Nagy Nikoletta Anna: Pokol

Nem kevés időbe telt, amíg rájöttem, hogy a kortárs magyar színházi élet legizgalmasabb figurája számomra minden kétséget kizáróan Balázs Zoltán, a független Maladype Színház művészeti vezetője, arca és rendezője. A lassan tíz éves társulat jubileuma ünneplése alkalmából március 31-én mutatta be Dante Isteni Színjátékának Pokol színéből készült legújabb darabját, melynek a Trafó adott helyet.

A Balázs Zoltánnal kapcsolatos felfedezésre az vezetett rá, hogy míg az elmúlt években a Maladype társulatát befogadó Bárka Színház bemutatóit figyeltem lázasan, mióta onnan kiléptek, kevésbé foglalkoztatnak az ottani történések. Amikor a Thália Színház felé fordultam, megint miattuk történt. Lassan leesett, hogy valójában ezt a rendkívül tehetséges, még mindig nagyon fiatal rendezőt, társulatalapítót követem. Most viszont, a Bárka elhagyása után jelentős változásokon ment keresztül a Maladype. Úgy tűnik, nyitott alkotói műhelyük "a bázis" létrejöttével és a társulati tagság szinte teljes kicserélődésével új útra lép. Az elmúlt évtized szummája s egyben a jövő lehetőségeinek csíráját hordozza az előadássorozat, melyet Dante Isteni Színjátékából formált trilógiára fűztek. E trilógia első darabja a március utolsó napján bemutatott, az eredeti Babits Mihály-féle fordítást Nádasdy Ádám új hangjával váltogató Pokol.

Nem vagyok rá büszke, de gimnazista éveimben a kötelezőket igencsak megúszósra vettem, ezért Dante Alighieri Isteni Színjátéka is csupán vázlatszerűen ért el hozzám. Ez a mű ugyanakkor az alapműveltség része, tehát megkerülhetetlen emlék, mely a középkori Itália hangulatát, szellemi irányzatait és mindennapjait idézi. Nap, mint nap elhangzanak tételmondatai, s utalunk rá számtalan beszélgetésben. Belegondolni is nehéz, hogy mindez hétszáz éve született meg. Most viszont újra életre kelt.

Balázs Zoltán visszanyúl a középkori misztériumjátékok eszköztárához, de modern-minimalista külsőbe csomagolja. Már a kezdőkép megalapoz mindent, kifejezetten erős hangulatot teremt. Dante figurája (Faragó Zénó) egy Gigert idéző trónuson ül, spotlámpa világítja meg, rajta a földi élet szimbólumai (arany és bőr), de felfelé tekint, a fény felé. Kétoldalt pedig a homályba burkolózva öleli őt az angyali Beatrice (Fátyol Kamilla) és Lucifer (Orosz Ákos). Körülöttük fekete kámzsába burkolózott figurák (az önkéntesekből toborzott kar) ülnek, akik érzéketlen szemlélői az emberi vívódásnak. Dante monológja indít, majd a kétféle csábítás felett megjelenik a ráció és a szellem Vergilius alakjában, aki a trón fölé nyúlva mintegy felülemelkedik a költő belső harcán. Vergilius szikár figurájába a feszített márványtestű Ladányi Andrea lényegül, s az ő útmutatásával kezdetét veszi a nagy "kaland" oda, ahol ember csak képzeletben járhat, a halottak birodalmába.

