Nyulassy Attila: A hinni akarás meséje

Don Juan tulajdonképpen nem létezik, illetve egészen addig létezik, amíg felruházzuk őt hatalommal, amíg engedjük neki, hogy létezzen, amíg hiszünk neki. És ha valamit nagyon tud ez a Don Juan, akkor az az, hogy elhitesse velünk, minden úgy van, ahogyan mondja. Soha nem hazudik, illetve nem úgy hazudik, ahogyan hisszük, hogy a hazugság létezik, soha egyetlen pillanatra sem mond a szemünk közé semmi valótlant, ennél ő okosabb, jobb, illetve ösztönösebb emberismerő: mindig valami felsőbb érdekre hivatkozik, valami felfoghatatlanra és beláthatatlanra. Ha pedig valamit nagyon szeretünk, az pont ez: valami földöntúli, vallásos képzelgésben ringatni lelkünket, üdvösséggel, békességgel, jó szándékkal és a jó élet gondolatával kacérkodva. Mindeközben pedig szentül hiszünk abban, hogy a hit megoldja minden problémánkat. Nem csoda: Bertolt Brecht átdolgozott Molière-darabja csak nagyon felületesen nézve zajlik a szerelmi viszálykodások szintjén: valójában itt kőkeményen és nyíltan politikáról van szó; a mi életünkről.

Mindez szemtelenül egyszerű és játékos térben megy végbe: a Maladype-bázis nagyszobájának parkettáját egy mesekönyvszerű rajz borítja (Salvador Dalí Gala és Dali az égben című festményének másolata), amin két hatalmas óriás mezítlábasan tartja az eget – a plafonon pedig egy ugyanilyen mintázatú lepel függeszkedik felettünk. A szőnyegen egy nagy Jézus szíve és pár apácaszobor ágaskodik, ezen kívül egy nagy porcelánkutya és két félbe vágott játékbaba. A sarokban, a lakásszínház klasszikus cserépkályháján árválkodik még egy Szűz Mária-szobor is. Belépve a szobába az ember arra gondol, ez milyen vicces, vagy játékos, vagy ötletes, esetleg még arra, hogy jól néz ki. Egyvalamire tuti nem: hogy ebből a pár apróságból olyan mesét lehet elénk kanyarítani, ami után másodpercnyi kétségünk sincs afelől, hogy ezek a dolgok életünk szerves részei.

Ambrus Mária díszlete finoman mozog játék és valóság határán, úgy tud profán és hétköznapi lenni egy-egy szentszobrocska, úgy tudnak ezek a figurák szereplők és önmaguk lenni egyszerre, hogy közben egy pillanatra sem veszítenek meseszerűségükből. Benedek Mari divatos, színes és változatos jelmezei pedig csak tovább növelik az izgalmakat és a játékosságot, de mindvégig jellegzetesek maradnak: hol csábítóak (női ruhák), hol a társadalmi helyzetet jelölik (Don Juan vagy a halászok öltözékei). Az igazán csodálatos, hogy az előadás minden pillanatában egyszerre van jelen minden olvasat, amire így tekinthetünk meseként, szerelmi komédiaként, közvetlen játékként és politikai színházként – aztán pedig mindenki választhat a maga ízlése szerint, hogyan szeretné érteni az előadást, vagy mit hajlandó észrevenni belőle.

A három maladypés és a három egyetemista színész pedig mindent megtesz, hogy erre lehetőségünk is adódjon. Úgy játsszák el összesen hatan a tizensok szereplős darabot, hogy ha valaki el is veszne a karakterváltások tengerében (bár erre talán csak a két Donna Elviránál van igazi esély), a lényeg mégsem vész el. Hiszen Zsótér Sándor rendezésében a hangsúly nem azon van, hogy Don Juan név szerint kiket csábít el, meg hogyan talál új szerelmet közvetlenül azután, hogy elvette Donna Elvirát, vagy hogy a becserkészés kudarca közben hogyan talál egy másik szerelmet, és hogy pontosan kik akarják őt megölni, kiért áll ki, hogyan színlel apja előtt megbánást, hanem azon, hogyan lavíroz el ez az ügyes ember a hiszékeny, rettegő és kétségek nélküli emberek tengerében. Az embertenger minden egyes tagja mégis külön jellegzetességekkel, aprólékos kidolgozottsággal, egyedien van jelen.

