság tetőfokáig, részletesen bemutatja a besúgó rendszer kiépülését, egy bénult társadalmat, ahol mindenki fél a kinyilatkoztatástól. Az anyag kellően érdekes, és izgalmas, de nem ártott volna egy dramaturg az átdolgozáshoz. Egy könyv nyelvezete ugyanis teljesen más, mint egy színpadi szövegé. Záporoznak ránk a megjegyezhetetlen, kimondhatatlan városnevek, rövidítések, kacifántos mondatok, miközben pörögnek az események, és Balázs Zoltán ehhez mérten irgalmatlan tempót diktál. Bedob minket a mélyvízbe, de velünk együtt saját magát is. Színészi habitusában mindig ez a lenyűgöző: nemcsak a nézői határait feszegeti, hanem a sajátjait is. Valaki bírja, és nem nyeli magával a szövegáradat – valaki kevésbé fogékony, ha rögtön a mélyvízben találja magát.
A hirtelen tempó azonban csak elsőre riasztó. A szöveg nagyon sűrű és tömény, de a színészi játékosság kiegyenlíti a mérleg nyelvét. Balázs Zoli egyszerre Balázs Zoli és Viktor Kravcsenko. A teljesen leszűkített színházteremben egészen közel ülünk hozzá, ő végig ül, és vehemensen gesztikulál, gyorsan beszél, kérdéseket intéz hozzánk, folyamatosan kontaktban van a nézőkkel. Sokszor megszakítja a szöveget, és rákérdez, érthető-e, tudjuk-e követni, vagy foglalja-e össze röviden, ha már tényleg tele lett a fejünk a sok információtól. És lassan, de biztos csapásokkal tanulunk vele úszni, még ha nem is minden város nevet jegyzünk meg, de a szintén bonyolult személyneveket már igen, és egyre jobban rááll az agyunk. Egyáltalán nem esik ki a szerepéből, végig Kravcsenkóként létezik, aki mögül szemvillanásokra kikacsint Balázs Zoli. Mindenesetre ez a kettősség ritka a magyar színházakban, amikor a színész ennyire azonosul az általa alakított szereppel. Itt szinte alakítani is alig lehet, annyira pici a közeg, mint egy kamera közelije: egyből kivet magából bármit, ami hamis. Minden megjátszott gesztust, vagy mimikát. Balázs Zoltán azért zseniális, mert mindenféle manír nélkül, „nem színészből nyomja”. Spontán reagál a külvilágra, nincs előre eltervezett, kiokoskodott koncepció. Egyszerűen, a maga természetességével van, létezik, miközben végigvezet Kravcsenko élményein, megjárja a mennyet, és a poklot. Hazaszerető kamasz, majd a rendszert építő lelkes és sikeres pártember, magánélete emiatt ellehetetlenül. A Szovjetunió különböző társadalmi rétegei elevenednek meg előttünk, egy rendszer, amelyben még Sztálin is fél, valamint a háború borzalmai, a vallatások, kihallgatások, koncepciós perek. Kémkedni küldik az Egyesült Államokba, de inkább a szabadságot választja. Az országba, népébe vetett hite végképp megrendül, és elhagyja hazáját.

Az első rész ennek ellenére nem letargikus és szomorú, bekerül egy-két szerelmi történet is. A második rész viszont rövidebb, de tragikusabb hangvételű. Balázs Zoltán elcsukló hanggal, és könnybelábadó szemmel vesz búcsút hazájától. Záró sorait a nézőkkel együtt ismétli: „Szabad és demokratikus Oroszország nélkül sosem valósulhat meg a tartós béke a földön.”
Ennél ütősebb zárást aligha lehetett volna kitalálni.

Cassiope, index.hu, 2015.