Az utazás először a pokolba vezet, ahol válogatott büntetésektől sínylődik az isteni rendben kevésbé szerencsés sokaság. Ahogyan Dante sorra kérdezi a bukott lelkeket szerencsétlen sorsukról, a játszók és a kar élő szobrokká, a bűnök megtestesüléseivé alakulnak Szöllősi András precíz koreográfiájára. Disznóként röfögnek-lihegnek, Vénusz helyett prostituáltat szülnek, fagyott vagy fortyogó vízzé válnak, máskor száraz fává, szétszakított testekké vagy gigászokká lesznek, Odüsszeusz és társai jelennek meg, a Minótaurusz, akinek féktelen dühe soha nem csillapodik, s azok a szerencsétlenek, akik saját emésztő tüzükben égnek örökké. Mindez létrejön előttünk, csont nélkül, mondhatni, bár a tempó olyan gyors, hogy felfogni sincs időnk a Dante korában aktuálpolitikainak számító utalásokat. A főhős azért faggatózik, hogy az élők világában emléket állíthasson a kárhozottaknak, akiket sok esetben igaztalan vádak értek, ezért kérdezi-faggatja őket minduntalan, de valójában statikus pozícióban marad szinte végig, önmagában utazik, s önmagára (saját humanitására) talál a történetekben.

A hangok és a zeneiség meghatározó az előadás során. A kar suttogása, zsongása, kántálása, csoszogásuk vagy épp menetelésük zaja épp olyan fontos, mint a szintén kámzsába öltözött két multi-instrumentalista (Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél) néhol meditatív, máskor lüktető-pszichotikus vagy egészen erőteljes, a szúfitánc őrült körforgását idéző ritmusaik, dallamaik. Lelöknek a tudattalanba, segítenek, hogy átadhassuk magunkat a szédítő utazásnak.

A díszlet (Polgár Péter munkája) egyszerű, halál és vér, a fekete és a vörös dominálnak a trónus körül, mely magányosan emelkedik a játéktér közepén, mintha az ember tudati központját jelképezné annak ezernyi kivetülése közt. A háttérképben arctalan kámzsás tömeg fordul felénk. A ruhák egyszerűek, sötétek, csak a hosszú szoknyába és hálós felsőbe öltözött Lucifer, a hely ura valamint a félmeztelen Dante tűnik ki a többiek közül. A szellem útját járó Vergilius szürke, az erény és menny felé vezető Beatrice barna, így ők is beolvadnak a sötétségbe, a többiek közé.

A Pokol előzetese

Faragó Zénó jó, elviszi a hátán az utazást, szövegmondása remek, karakterét is kiválóan hozza, emlékezetessé teszi, megjelenésének súlya van. Hozzá fűződik a már-már katartikus jelenet, mikor Lucifer elfoglalja helyét a trónuson, karjában eksztázisban égő jegyesével, Júdással. Dante meg akarja menteni a pokol legmélyére bukott Júdást, akinek rövid meséje mély emberi gyengédséget és együttérzést vált ki belőle. Csodálatos pillanat, talán csúcspont. A Lucifert alakító Orosz Ákos számomra kevésbé volt meggyőző, hiába kerül végül ő a középpontba, foglalva így el birodalma uralkodói székét. Valahogy ijesztőbb, vérfagyasztóbb, fajsúlyosabb karakterre számítottam, helyette Dante kissé felszínes, merev kétkedő aspektusát kaptam. Nem győzött meg. A másik oldal, a csodálatos Beatrice, aki a hajnal eljövetelével egybeolvad az utazóval szenvedélyesebb és izgalmasabb is, ami furcsa, mert a figura nem sokrétegűségéről híres. Ladányi Andrea Vergiliusként egészen nagyot alkot, ahogyan életre kelti archaikus szövegét egy rendkívül szigorú idegenvezetőként.

Alapvetően kitűnő előadás a Pokol, éreztem a zseniális ötleteket, azt, hogy mindenki, aki részt vett a munkában, pontosan értette a rendezői koncepciót, ezért majdnem tökéletesen tolmácsolta is. A koncepció márpedig valóban remek. A társulatnak azonban még van dolga: összecsiszolódni, összeérni, tapasztalatot szerezni, mert rendezőjük sokat vár tőlük és remélhetőleg nem éri be kevesebbel.

Nagy Nikoletta Anna, kultblog.hu