Bóta Gábor: Állóvízben tapicskolunk

A kiváló filmrendező, Hajdu Szabolcs, aki bejelentette, hogy egy ideig nem rendez filmet Magyarországon és kivándorol, új színházi produkcióval jelentkezett a Maladype Bázison. A színészek saját tapasztalataikat is beletették az Ernelláék Farkaséknál című produkció szövegébe. Kivándorlásról és itthon való nehéz létezésről, magánéleti konfliktusokról egyaránt szó van az erőteljes előadásban.

Egy nagy lakás a Maladype Színház bázisa a budapesti Mikszáth Kálmán téren. Ide kellett bezsúfolni képzeletben a Figaro házasságában például éjszakai kertet, vagy akár kastélybelsőt, az Übü királyban pedig még háborús hadszínteret is. Most viszont Hajdu Szabolcs, nemzetközi rangú filmrendező, aki időnként dolgozik színházban is, az Ernelláék Farkaséknál című előadásban abszolút lakásként használja a lakást, ahol egy polgári család él, mama, papa és Brúnó nevű rakoncátlan fiúk. Mindegy is, hogy mivel foglalkoznak, olyanok, akiknek a külső szemlélő szerint sikerült az élet, van munkájuk, biztos egzisztenciájuk, és látszatra a magánéletük is boldog.

Mi pedig lényegében benne ülünk a Farkas család életében, hiszen körbevesszük a játékteret. Hajdu abszolút közelképet mutat erről a családról. Annyira közel vagyunk a szereplőkhöz, hogy csaknem a pólusaikba is belelátunk. És a törekvés az, hogy ne is szereplőkként mutatkozzanak, hanem egyszerűen csak létezzenek itt. Amikor belépünk a játéktérre, az anyát, Esztert alakító Török-Illyés Orsolya, mesét olvas a Gelányi Imre által alakított gyerkőcnek. De az rögtön érezhető, hogy ez a felolvasás nem igazán örömteli. Monoton mormolás, ismétlődő mondatokkal, lényegi mimika és gesztusok nélkül, mintha csak megszokásból járna az anya szája. Brúnón sem érződik az élvezet, mintha merevgörcsben lenne, rezzenéstelenül bámul az anyjára, ami történik már rutin, senkinek nem jó igazán. Ez megadja a produkció alaphangulatát, amiben mindennapi nyűglődéseinket láthatjuk viszont. Azt, hogy nem nagyon boldogulunk a kapcsolatainkkal, hogy gyakran kiüresedés érzésünk van, tehetetlenül áldozatoknak gondoljuk magunkat, vergődünk és vergődünk, nem jutunk egyről a kettőre.

Hajdu adja az apát, enervált, csupa ideg értelmiségi, aki féltékeny a saját fiára, úgy érzi, elvonja tőle a felesége figyelmét. Zsörtölődik, elégedetlenkedik, felfortyan, kiabál. A feleség pedig azt érzi, nem törődik vele a férje, már nem is szereti, tipródik azon, hogy bejelentse-e, válni akar, de nem tud döntésre jutni. Nagymértékben a döntésképtelenségről szól ez a produkció. Arról, hogy elvágyódunk abból a helyzetből, amiben vagyunk, de nem vagyunk képesek belőle kikecmeregni. Ráadásul ebbe a szituációba betoppan a feleség nővérének családja. Ők ki akartak törni abból, amiben voltak, Skóciába mentek, a férj fennen hangoztatta, hogy tíz évig vissza se jönnek Magyarországra, amit káromkodásokkal szidalmazott, de aztán megint itt vannak. Csak nincs hol lakniuk, ezért kötöttek ki a rokonoknál.
Külhonban sem találták meg a helyüket, itthon pedig, ha volt is, már nincs helyük, kolonccá válnak a rokonok nyakán, és még inkább elmélyítik a már amúgy is meglévő konfliktust.

Tankó Erika játssza a testvért, Ernellát, ő az ütközőpont, igyekszik magát aktivizálni, békítget, vitatkozik, de közben reménytelenül rémült. A férje, Szabó Domokos megszemélyesítésében, próbálja meghúzni magát, szeretne kimaradni a konfliktusokból, de nem lehet, mert miközben itt mindenki állóvízben tapicskol, mégis konfliktus konfliktus hátán. Szilágyi Ágota tízéves kislányként meglehetősen sérült, sértődékeny gyerek. A lehető leghétköznapibb helyzetek is abszurdba fordulnak, ezért sokat lehet nevetni. De olykor dermedtek a csendek, gyilkosak a nézések, a feszültség állandó robbanással fenyeget. Igazi nagy robbanás azonban nincs, hiszen az jelentős változással járna, de ennek előidézésére a szereplők már nem képesek.

Marad az állóvíz, marad az életuntság, a nyűggel viselt lét. Keserű látlelet az Ernelláék Farkaséknál, ami a szereplők közös szövegei alapján jött létre, tán ezért is érzik annyira lúdbőröztetően a sajátjukénak.

Bóta Gábor, Népszava, 2015.