Gold György: Pokolra szállás

Mint egy oratórium szerkezete.
„Bizony, kedvesem, szimbólumokkal kell beérnünk, ha a pokolról szólunk, mert ott mindennek vége van, nemcsak az áruló szónak, hanem egyáltalán mindennek, sőt ez a legfőbb és legelső jellemzője, ezt kell elsősorban közölni és ezt tapasztalja elsőbben az új jövevény is odalenn, s ez az amit, hogy úgy mondjam, ép érzékeivel eleinte föl se fog, meg sem ért, mert a józan ész, vagy az észnek ki tudja milyen korlátozottsága akadályozza a megértést…….”
Thomas Mann: Doktor Faustus

A Maladype színház társulata nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Dante Alighieri Isteni színjátékának a Pokol c. első részét állította színpadra. Természetesen a hatalmas művet lehetetlen a maga teljességében bemutatni. Így aztán már magában az is óriási munka, amit a rendező Balázs Zoltán és Góczán Judit dramaturg előzetesen elvégzett, vagyis kiválasztani azokat a sarokpontokat, amelyek fontosak és szükségesek, kiválasztani a főszereplők mellé azokat a mellékalakokat, a Dante által a pokolba telepített sokaságból, akik megjelenjenek az előadásban. A szöveget újrafordíttatták Nádasdy Ádámmal, és ezzel a mai beszélt nyelvhez közelítették. Kivéve Vergilius, a Vezető szövegeit, ő továbbra is a veretes Babits fordítás sorait mondja, így a modernebb hangzású rész mellett az archaizáló babitsi szöveg jeleníti meg a Dante és Vergilius nyelve közötti különbözőséget. Az eredeti költeményhez úgynevezett vendégszövegeket illesztettek: Paolo Santarcangeli Beszélgetések a Sátánnal c. kötetéből és Thomas Mann: Doktor Faustus c. regényéből. A prózarészletekkel tovább gazdagodott az előadás filozófiai, világnézeti mondandója, de egyben még tovább nőtt a szöveg statikussága.

Ezzel az előadással Balázs Zoltán azt a vonalat folytatja, azt az utat járja tovább, amit korábban pl. a Teomachia vagy az Akropolisz előadásával elkezdett, vagyis azt, a sokféleképpen meghatározható színházi formát, melyet szertartásszínháznak, mozgásszínháznak neveznek, de amely meghatározások mégsem fedik pontosan a stílusát. Természetesen a jelen előadásba beépült mindaz a tudás, és fejlődés, ami a rendező és a társulat több évi közös munkájának eredménye. Amíg Kazimír Károly a hatvanas években, a Körszínházban bemutatott alkotása inkább a felolvasó-színház felől közelített az óriási, epikus műhöz, addig, ez a mostani rendezés sokkal nagyobb hangsúlyt és teret ad a mozgásnak, a koreográfiának.
Feltűnő az előadás szinte zenei szerkesztésmódja. Mintha egy nagy oratórium szerkezetét látnánk, hallanánk. A nagy kórusokat az arctalan, elkárhozott lelkek mozgása helyettesíti. Keringenek, összesodródnak és szétválnak, egymáson hevernek, fákká ágasodnak, hullámzanak, mint a víz, szoborrá dermednek, szétszóródnak és összepréselődnek, menetelnek, geometrikus térformákba rendeződnek, és a földön görögnek, ahogy a helyzet kívánja.

A három főszereplő: Dante, Lucifer és Beatrice monológjai olyanok, mintha az oratóriumok nagy szólóáriái szólalnának meg. A tömegből kiváló nevesített szereplők történetei, az oratóriumok kisebb ariózóit idézik.
Vergilius szövege pedig az egész darabon végighúzódó hatalmas recitativóként meséli, magyarázza a helyszíneket, eseményeket. Az előadás hangulatát erősíti a különös hangzású élő zene, amelyet ütőhangszereken Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél ad elő. Evidencia, hogy el kellett kerülni az illusztrálás, a képregény vagy a revüsítés csábítását.

A Trafó színpada majdnem üres. Az előadás kezdetén a falak mentén ülnek, állnak a fekete köpenybe, csuklyába öltöztetett alakok, a névtelen szenvedők, a bűnös lelkek, az elkárhozottak, akiket önkéntes civilek alakítanak. A színpad közepén egy kissé emelt, kerek pódiumon hatalmas, koponyát és csontvázat idéző, pilótaülésre emlékeztető, fémszínű forgószékben ül a főszereplő Dante. Az ő utazását kísérjük végig a Pokol bugyraiba, az emberi lélek mélységeibe, saját lelke legbelsejébe. De nem csak mi kísérjük őt a nagy úton, hanem meghalt szerelme Beatrice, valamint Lucifer, aki ebben az előadásban nem az út végén várja, hanem vele, benne utazik ő is. A nagy útra Dante példaképe Vergilius vezeti, kalauzolja a költőt.