Kerkay Rita egyszerű, butácska, de önnön szépségével kihívóan tisztában lévő Charlotte-ot alakít, előadás végi Donna Elvirája pedig kiábrándult, a szavak szintjén lemondás munkál benne, de végig ott motoszkál a Don Juan iránti vágy is. Pallag Márton könnyedén játszik a „nincs az az isten, de van az a pénz” mondás különböző fokozataival Pieter, a halász szerepében, közben céltudatos és kegyetlen Don Alonso, és minden figurában megtalálja az áttetsző, üveges tekintetű ügyeskedés mechanizmusát. Nagy Norbert remekül érez rá Don Luis Tenorio hiszékenységére, bátran fogja meg az üres elvekhez és szokásokhoz szentül ragaszkodó, egyébként totálisan figyelmetlen apa velejét, Donna Elvira bátyjaként tiszta tekintettel, de mégis teli feszültséggel ragaszkodik a tisztességhez, de a színész még ennél is jobban érzi a gyáván tanácstalan Marphurius orvos humorát, az pedig, ahogy az önnön butaságában és értetlenségében dadogó és tébláboló La Violette figuráját életre kelti, habkönnyű, felhőtlen komédiázás. Tankó Erika Donna Elvirája nem háborodik fel, amikor azzal szembesül, hogy férje felszarvazta, igyekszik okosan és intelligensen kezelni a helyzetet, valamiféle új viszonyt kialakítani Don Juanhoz, a színésznő fokozatosan mutatja meg, hogyan lesz a gondolkodni akarásból hinni akarás, és üdítő az a pillanat, amikor az általa alakított Mathurine – akit egy óvatlan pillanatban szintén elcsábít a címszereplő – rajta kapja Don Juant, amint épp egy másik halászlánynak, Charlotte-nak csapja a szelet: Kerkay, Tankó és Orosz Ákos hármasa remekül működik együtt és így kifejezetten mulatságos, ahogy Don Juan a két nő minden kérdését egymásba forgatja és hagyja őket saját kétségeikben és vágyaikban őrlődni.

Egyedül Lendváczky Zoltán Sganarelle-je szemléli mindvégig kritikusan gazdája ténykedését. A színész minden tekintetében ott van a távolságtartás, hogy pontosan ismeri Don Juant, nem csak tudja, érzi, amit tesz nem helyes, és azt is érzi, hogy valamit tennie kéne. De benyomásait nem követi döntés vagy tett, illetve a döntése az, hogy szolgál, nem akadályozza meg Don Juant, néha próbálkozik egy-egy kirohanással, de szemtől-szemben gyáva és megalkuvó. Lendváczkyban pedig ott munkál az ebből adódó feszültség és meghasonlás. De a címszereplő mindezek ellenére sem válik aljassá, vagy gonosszá, nem egyszerűsödik valamiféle Hókuszpókká, hanem igenis következetes elvekkel rendelkező, leleményes és okos ember. Orosz Ákos olyan lendülettel és koncentráltsággal létezik Don Juan szerepében, olyan pontosan igyekszik lekövetni szerepe minden rezdülését és gondolatát, hogy nyugodtan kijelenthetem: ez a Don Juan nagyon is szimpatikus, hiszen ember, hiszen vannak kétségei, hiszen egy-egy pillanatra úgy tűnik, hogy megijed, hogy kérdéseket tesz fel, hogy megváltozik – aztán kiderül, hogy csak a következő kitérőn törte a fejét. Végül is miért ne lenne szimpatikus az ennyi hiszékeny és a kérdések elől rettegésbe menekülő ember mellett? Hiszen ha senkiben nincs annyi, hogy egyszer igazán elé álljon és számon kérje tetteit, akkor miért ne tehetné meg, amit megtesz? És olyan szép, amikor a szereplők Don Juan helyett a Jézus-szobornak beszélnek, annyira hisznek neki, hogy még a megváltást is tőle várják. A társulat összjátékának köszönhetően az előadás minden szegmense egyensúlyban van, és lehetetlen olyan kérdést feltenni, hogy itt ki a jó vagy ki a rossz, árnyalt és sokrétű szituációk és kérdések vannak. A mérleg egyenlő, ám a hazugság mégis ömlik a csapból.
Olyan szinten, hogy Don Juan még némi parádézást is megengedhet magának, Orosz Ákos pedig jó ritmusérzékkel, elképesztő energiával vág le előttünk egy komplett ön-ördögűzést (az Ördögűző című film minden epizódjával és verziójával felér ez a pár perces színésztechnikai show). És hát nem csoda, hogy Don Luis Tenorio megsajnálja fiát, hiszen a jelenet hatásos és magával ragadó – nézőként hatványozottan így van.

