Soós András: Útravaló

Manapság félve merek kijelenteni olyasmit, hogy egy művész életében nem árt, ha egyszer elkapja a szeszély, hogy az esztétikum, az egyéni látásmód, netalán a közéleti aktualitás mellett valami többet is átadjon. Mert a művész, isten adta tehetségével a kezében, ha mondjuk, a magyar rögvalóság fájdalmairól időről időre katartikus szépséggel belepanaszkodik a vakvilágba, ne csodálkozzon, ha esetleg nem történik sok minden. A sok mindenen pedig valami olyasmit értek, ami esztétikai szempontból nem vet semmit a latba, de emberileg annál többet; valamiféle, hasznosítható tartalmat, ami a befogadóban gyökeret ver.

Mert persze, rengeteg alkotás foglalkozik manapság közéleti problémákkal, de mintha mindegyik előbb-utóbb megtorpanna valahol, félúton, a problémák felvázolásánál. Közélettel foglalkozni ma nem ritkaság, de érdemben válaszolni a felmerülő kérdésekre: már az. Mert a félút után már a morál ösvényei következnek. Moralizálni manapság cseppet sem kor- és egyszerű, és pláne, kinek van arra igénye mostanában, hogy egy alkotó a szájába rágja, hogy mit hogyan kéne csinálni? Nem biztos, hogy sokan vannak ilyenek. Mégis, ha szökőévente felbukkan egy olyan előadás, mint az Ernelláék Farkaséknál, ami végigmegy az úton: akkor érdemes nagyon, de nagyon odafigyelni.

Mert Hajdu Szabolcs rendező nem kevesebbet tesz, mint a mai magyar társadalmat érintő problémákról hitelesen beszél, ami persze, még nem egyedülálló teljesítmény. De nem csak éles szemmel azonosítja be ezeket a problémákat (kihűlő házasságok, türelmetlen szülők, irigység, passzív agresszió, elvándorlás, satöbbi.), hanem valamiféle működőképesnek tűnő túlélési alternatívát is mutat, egy olyan markáns életszemlélettel átitatva, ami talán segít kiszabadulni abból a Tarr Béla-filmből, amelyben úgy hisszük, élünk. S ez már éppen elég ahhoz, hogy az Ernelláék Farkaséknál című előadást kiemelkedőnek nevezzük.

„Megpróbálunk magunkról beszélni. […] Nem vagyunk különlegesek. A problémáink hasonlóak” – ars poetizál a rendező a darab kapcsán, s igaza van, a történet pofonegyszerű, pont itt van a kutya elásva. Farkaséknál minden rendben van, szóval semmi sincs rendben: a darab kezdetén Farkas (Hajdu Szabolcs) csak ül a fotelben, és vár, hátha történik még valami az életben így, negyvenen túl is, Eszter, a felesége (Török-Illyés Orsolya) kifogyhatatlan anyai energiával olvassa fel újra és újra ugyanazt a mesét kisfiuknak, Brúnónak (Gelányi Imre), akinek nincs más vágya, minthogy az történjen, amit ő éppen akar. Ha éppen békességet, akkor az. Mert Farkas és Eszter természetesen soha véget nem érő mérkőzéseket folytatnak a gyereknevelés mikéntjéről, s ha jól kipufogták magukat, akkor megpróbálnak lehetőleg minél több élvezetet kikortyolni abból a pohár borból, amire éppen idejük jut. Szóval telnek a szürke hétköznapok, amikor váratlanul betoppannak Ernelláék, akik Skóciából térnek haza, ahol szerencsét próbáltak, sikertelenül. Ernella (Tankó Erika) Eszter testvére, ez a rokoni kapcsolat pont jó ok arra, hogy a két család egy időre összezárja magát egymással, s beinduljon az enervált szurkálódás: féltékenység, irigykedés, a saját gyerek meg persze mindig ügyesebb, mint a másiké, még ha az előző pillanatban le is tagadtuk, annyira neveletlen. A még lábon kihordható agresszió és a felsőbbrendű cinizmus, a lapítás, a hétköznapi gyávaság elevenedik meg a Maladype lakásszínházában. Tényleges, mindennapi karaktereket látunk, akiknek annyira sosem lehet elegük, hogy ha lelépnek, akkor előbb-utóbb vissza ne térjenek. Karaktereket, akik görgetik maguk előtt a problémáikat, és közben megpróbálnak róluk nem tudomást venni.

