Somorjai Szabolcs: Akkor csinálnak maguknak egy rítust

Akkor csinálnak maguknak egy rítust.

Különböző kisebb-nagyobb rítusaink vannak az életünk meghatározó eseményeinek feldolgozására. Arnold van Gennep a 20. század elején többet is felsorolt átmeneti rítusokról szóló könyvében, miközben meghatározta a legfontosabbakat, igaz, ő ezt törzsi társadalmak példáján szemléltette. Urbánus világunkban ezekből kevesebb maradt, jobban mondva inkább kiüresedtek, holott feltehetően nem kevésbé lenne rájuk szükségünk, mint eleinknek. Ott van például a születésnapok megünneplése: keveredik bennük múlt és jövő, illetve az idő múlása fölött érzett, többnyire bánkódó gondolatok elűzésének vágya is. A legtöbbször nem is kell túlságosan sokat foglalkozni ezekkel a napokkal. Ugyanakkor nem biztos, hogy mindenáron el kell űzni azokat a gondolatokat, amelyek az évek múlásának számbavételével megrohannak, hiszen épp ezek segíthetnek abban, hogy tovább tudjuk építeni saját kis maszatos személyiségünket. Segíthetnek abban, hogy például a kerek, egy-egy dekádot lezáró-megkezdő évfordulók jelentette vízválasztókat valamifajta életút-átgondolásnak használhassuk fel. A születésnaphoz kapcsolódó rítusunk valójában nem késztet igazi elgondolkodásra, sokkal inkább az ünneplésen van a hangsúly, így az, hogy ki hogyan végzi ezt az életút-átgondolást, többnyire az egyéntől függ. Van, aki elfújja a gyertyákat és átsiklik rajta, van, aki a pohár fenekére néz, van, aki régóta érlelődő döntéseket hoz meg, és van, aki csinál belőle például egy performanszot. No jó, ez utóbbi elég ritka, de ha az illető történetesen színész? Mint például Szilágyi Ágota és Tankó Erika, a Maladype színészei?

Akkor csinálnak maguknak egy rítust: megrendezik és eljátsszák az Outlétet. Az előadás átmeneti rítus jellegét erősíti a rákészülés is: a színészek másfél napos virrasztása, mint egy szertartást megelőző önsanyargatás, hagyományosan valamifajta másféle tudatállapotba helyezi a rítus résztvevőit. A másfél nap után következő valamivel több mint egy órás kitárulkozás az, amit már a nézők is látnak; ebbe az időbe kell belesűríteni két élet, összesen kb. 60 év eddigi legfontosabb történéseit és érzéseit – fájdalmasan túlzsúfolt 60 perc lenne. Ezért a szerző-előadóknak válogatniuk kellett. A válogatás alapját pedig azok a témák adták, amelyek mostanában foglalkoztatják őket. A születésük, a pályájuk indulása és alakulása, elengedett vagy megtapadt szerelmek, kötődések, mozgások és hangok, sport és zene, hagyomány és karrier. Mindezt őszintén. Ez az őszinteség az egész előadás egyik legmegragadóbb eleme, és ez az, ami miatt annyira lehet szeretni is azt: nem a szerepek kerülnek előtérbe, hanem a személyiségek, akik ott élnek, most éppen a játszótéren, a nézők előtt és között (végtére is egy lakásszínházban vagyunk), és bármit is tesznek, az mind saját magukat mutatja be, tárja fel. A konkrétumokat némi háttértudás – magyarán a színésznők személyes ismerete – nélkül nem biztos, hogy mindig megérti a néző, de valójában nincs is rá szükség, hiszen a kérdések mindenkinek dekódolhatók. És ezek a kérdések mindenkinek ismerősek. Mert a „ki vagyok én”, „hogyan és merre tovább” kérdésekről esik szó, amelyek megválaszolásában a múltbeli történések és érzések segíthetnek. Vagy nem, de ez már mindenkinek a saját útja és választása, így ez a darab sem kísérli meg, hogy válaszokat adjon.

Hogyan is tehetné? A hangsúly épp az átmeneti állapoton van, amikor több a probléma, mint a megoldás. A néző persze még tovább gondolkodhat azon, hogy vajon meddig is tart egy-egy átmeneti állapot, megkapjuk-e egyáltalán a válaszokat valaha, de ezt valószínűleg csak akkor tudjuk meg, ha már átléptünk a következő átmeneti állapotunkba, újabb kérdésekkel szembesülve. Vagy akkor sem. Valami mindenesetre lesz. Valami úton úgyis továbbmegyünk, ahogyan ez a performansz sem zárul le, bármikor tovább építhető, bővíthető, ha az alkotók is úgy akarják. Ettől lesz végtelen és mindig más. Ezért a közönség sem tud semleges maradni: nem csak azért, mert a lakásszínházi előadás jóvoltából néhány nézőt aktívan be lehet vonni az előadásba, hanem mert a személyes feltárulkozás és az útkeresés kérdései senkit nem hagynak érintetlenül. Ráadásul bepillantani vagy bekukucskálni egy vagy két ember életébe nézőként ennyire közelről nem mindennapi érzés. Mert itt azokat látjuk, akik megírták a darabot. Megírták önmagukról, eljátsszák, egészen pontosan megmutatják önmagukat. Kicsit meg is teremtik önmagukat. Vagy újjáteremtik, és közben a néző is elgondolkodik önmagán, bevonódik ebbe a teremtésbe. És nem ez a lényege egy átmeneti rítusnak? Hogy egy korábbi stációból átlépjünk egy másikba, reflektálva az előzőre, félve a következőtől, de ugyanakkor kíváncsian is rá, azzal a tudattal, hogy muszáj továbblépni?

Újjáalkotva mindazt, ami saját magunkat jelenti? És egy jó előadás nem valami hasonlóra képes? Kérdez, próbálkozik, újrateremt? Szóval így is lehet reagálni az élet fordulópontjaira. Nekem meg csak egy meglepetésbuli jutott annak idején. Azért az se volt rossz.

Somorjai Szabolcs, 2016.