Bóta Gábor: Übü - életvidám aljasságok

Az Übü király, Alfred Jarry klasszikussá nemesedett műve eszelős diákcsíny, szúrós nyelvű pimaszkodás a világ gazfickóival, virgonc szemtelenséggel tűzi pellengérre a hatalmaskodókat. Ha úgy tetszik, politikai blaszfémia, gonoszkodó nyelvöltögetés, ami már az 1896-os ősbemutatóján is jókora botránnyal járt, és azóta is se szeri se száma az előadásait követő skandalumoknak.

A Maladype Színház mostani előadásából nem lesz botrány. A produkció inkább bájos, mint sebeket okozóan karcos. Irigylésre méltóan fantáziával teli, de nem gyilkosan agresszív. Olyan, mintha kölykök hancúroznának a homokozóban, akikben persze már jócskán megvan az agresszivitásra való hajlam, szívesen játszanak gyilkososdit is, de azért még a játékon van a hangsúly, remélhetően senkit nem fognak halálra ütlegelni. De ez a "remélhetően" azt is jelenti, hogy ez nem teljesen kizárt. A Maladype előadása amiatt is jó, mert ennek a lehetőségét nem zárja ki teljesen. Megmarad a néző veszélyérzete. Bármennyire is bensőséges a fogadtatás a Maladype Színház remek, új otthonában, egy kétszázhúsz négyzetméteres, hangulatos, Mikszáth Kálmán téri lakásban, a játékosok közelsége miatt csak megfordulhat a fejünkben, hogy azért egy kicsit kezelésbe vesznek minket.

Újságpapír kötegekből jókora kupacot épített fel Fátyol Kamilla tervező, ez egyszerre olyan, mint egy bevételnek ellenálló vár, mint a rettenthetetlen Übü körbebástyázott székhelye, másrészt mivel nem kőből, hanem könnyen széttrancsírozható papírból készült, röhejes, mint bástya, sebezhető az, aki e mögé barikádozza el magát. A szereplők ráadásul még szét is cincálják az újságok egy részét, csákót csinálnak belőlük, netán papírhadsereget, szanaszét aprítható bábukat, vagy éppen galacsinok formájában a szájukba tömködik, mint jóféle lakomát az újságokat. Tehát bármire használhatók ezek a remittenda kötegek, azt is jelképezve, hogy ami tegnap még életbevágóan fontosnak tűnt, ma már mennyire feledhető kis semmiség.

A hazai színházi élet egyik legizgalmasabb csapatává érő Maladype tagjai rendre beleszeretnek valamilyen anyagba, tárgyba, és a köré szervezik a produkciójukat. A Leonce és Lénában bambusznádakból épül kastély, vagy éppen út, sőt, akár jelmezként is használják a rudakat. A Tojáséjben életnagyságú flamingó bábuk árasztják el a színpadot, díszletek és megelevenedő partnerek egyszerre. A Lorenzaccióban tűzpiros kesztyűk határozzák meg a látványt, színük a darabbeli véráradatra is utal, és persze ölni is lehet a segítségükkel. Az újság pedig arra is jó, hogy akár eredeti funkciójának megfelelően is használni lehet, mondatok olvashatók fel belőle, fotók mutathatók fel a nagyérdeműnek. Ez az előadás egyik legfrappírozóbb része. Az Übü királyt játszó Orosz Ákos elé találomra kerülnek frissen kitépett újságcikkek bulvárlapokból, rajtuk jókora celeb fotók.

Hurkapálcikára tűzi őket, mint kivégzendő nemeseket, és persze megjegyzéseket rögtönöz hozzájuk. Showman, sportoló, ifjú színész szintúgy megkapja a magáét. Mindig más és más újságcikkek kerülnek terítékre, így a szemfüles improvizáció soha nem maradhat el. Az improvizáció egyébként is visszatérő elem a társulat életében, a Tojáséjben egyenesen olyan zenékre kell a szereplőknek mozgásszínházat csinálniuk, amelyek korábban akár nem is hangzottak el a produkcióban. Az sem új elem, hogy több szerepet is játszanak a színészek.

Ezúttal négyen adják a temérdek figurát. Orosz Ákost nem kell kitömni, hogy kövér diktátort faragjanak belőle. Saját, mutatós zsírpárnái vannak. És hozzá igézően szétálló fülei, kajánul vigyori tekintete. Übü mamát Lendváncky Zoltán alakítja. Nem kényeskedő nőimitátor, nem vékonyítja el valószerűtlenül a hangját, de megmutatja Übü mama veszélyes szeszélyességét, erőteljes befolyásoló képességét. Csak férfiak játsszák ezúttal az Übüt. Láttam én már csak férfiakkal a darabot, a szegedi Csillagbörtönben zömében életfogytiglanra ítélt rabok, gyilkosok játszották, megrendítően. Belejátszották a börtönőrökkel szembeni kiszolgáltatottságukat, saját bűneiket, reménytelen helyzetüket, nőhiányukat. És miközben nagyon benne voltak mindebben, tudták szarkasztikusan, velőtrázó humorral szemlélni magukat. Tán attól bírtak tovább létezni, hogy hihetetlen testi és lelki energiákkal csináltak színházat. Ritkán éreztem azt, hogy ennyire fontos lehet egy produkció. Ahogy az volt a kolozsvári Puck Bábszínházban is az Übü, amikor Romániában először, még a diktatúra idején, a nagyszerű Kovács Ildikó rendezte, úgy, hogy hús-vér színészként, tehát valóságos óriásként jelent meg Übü papa, aki a parányi marionett bábukat, az alattvalókat kedvére püfölte, kaszabolta. Ceausescu idejében egyértelmű volt, miről szólt az előadás, amit, amikor a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy egy bátor színészcsapat még mindig tovább játssza az Übüt Kolozsváron, betiltottak, majd a forradalom után felújítottak.

A Maladype előadása nem szól ennyire belemenősen létkérdésekről. Szabadon ereszti a színészeket. Hadd tobzódjanak kedvükre. Megvannak már hozzá az eszközeik. Balázs Zoltán korai rendezéseiben éppen az ellenkezőjét éreztem. Azt, hogy drillel dolgozik, szinte idomítja a színészeket, beléjük veri, amit akar, és szép, mozgással teli, szertartásra hasonlító, de gyakran monoton, némiképp élet nélküli, gondosan kimódolt produkciókat hozott létre, melyeket tán csodáltam, de nem szerettem, és nem ritkán untam. Csak közben észre kellett vennem, hogy a kemény munkafolyamat kikupálta a színészeket, föloldotta a görcseiket, és Balázs maga is megszabadult bizonyítási kényszerétől. Rendezés közben mer játszani. Akár csak játszani. De azért ritkán válik öncélúvá. És jobban bízik már a munkatársaiban. Az Übüben szereplő másik két színészre, Tompa Ádámra és Páll Zsoltra is nyugodtan rak mázsás súlyokat. Megizzasztja őket, és még sincs izzadtságszaga a produkciónak. Önfeledtség árad belőle. Annak öröme, hogy bátran lehet marháskodni is. Az sem olyan nagy baj, ha néha döccen a ritmus, keletkeznek kis üresjáratok, utánuk úgyis újra jön a belefelejtkezés.

Nem rendít meg úgy ez az Übü, mint a kolozsvári, vagy a börtönben látott. De miközben megmutatja, hogy milyen reménytelen katyvaszban létezünk, miközben kórképet rajzol az emberi aljasság természetrajzáról, nem elkedvetlenít, hanem életörömet ad. Energiával tölt fel. Értelmet ad a színháznak.

Bóta Gábor, Népszava