Nyulassy Attila: Az eleve elrendelt szabadság

Semmi különleges, csak egy ember története az ötvenes évekből, egy politikai fogolyról, akit egyik napról a másikra elfogtak és elhurcoltak Vácra, a börtönbe. Nem kevés év letöltendő szabadságvesztést (fegyházat, de mégis pontosabb ez a megfogalmazás) kapott. Szerelme otthon maradt, várandósan közös gyermekükkel – ki tudja, látják-e még egymást valaha, illetve ha látják is, ki tudja, mi lesz akkor. Hét év – ennyit kapott a férfi – sok idő. Aztán egy napon szökésre kerül a sor. Tényleg egyszerű történet, „csak” egy ember élete – ám Orosz Ákos olyan megrögzött elszántsággal mondja és kelti életre, hogy fontossá válik, és nem csak izgalmas lesz, de a részünk is.
Gérecz Attila – így hívják a történet főhősét, az előadás gerincét képező szövegek szerzőjét – szereti az életet, szerelmét, már most odavan születendő gyermekéért, részben emiatt egyszerűen képtelen leülni az éveket egy sötétzárkában, egy fadeszka és egy kübli társaságában. Nem csak taszítja a hely, egész egyszerűen nem létezik számára a világnak olyan állása, amiben ő itt a helyén lenne. Érzékletes a szövegbéli ellentét a kint és a bent lét között, a szabadságától megfosztott Attila pedig éppen a szabadságra vágyik, így kezd el verset írni, mindenről, bármiről, ami jön, mert kitör belőle. Aztán finoman bepörög a történet (dramaturg: Kristóf Borbála).
Hősünk a legnagyobb viharban megszökik a börtönből, beugrik a Dunába, érzésre igen hosszan úszik hatalmas hullámok közepette, szinte halálra fagy, fullad, rendőrök tömkelege üldözi, akik közül egy segít rajta. Meg egy nő is, aztán egy család – valahogy mindig akad szállás a bujkálás közepette, míg el nem jut Pestig, szerelméhez és annak legjobb barátnőjéhez. De a szerelem már kihűlt: Margit – így hívják a lányt – mással van együtt, talán a sors fintora, hogy ő képes a legbiztosabb rejtekhelyet nyújtani Attila számára. Az ismerősöknél rendre rendőrök várják, minden sarok egy csapda – anyja el is utazik a városból, nehogy nála csalják kelepcébe fiát. Gyakorlatilag egy komplett város folytat hajtóvadászatot a férfi után, aki egy kávézóban múlatja este az időt Margit és barátnője társaságában. Majd megkapja a rejtekhelyet, a legbiztosabbnak véltet, volt szerelme új barátjának lakását. De minden konspiráció értelmetlen, a bizalom lehetetlen – a férfi hamarosan a hatósággal együtt érkezik haza.
A vége pedig: ismét fegyház. Végül ismét fogságba esik, és joggal számít a törvényen kívüli bosszúra. De a tisztek, a fogvatartók, a kihallgatók közül senki nem veri meg Attilát, senki nem bántja, valahol titkon tisztelik, mert ő megtette, amit mások nem mertek, ő szembeszegült, ő nem nyelte le, amit le akartak nyomni a torkán. Még annak ellenére sem, hogy nyomasztó a sorsa, akárhogy küzd, mindig csak lejjebb kerül, ahányszor meglebben előtte a szabadság szele, mindig elveszít valamit.
Orosz Ákos pedig csak beszél és beszél, mint Gérecz Attila, úgy harcol egy vödör vízzel és egy ajtófélfával, mint hősünk az elemekkel. Nem tudnám megmondani, hogy miért pont egy vödör víz az egyetlen díszletelem – azon túl, hogy egy-egy szövegrészhez remekül passzol –, de olyan elszántsággal, sokoldalúan és magától értetődően használja a színész, hogy ez nem is tűnik releváns kérdésnek (rendező: Csuja László). Orosz a rendkívül kicsi térben – egyetlen teljesen kinyitott kétszárnyú ajtóban állva beszél, ahonnan csak pár pillanatra mozdul el (például amikor üldözi két nyomozó, akik sejtelmesen kelnek életre a hátsó falon a színész árnyékából) – olyan céltudatossággal létezik, olyan finoman tesz különbséget a menekülésből adódó fizikai küzdelem, a versírásból adódó érzelmek és vágyak között, hogy nem tehetjük meg, hogy nem figyelünk rá.
Mindvégig hozzánk beszél, néha kicsit játszik, néha elmerül a vödörben, de mindvégig sugárzik belőle valami eleve elrendelt szabadság. Amiből egyenesen következik, hogy nem cselekedhet másképp. Csak azt teheti, amit tesz. Kerüljön ez akár az életébe.
Aztán a színész, illetve az ember – nincs itt semmi vátesziséggel átitatott művészi tisztelet: Orosz egyszerűen el akarja mesélni, át akarja adni ezt a történetet a maga természetes eszközeivel: a testével és a lelkével –, miközben becsukja az ajtót, kiszól, hogy Géreczet végül kiengedték 1956. október 30-án, részt vett a forradalom és szabadságharcban, november 7-én pedig egy szovjet tank végzett vele. A színész azt mondja végezetül: mindennap az emléktáblája előtt megy el a Klauzál téren.
Hátborzongató. Hogy az emléktábla egyszer csak életre kel. Hogy feketén-fehéren látjuk: ebben az országban voltak, akik nem bírták az elnyomást, a megkötést, akik felálltak, amikor fel kellett, akiket nem érdekelt semmi egészen addig, míg nem érezték, hogy szabadok. Miért tűrne valaki, ha valami hajtja belülről, nem azért született, hogy másoknak megfeleljen, hanem hogy a saját életét élje. Ehhez képest minden megalkuvás – ezt pedig vegytisztán tükrözi Orosz Ákos színészi lénye. Gérecz nemzeti hős, és Orosz Ákos által megértjük, miért lehet rá igazán büszkének lenni.

Nyulassy Attila, 7 óra 7