Ugrai István: Vérvörös kezek

Hatvan színváltás, négyszáz szereplő, öt felvonás. Eredetiben Alfred de Musset műve igen terjedelmes, összetett, grandiózus. A Maladype előadása mindezt alig két órában, öt szereplővel, egyetlen színváltás nélkül állítja színpadra, s mégis: az összetettségből mit sem veszít. Zsótér Sándor rendező, és dramaturgja, Ungár Júlia a csupasz lényegre redukált egészet mutatja meg, felszabadult, metsző humorral átitatva a zsarnoki hatalommal való leszámolás lehetetlenségének igen keserű tanulságát.

A Lorenzaccióban persze a történet a legkevésébé fontos. Sillabuszt is kapunk hozzá, de a szereplők maguk is sokat segítenek – bemondják a történések helyét, időnként csupán ismertetik az adott jelenet szinopszisát: a játék ezesetben nem maga az előadás, hanem csak illusztrálja azt. Az előadás egy grandiózus tabló Lorenzaccióról, aki minden számára fontosat odavet, hogy leszámoljon a zsarnokkal, a köztársaság kvázi-királyával. Ám eközben hasonul hozzá, s hiába a nemes cél, ha az eszköz őt is ugyanolyanná tette, mint ami ellen harcolt, s a hatalom a zsarnok halála után ismét méltatlan kezekbe kerül, olyan kézbe, amely mögül már az arc sem látszik ki, és nem biztos, hogy jobb lesz a helyzet ettől. Csak szellemek vannak, a feladat tehát a Szellemirtókra vár. A szabadsággal nem sikerül élni a 16. századi Firenzében. Sem.

Mert a pitiáner politikai játszmák természetesen áthallásosak, amelyeket felerősítenek a mai motívumok: itt Mary Zsuzsiról készül a portré, a festő nem fest, hanem a herceg nyakára tetovál díszes ábrát (az olyan cool), ha kísértetről esik szó, akkor a Ghostbusters főcímzenéjét tüdüdűzik el szereplőink. A szerepösszevonások az egyes szereplők egylényegűségéről tesznek tanúbizonyságot, a díszlet (Ambrus Mária) egyetlen asztal és szék mellett néhány reneszánsz kép a falon, egy háromágú, tölcsérszerű alakzatba foglalt lámpa, és töménytelen mennyiségű kesztyű. Véres kesztyű, egymásra varrt, egymástól el nem választható, egymásba fonódó kezeket formázó kesztyűk. Persze, ezek már elveszett kezek – a kesztyű itt nem óvja, védi a kezet, hanem a bedaráltság jelzete. (From those bloody hands / Throw your mistemper`d weapons to the ground, mondja a Herceg Shakespeare Rómeó és Júliájában.) Benedek Mari jelmezeit a vörös legkülönfélébb árnyalatai határozzák meg, a ruhák eklektikája (szocialista nagyvállalati eladóköpenytől a mackón át a trendi bokazokniig), a kellékek ugyanezen gondolatból levezethetősége (pl. vér-vörös fonál) a történések transzparensségét húzzák alá, a konkrét személyektől és eseményektől való eltávolodást, a példaérték hangsúlyozását szolgálják.

Ezt a példaértéket a Maladype társulata kiváló formában, kirobbanó energiával és teljes odaadással képes közvetíteni. Orosz Ákos egyetlen szerepet játszik, ám figurája olyan összetett, hogy többször változik át, mint azok, akik több szerepükben egy jellemet közvetítenek. Igen finom, érzékeny, saját magát kívülről látni akaró és látó karakter, aki megérti, hogy a cél nem tudja szentesíteni az eszközt. A tragédia éppen annak a feloldhatatlansága, hogy az egyetlen ember, aki mert felelősséget vállalni, a folyamatban maga is önnön célpontjává válik, így attól is meg kell szabadulni, akire a legnagyobb szükség lenne a szabadságban (amely nem a mindent megtehetsz, hanem a felelős vagy szabadsága lenne). Tompa Ádám a kegyetlenség eleganciáját, a hatalom önmagában való hitét adja át kiválóan, pontosan érezve a szatíra lehetőségeit. A legironikusabb alakítás Lendváczky Zoltáné, aki némi őrülettel, nagy átváltozóképességgel, teljesen felszabadulva, időnként óriási ívet játszva le tragédia és komédia között mutatja a rá kiosztott figurákat. Mindhármuk játékában kiemelendő az állandó és azonnali önreflexió, ami kitűnő fegyelmezettségről, illetve a tökéletes figyelemről tanúskodik. A kevesebb és kisebb, de az előadás szempontjából a főszerepekkel egyenértékű alakokat formál meg Páll Zsolt és Fátyol Kamilla, az ő ellentétekre alapuló játékuk egészíti ki a fontosabb karaktereket alakító triót. Ők elsősorban a nők, akik ezeket a kesztyűket, a véres kezeket szülik fáradhatatlanul, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges és értelmes cél.

Az alkotók mintha egyáltalán nem vennék komolyan a nagy súlyos drámát, és időnként viccet csinálnának belőle. Váratlan és meghökkentő, ám igen hatásos poénok tarkítják az egyébként nagyon is releváns kérdéseket felvető előadást. Átérezzük Lorenzaccio tragédiáját, amint ráismer arra, hogy nem tudja már letépni magáról azt az álarcot, amit maga öltött fel, majd egy váratlan húzással már nevetünk rajta hirtelen, és jónéhányszor megtörténik ez a gyors váltás, mintha Zsótér egy elvont politikai kabaré kereteit festené fel, amelynek azonban tétre menő küzdelme van, s ez a küzdelem, úgy tűnik, örök. Az utolsó majd kapcsolja le a villanyt.

Ugrai István, szinhazajanlo.hu