Hajdu Szabolcs rendezése azonban nem földbe döngöli, hanem inkább valamiféle elnéző jóindulattal mutatja be a szereplőket: nem szánalmasak, csak esendőek, nem nevetségesek, csak mulatságosak. Ami igazán érdekes, hogy kesergésük, viaskodásuk nem céltalan, mert A-ból B-be jutnak, s ha nem is jutnak, de mindenképpen közelednek hozzá. Az egész előadást ugyanis áthatja egyfajta pozitív továbblépési vágy: mikor Farkasék és Ernelláék már eléggé körbeirigykedték és viaskodták egymást, öt percre leülnek megnézni a színdarabot, amit a gyerekek hoztak össze nekik a nappaliban. Persze belepörgetnek, hisz annyira azért mégse érnek rá, de arra az öt percre, amit engedélyeznek, félreteszik túlbonyolított problémáikat – hátha maguktól elmúlnak. Nem nagy üzenet, az tény, de az előadás mégis tökéletesen tálalja; egyszerűségétől tűnik használhatónak, miközben maga a tálalás kiváló színházi élmény is egyben. A didaxis lappang, majd észrevétlenül tör föl a felszínre a frenetikus poénokkal, amiben az előadás bővelkedik. Nem görbül a tükör, amit elénk tart, inkább azt éri el, hogy pár pillanatra ne ismerjük fel a saját arcképünk tükröződését a hétköznapi karakteren: itt nincs semmiféle ál-önkritikus kuncogás, hisz amikor azt hisszük, valaki mást, valójában magunkat nevettük ki. S mire felismerjük magunkat, már rég késő: álszent rákészülés nélkül nevettünk magunkon; ez pedig nagyon ritka alkalom.

Az előadás vitathatatlan erőssége azonban mégiscsak a rendkívül erőteljes, eltalált mondatokban rejlik. Lehet, hogy eleinte ismerős csengésük miatt jót nevetünk rajtuk, de ha kicsit átgondoljuk őket, rájövünk, hogy Hajdu Szabolcs és társulata valami egészen esszenciálisat ragadott meg velük. Egyenesen gyönyörű a végső jelenetek egyike, amikor Farkas esetlenül próbál bókolni a feleségének, de jobb híján csak annyit tud kinyögni: „Szépen öregszel.” Valószínűleg ennél igazabb bókot egy feleség nem kaphat.

A hangsúlyos mondatok köré pedig az azokat épphogy kihangsúlyozó, minimalista színház épült. A nappali-díszlet (Moroncsik Emese) egy teljesen átlagos, otthonos atmoszférát teremt, nem is kell nagyon belemagyarázni: mint Ernelláékat, most picit minket is összezárnak Farkasékkal (vagy önmagunkkal). Az asztalon borospohár, benne gyanús, kék színű bor, a narancslé doboza teljesen zöldre festve, sárga lámpa, piros porfogó: legókocka-alapszínek, hisz jelképszínház ez a javából, ahol a duzzogó kislányt, Laurát (Szilágyi Ágota) is felnőtt színész alakítja, s igen jól, akár csak mindenki más a maga szerepét. A jóság pedig itt nem a színészi megoldások tobzódásában, hanem pont, hogy azok lecsiszolásában rejlik: amikor az Ernella férjét, Albertet alakító Szabó Domokos feszült, nem színésziesen feszült, hanem pontosan úgy, ahogyan egy hétköznapi ember, amikor Hajdu Szabolcs apró kézmozdulattal jelzi, hogy mennyi bort kér, hús-vér, valódi emberként jelzi mindezt. Lecsupaszított, s pont emiatt igazán hiteles színjátszás zajlik végig; s persze mondhatnánk, hogy nem olyan nehéz családapaként hitelesen hétköznapi családapát alakítani, de ott van Szilágyi Ágota és Gelányi Imre is, akik felnőttként játszanak egészen hihetetlenül hiteles gyerekkaraktereket: a tekintetek, megfeszülő arcizmok, apró gesztusok aprólékosan kidolgozott színháza ez, s mivel testközelből látjuk, ezért hat igazán.

S bár néha a valós viták túlbeszéltségét idézi egy-két elhúzott, s emiatt kicsit leülő mozzanat, a végső jelenetek megnyugtató hangulatát pedig a giccs felé löki John Lennon felcsendülő Imagine-je, ezen kívül nem igen találunk olyan pillanatot, ami kicsit is kilógna ebből a remek egységet képező, finoman kidolgozott előadásból. „A dolgok itt vannak körülöttünk, csak meg kell ragadni őket, és elmesélni valahogy” – mondja a rendező, és Hajdu Szabolcs rendezését látva már biztosak lehetünk: nem valahogy – így.

Soós András, 7 óra 7, 2015.