Szepesi Krisztina: Pokol

Azért az elég nagy megkönnyebbülés volt, amikor kiderült, nem a teljes Babits szöveg hangzik el, hanem Nádasdy Ádám frissen elkészült fordítása és Thomas Mann Doktor Faustusának szemelvényei teszik könnyebben emészthetővé az egyébként meglehetőségen túlburjánzó szöveget. Mert ember legyen a talpán, aki a múltszázad eleji fordítást első olvasatra teljes egészében képes volt magáévá tenni anno a suliban. És otthon, a kényelmes kanapé biztonságában még egy-egy mondatot büntetlenül újra is olvashattunk. Danténak ülőalkalmatosság tekintetében nincs ekkora mázlija a Maladype előadásában. Mert ugyan az Alien csontvázát a maga jéghideg szürrealitásában megjelenítő trónus döbbenetesen impozáns és önmagában meghatározza az előadás földöntúli hangulatát, azért nem valószínű, hogy Dante számára megnyugtató érzés a kitüremkedő szörnybordák fogságában átélni a poklok poklát. Senki se mondta, hogy könnyű lesz.
Faragó Zénó Danteként megfeszített testtel próbálja magával is elhitetni, hogy nem fél, még csak nem is zavart, miközben a félhomályosan harapható csendet hirtelen megtöri elmélkedésével. Eleve előrevetíti, hogy kénytelen lesz tényleg felhagyni minden reménnyel a pokol kapuján belépve, ahogyan Ladányi Andrea Vergilius szellemének megtestesüléseként magasodik mögötte, miközben a háttérben feszített vásznon arctalanságában is sötét tekintetű, vészjósló sereg zár el minden kiutat Dantétől, de főleg tőlünk. Ladányi tűsarkúban is masszív magabiztossággal áll a trón egy csekélyke kiszögellésén, meg se fordul a fejemben, hogy ez a körülírhatatlan lény csak úgy lepottyanhat onnan. Mintha oda faragták volna. Ő az egyetlen, aki Babits nyelvén beszél és tényleg anyanyelven beszéli ezt az elrugaszkodott, helyenként önmagáért valóan túlszínezett holt nyelvet.
Annál emberibb Orosz Ákos Lucifere. Nehéz megfogalmazni, hogyan érzi magát otthon valaki egy olyan helyen, ami habár az övé, mégse kívánná senkinek, hogy a helyében legyen. Nem felmentés ez, de érthető, ha a groteszk óriásmanóvá varázsolt, szoknyába és szifonblúzba öltöztetett, festett arcú színész még keresi a válaszokat. A körmönfont vendéglátó szájából olyan súlyos vádak hangzanak el a hatalom ellen, melyek hiába hétszáz éves a mű, sajnos még ma is felvethetőek. Jelenléte ezáltal is megszilárdul.
Fátyol Kamilla határozottan indít, Beatricét erős, okos és a végletekig megbocsátó nőként ábrázolja. Hiába sorolja egyre nagyobb hévvel a bűnöket, végül mégis azt sugallja, semmi sem lehet elég súlyos ahhoz, hogy ne hunyjunk szemet fölötte. E gondolatokkal indítja el Dantét az úton, aztán hirtelen már nincs is ott. Pedig végig ott van. Tán arra készül, hogy a Paradicsomban ő maga vezetheti végig szerelmét, ahová Vergilius bűnös lelke már nem kap bebocsátást.
Lendváczky Zoltán, Ligeti Kovács Ildikó, Páll Zsolt, Tankó Erika és Tompa Ádám pedig megmutatja, miféle esendő lelkek keveredtek a pokol bugyraiba. Mindőjükben felsejlik olyan tulajdonság, melyért egy pillanatra hajlamosak lennénk megbocsátani, talán mert emlékeztetnek saját elhibázott lépéseinkre. Eközben pedig a Trafó üresen kongó terét folyvást betölti az amatőrként felkért, ám profiként megjelenő huszonöt fős hömpölygő embertömeg, mely egyszer fullasztó hullámként csap át felettünk, máskor testeket marcangoló, egymásba kapaszkodó zombikként teszik láthatóvá az idegesítően gondolkodásra sarkalló szöveget. Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél ütőhangszerein millió szív utolsó dobbanását adja néha belenyugvó türelemmel, máskor dühöngő kitörési vággyal.
Nehéz, hosszú és fárasztó este ez, de marad utána egy érzet. Egy gondolat, mely nyugtalanít. A nézőtérről kilépve, mintha ajtó nyílna a Purgatóriumba máris. Nem kell hinni benne, csak át kell élni.

Szepesi Krisztina, Pesti Műsor