Sz. Deme László: Hősök ma

A szűk térhez igazított játékmóddal Balázs Zoltán rendező felpörgeti a tempót.

A legóvatosabb jelző szerint is intenzív színházi élmény, ha a néző akkor is szembe találja magát Fülöp királlyal, mikor a spanyol uralkodó nincs színen. Máskor Alba herceg ül a nézővel szemben, s míg mögötte zajlik egy jelenet, Alba lassan emelt mutatóujja csaknem jelentésessé válik, mígnem kiderül, csupán megvakarja az orra tövét. Már a bámészkodás is figyelem, és ha a publikum egy méterrel beljebb csúszna, maga is a történések részeseivé válhatna, nem menekülhetne. Megcsapja az akció szele, mikor Fülöp elrúgja magától Carlost, vagy kuporogva követi, ahogy Egmont csaknem megerőszakolja Klárát. S mert mindez fél méterre történik, érezni a birkózó testek verítékét, látni az izmok ellenszegülését, ezért jóval húsbavágóbb az élmény. A Maladype Bázis voltaképpen könyörtelenül szoros kapcsolatot teremt játszók és nézők között. Így a Don Carlos / Egmont előadásában Schiller és Goethe drámáját nemcsak a szabadság eszméje, az elbukó akarások, vagy az önkény elleni lázadás köti egymásba, hanem a kíméletlen közelségből való felmutatás: íme, a szenvedélyek nem vesztek elmúlt korok ködébe, hanem velünk vannak és sebeznek.
A négyórás, két szünettel, ki tudja hány száz oldal veretes szövegből összeállított nagyszabású vállalás mozgékonnyá teszi a jeles drámák monumentalitását. Fehér szoba állandó fényében fickándoznak a történések egy központi díszletelemen. A kör alakú paddal kombinált emelvényen ülnek körben a Don Carlos éppen nem játszó szereplői, néma bábokként jelen vannak, a játszók pedig utalnak rájuk, ha pedig sorra kerülnek, megelevenedve pattannak fel. A szűk térhez igazított játékmóddal Balázs Zoltán rendező felpörgeti a tempót. Nincs ki és bevonulás, zászlólengetés, nem kell egy-egy feszült pillanat után átrendezni a teret, megállók nélkül zúdul a sztori.
Góczán Judit dramaturg a főbb szereplők lényegi momentumaira koncentrálva pörgeti fel Schiller hömpölygését és tálalja a sztori izgalmát. Egyedül Posa és Fülöp párbeszéde lesz lomhább, ömlik elő a sok-sok eszmei háttér, de persze tartalom nélkül pucér maradna a dráma. Szellemes megoldás indokolja a retorikát: míg Fülöp arról beszél, hogyan is képzeli el Posa kritikái ellenére országa boldogulását, naranccsal kedveskedik a márkinak. Gombár Judit díszletében ugyanis egy szépséges narancsfa koronája alatt játszódik minden, Aranjuez ligetében, de szimbolikusabb hajlamúak önkényből sarjadó hajtásokra is asszociálhatnak. A hatalom narancsos kertje kiürül végül: bukottak és szolgák kihátrálnak a szobából, magára hagyva a királyt szívszorítóan magányos termében.
Az intim tér lecsupaszítja a Don Carlos nagy ívű figuráit. Szépen beszélő színészek vetkezik le a jambus pátoszát. Minden prózaibb, nem kisszerűbb, hanem világosabb, ahogy a viszonyok fogaskerekei mozgásba hozzák a nagy tettek gépezetét. Közvetlen közelről vizsgálni Carlos és a többiek vergődését olyan, mintha egy család belső gyötrődését követnénk. Lendváczki Zoltán izgága Don Carlost játszik, kialakulatlan kölyök még, aki gyötrődve kapkod szerelemhez, barátsághoz, maga sem tudja, mihez, csak dobbantana, és még Albával való ellentéte is inkább kamaszos nagyképűség, mint gyűlölet. Fülöp királyként Kuna Károly a szorongó atya, akit kötelességei mozgatnak, lényében van valami szoborszerű, magányos szomorúság, ugyanakkor valami vérszomjas is, mint egy maya istenségben, ahogy időnként kitör belőle az indulat és suhog rajta Benedek Mari szoknyaszerű jelmeze. Keszég László Alba hercege tompább, sötétebb alak, ahogy néz tisztelettudóan, de mozdulatlan, bámuló, nagy szemekkel, mint egy krokodil, amikor prédára les. Orosz Ákos sokszínű Posa márkija Carlos mellett úgy tevékenykedik, akár egy báty, gondosan és megértően tolerálva a csikó kitöréseit, de szabadságharcosi hevülettel magyaráz Fülöpnek, és lemondó csendességgel hagyja, hogy Erzsébet keze összeérjen az övével, mert az epizód szerint a királyné szíve Tankó Erika játékában mintha Posáért dobogna, nem a „fiáért". Eboli hercegnőt Varga Gabriella kívánatos és hebehurgya udvarhölgynek mutatja, míg Blasek Gyöngyi Főinkvizítora légies termetével is súlyos, komor angyalként kapja megőrzésre a királytól Carlos életét.
Már a Don Carlosban is volt valami a fátumból, de az este másik darabja úgy beszél a bukásról, mintha az a forradalmi hevület elrendeltetett végterméke volna minden esetben. Az Egmont a kavargó Németalföldre visz, és az előadás is leginkább a világ felforgatását ragadja meg sajátos performanszként. Minden töredékes és maira hangszerelt, az Egmont szabdalt és kiragadott szálai több szólamban futnak, a megmaradt veretes dialógok mellett ikonikus popszámok csendülnek fel, kajánul erősítve egy-egy dramaturgiai hangsúlyt, mert a sztori egy zenerádió felszínes műsorába ékelődik. Varga Gabriella és Jászberényi Gábor dj-ként kommentálja a történéseket, és énekkel-gitárral ad ironikus duplafeneket a hősi fordulatoknak.
Orosz Ákos zilált Egmontja nagy szenvedélyű hős, de nem eszményi, inkább valami politikai képregény félig ragyogó, félig kopottan anarchisztikus lovagja, aki nemcsak a zsarnokságot, de az egész világot felzabálná feneketlenségében. Poros az orra a kokótól, Tankó Erika csitri Kláráját gyömöszölné az ablakmélyedésben: ha úgy tetszik, ő aztán igazán szabad ember, tehát - el kell buknia. A tétel egyszerű. Keszég László, Alba hercege és Lendváczky Zoltán, Ferdinánd nevű fiaként egy pompás beatbox keretében le is kapcsolják Egmontot. Nincsenek cizellált küzdelmek, érzékletes tények vannak: forradalom otthonról, az ablakból nézve, kiderült ármány és bukás, szónoklatok a cellában, és közben árad a pop vagy a hírek a rádióból. A legjobb rész, mikor Egmont várja az ítéletet és a rádiósok élő adásban közvetítik, betelefonálókat és sms-eket fogadnak, melyek ugyanazzal a leegyszerűsítéssel szólnak hozzá az eseményekhez, ahogy megszokhattuk. Blasek Gyöngyi mamája például beszámol a tökfőzelékről, amit a hős utoljára evett... Határozott gesztus ez, ahogy a nép hangja visszajelez: vajon hogy viszonyulnánk ma egy Egmonthoz?

Sz. Deme László, Színház