A Dante által nevesített elkárhozott lelkek a társulat színészei. Mindnyájan sok szerepet, sok karaktert alakítanak. A férfiak néha nőket, a nők néha férfiakat. Nehéz feladatuk van, hiszen konkrét cselekmény híján pillanatonként változniuk kell. Egy villanás alatt kell megmutatniuk egy-egy alakot, egy-egy jellemet, egy-egy drámát. Szenvedőket, vágyakozókat, dühöngőket, átkozódókat, beletörődőket, azokat a bűnösöket és bűntelen bűnösöket, akik fel-felbukkannak az arctalan tömegből, majd eltűnnek, visszasüllyednek. Mindegyikőjüknek vannak emlékezetes pillanatai, a sok figura közül olyan, amelyik maradandó képként vésődik az emlékezetbe. Lendváczky Zoltán vidám pillanatokat is becsempész a komor világba a testétől külön létező fej bemutatásával. Ligeti Kovács Judit legemlékezetesebb pillanata Thais, a nagy hetéra visszafogott, lírai megmutatása. Páll Zsolt, mint Odysseus, Minos és Minotaurusz marad emlékezetes. Tankó Erika Francesca da Rimini történetében bemutatja a szerelem mindent legyőző hatalmát. Egy nagy pillanatban, erős színpadi képben, sokféle képzőművészeti asszociációt ébresztve a nézőben, Tompa Ádám, mint a keresztről levett Krisztus fekszik Júdásként a trónon ülő Lucifer ölében.

A rendező Balázs Zoltán, Vergilius szerepére először Béres Ilonát kérte fel, aki különböző okok miatt nem tudta a szerepet elvállalni. (De a bemutatón nézőként jelen volt.) Ekkor kapta meg Vergilius szerepét a táncművész Ladányi Andrea, aki az egész előadás folyamán Dante mögött szinte mozdulatlanul állva mondja félelmetes mennyiségű és nehézségű szövegét. Vergilius, mint Dante lelki vezetője a nagy utazáson, mindennek az eredője, a kezdőpontja. Ő a Küldött, aki teljesíti feladatát, kalauzolja és védi a költőt. Ő nem kételkedik, nem kérdez. Minden szó, minden mondat, amit elmond: kijelentés, állítás. Minden mondata, szava súlyos. Nincs neme, nem férfi és nem nő. Nincsenek, nem lehetnek érzelmei. Ő maga a súly. Az értelmezés. Egy tömbből faragott monolit.

Lucifer Orosz Ákos alakításában nem a szokásos gonosz, nem ördögi, nem démoni. Neki sincs neme. Női ruhás lény. Halkszavú cinikus. Thomas Mann mondatai súlyos igazságokként gördülnek ki a száján. Aztán egy nagyon hangsúlyos pillanatban ő ül a székbe, mintegy a világ trónusára.
Beatrice, Dante halott szerelme Fátyol Kamilla. Ő is végigkíséri a költőt az utazáson. Az előadás elején hatalmas monológgal indít. Paolo Santarcangeli gondolatát mondja el arról, hogy az ember hányféleképpen képes ölni. Milyen változatos módokon képes megsemmisíteni másokat és aztán persze, hogyan lesz az áldozatból maga is gyilkos. Kemény, fájdalmas, szinte elviselhetetlen mondatok a szánalomról és az emberi aljasságról.
Dante, a nagy utazó Faragó Zénó. Szaggatott, mélyről feltörő szavakkal kezdi az előadást, „az emberélet útjának felén” majd hosszú szünet után folytatja. Űléséből jóformán ki sem mozdulva utazik. Egyszer, egy rövid pillanatra kel fel a székből, hogy átadja azt Lucifernek.

Az előadás végén, amikor végéhez ér a nagy utazás, lassan sötétbe borul a színpad, eltűnik minden szereplő, az utolsó fénysugár a székében körbeforduló költőre esik, majd végleg kialszanak a fények.
„Most pedig közlöm, hogy a poklot épp a hozzád hasonló elmék népesítik be. Nem olyan könnyű odakerülni, rég helyszűkével küzdenénk, ha minden jöttmentet beengednénk……”

Gold György, Szabadidő Magazin