A játék és a lendület ellenére egy percig sem vész szem elől, hogy ez a mese rólunk szól. Ungár Júlia következetes dramaturgiai munkájának és friss fordításának köszönhetően minden mondat, minden betű világos és érthető, a szöveg pedig jó ízléssel van feltöltve kiszólásokkal, aktualitásokkal, hogy egy percig se tudjunk szabadulni a kérdéstől, hogy mi közünk van ehhez az egészhez, mi közünk van Don Juanhoz.
Mert van Don Juanunk, a legintimebb baráti körünkben és a legnagyobb társadalmi szinten, országosan is létezik Don Juan, az akinek mindent elhiszünk, mert hinni akarunk neki, aki soha nem mond semmit, soha nem a kérdésre válaszol, mégis mindent megmagyaráz. A mese persze attól mese, hogy mindenkinek mást mond, nem feltétlenül kell Don Juant konkrét személlyel, teszem azt egy népvezérrel azonosítani – aki mindenáron hinni akar, nyilván nem is fogja ezt megtenni, akinek pedig vannak kétségei, az gond nélkül megteszi. Egy viszont mindenkiben közös, legyen akár elszenvedője, akár szkeptikus szemlélője a hitmutatványnak: mindannyian részesei vagyunk és Don Juan jelenleg szabadon garázdálkodhat.

Aztán ha Don Juan megunja a játékot, ha elég volt a hitegetésből, eltűnik (nem csak, hogy jól passzol ehhez a pillanathoz a Kispál és a Borz Ha az életben című száma, de egyszerre cinikus és végtelenül őszinte – már ha ebben helyzetben ilyet lehet). Aztán a végén ott áll a rengeteg hitegetett a maradványai felett, és számon kéri az ígéreteket: a pénzt, a házasságot, a boldogságot, az igazságot. De Don Juan már nincs, csak az, amit maga után hagyott: az elvakult remény, hogy vágyaink beteljesedhetnek. Remek kis korkép ez rólunk, ami telis-tele van önbizalomhiánnyal, gyávasággal, vággyal, hinni akarással, mindezek nagyon érzékeny összefüggésével, de olvassuk bárhogyan, az eredmény mégiscsak az, hogy ha feltétel nélkül másokra bízzuk a megváltásunkat és önmegvalósulásunkat, akkor ne csodálkozzunk majd, ha pofára esünk, és kiderül, hogy minden ígéret lufi volt. Ma pedig nincsenek feltételek, csak az van, hogy elegünk van, és valaki oldja meg. Megoldónk pedig van, most is lelkesen ténykedik, mi pedig nyugodtan hiszünk neki – vagy csak szemlélődünk. Aztán majd pofára esünk.

Nyulassy Attila, 7 óra 7