Szepesi Krisztina: Platonov

Van ez a dzsentrivilág Csehov drámáiban, amihez manapság már semmi közünk. Nem is igazán érthető, mit miért tesznek és egyáltalán hogyan képes büszkén mellet domborítani valaki, aki hitelekből és nemesi származásának kétes értékéből tartja fenn magát. Csehov mégis örök, mert annak ellenére, hogy olybá tűnik, drámái középpontjában a pénz áll, az igazi főszereplő mindig a barátság, a szerelem, a rokonság és az ezekkel kézen fogva járó érzések, konfliktusok. Így a rendező kizárólag akkor tud érvényes, mai előadást alkotni, ha a lényeget látja. Balázs Zoltán pedig jó irányból közelített akkor, amikor megfosztotta az előadást a báltermek, étkezők, kerti lugasok csillogásától és a korabeli tenyérviszketően túlburjánzó öltözetektől.
Logikája nem értelmezhetetlen szimbólumok sokaságán alapul, hiszen egy billiárdasztal jelenléte megtestesíti az esetlegességet, a szerencsét, a tudatos okoskodást és mindazt, amivel az emberi cselekedetek leírhatók. Mindenki mindenkivel kapcsolatban áll, épp úgy, mint a billiárdgolyók, amelyek néha érintkeznek, továbblökik egymást, hogy győzelemre segítsék vagy épp eltérítsék céljától a másikat. Életjáték. Csehov szereplői is az életükkel és néha egymás életével játszanak. Platonov pedig akarva és néha akaratlanul a fehér golyó az élet billiárdasztalán.
A színészeknek kevés tárgyi eszköz jut, mégsem okoz gondot elhitetniük, hogy egy billiárdgolyó lehet szerelmeslevél, egy dákó fegyver vagy a billiárdasztal étkező. Ha valaki nem szerepel egy jelenetben, a nézők közé ülve, kintről figyel. Mert valójában mindenki tud mindent mindenkiről. Nincs titok, csak jótékony elhallgatás. Ha valaki távozik a színről, már pattan is fel a székről a következő szereplő. Nagy sebességgel pörögnek a filmkockák, de még így is nagy falat a majd’ két órás első felvonás. Néhol még ritmuszavar érzékelhető, de szerencsére majdnem mindig segítségünkre siet egy fellángoló pillanat.
Orosz Ákos pedig Platonovként beletörődve figyeli, ahogy forog körülötte minden. Először gyermekien és már-már az őrület határát súrolóan játékos mókamester, hogy aztán szép lassan feladva az alakoskodást, előbújjon belőle az önmagát is gyűlölő mizantróp. E sokpólusú személyiség pedig magyarázatot ad arra, miért tartja vonzásban a körülötte forgó nőket és férfiakat egyaránt. Egy ponton túl egy profilalkotó gondolkodás nélkül ütné rá az öngyilkosjelölt bélyegét, mégis hihető, hogy a körülötte élők életben tartják majd szeretetükkel vagy gyűlöletükkel. Attól valódi, amit látunk, hogy mindenkinek van múltja, jelene, sorsa. Ligeti Kovács Judit Anna Petrovnája nem egyszerűen egy lecsúszott nemes, hanem egy a szálakat okosan mozgató nő, akinek tartása van, a szerelem mégis ostoba libává változtatja át. A Trileckijt játszó Tompa Ádám nem pöffeszkedő orvos, hanem igazi hedonista juppie, aki fél a kötöttségektől. Ahogy Lendváczky Zoltán Vojnyiceve is inkább egy magasan képzett munkanélküli temérdek szorongással, és kevésbé csupán élősködő úri fiú. Páll Zsolt öreg zsidója valami életfélére vágyik a nagy vagyon mellé, miközben hisz benne, hogy ő valójában jó, a fiát játszó Faragó Zénó pedig piperkőc playboysága mellett igazi szeretethiányos gyerek. Tankó Erika Szásaként egyszerre törékeny és erős, buta és okos. Ahogy Fátyol Kamilla Szofjája sem csupán tanult, unatkozó liba, hiszen Platonov láttán eszét vesztő porcelánbabává változik. Grekova sem szemüveges trampli ezúttal, Kerekes Vica vérbő nővé teszi. Mindenki valódi, így a motivációk érthetőek, az elhangzó mondatoknak valóban jelentése van. És közben folyik a játék, mely előrevetíti az improvizáció lehetőségét, sőt kiköveteli azt, hiszen a golyók többnyire nem ott végzik, ahol kellene, egy rossz lökés pedig mindent megváltoztat. Az előadásban gyakran hangzik el a kérdés: mi a terved. A Maladype társulatnak pedig a Csehovval járó közhelyeket arcul csapva vannak tervei, jóllehet a kivitelezés még itt-ott javítható. De terv nélkül játék se lenne.

Szepesi Krisztina, Pesti Műsor