Tarján Tamás: Nyolcvanperces etűd

Harminc rózsaszín flamingó között nyolc fekete tonettszék. Tonettflamingók, flamingószékek között átöltöző lányok, nekivetkőző fiúk. Önmagukat, egymást, egy s mást próbálgatók. Világtörténelem előtti kisfiús-kislányos kíváncsiság és pajkos mosoly nyolc arcon, mozgássorokká fegyelmezett folyamatos nyughatatlanság a térben, többnyire Ravel-aláfestéssel, a végén természetesen a Boleróval.
Mintha négy Ádám és négy Éva az édenben még együtt röpülne a madarakkal, együtt rikoltozna a majmokkal, együtt siklana a gyíkokkal, együtt hullana az esőcseppekkel. A paradicsomi ember- és állatóvoda Weöres Sándor nevezetes egysoros verséről lett Tojáséj gyermekkert. Szavak nélküli előadást ígér a Maladype Színház és a Thália Színház szemet-lelket gyönyörködtető közös produkciója, de néhány tulajdonnév-hívószó, informatív felkiáltás, hangutánzás elhagyja az ajkakat (alighanem majdnem mind fölöslegesen). Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos, Páll Zsolt és Tompa Ádám pompás összmunkája: egysoros színház, időnként elburjánzó-ismétlő sormintákkal. A konkrét történetek nélkül is tartalmasan epikus, magatartás- és kapcsolat-ősmintákat közlő jelenetek füzére, koreográfiája lágy, álombeli mézektől ittas rendező, a remeklő Balázs Zoltán fejében, akaratában, idegeiben született meg, hogy a Maladype tagjai éljék, forogják, zuhanják, csússzák sárrá, arannyá, sárarannyá.
A leírás nehézkes nyelve csak jelezni tudja, hogy a helykeresés, helyváltoztatás, helyfoglalás miféle sürgése hatja át több "fejezetben" is a székről székre ülő, igyekvő, huppanó sereglet fáradhatatlan buzgalmát, s hogy a székekkel űzött sokféle játék miként hozza össze, rebbenti szét, fordítja szembe, szervezi szövetségbe, pendíti testrímként a nyolc színészt a zene ritmusára. A kecses, egzotikus flamingók, Katus György díszletének madarai - negyed körben, ékben, lenge hullámvonalban hajlítva egymás felé kecses nyakukat - játszótárs- és játékszer-arzenált képeznek a mögöttük, mellettük, alattuk megbúvók védelmére. (Sokszor úgy tologatják a kerek fekete talpakon veszteglő lényeket, ahogy háborúsdit vívó gyerekek az ólomkatonákat.)
Velük s a székekkel egyenrangúan fontos, de egészen más jellegű és szerepű eszköz az előadásban az arche-sejtetéseket közvetítő, keletkezésszimbólum tojás, illetve a tojással részben megfeleltetett, a modern életforma narkotikus izgatottságát kifejező cigaretta. Nemcsak a cigarettát, a tyúktojást is szájba veszik, egymás szájába csókolják a játszók: dédelgetik a formát, örökítik az étket és mérget. Szájról szájra száll a csók néma éneke, vágtat az erotizáltság stafétája, holott sem a ruhacserék diktálta félmeztelenség, sem egy-egy (az éji bódulatra, élvezetre, termékenységre közvetlenebbül utaló) beállítás nem lép ki az egyszerre választékos és eleven színpadi esztétikum keretei közül, nem kerül kívülre a hátsó fal oszlop- és kupolafényei által rajzolt csarnokon.
Csak mutatóba néhány kép: egy fiú és egy lány egy-egy tojást fújkászik, mindaddig, míg a szabálytalanul görgő idomok össze nem simulnak a nyurga flamingólábak közt a deszkákon. Erre az összesimulásra ki-ki másként-másként reagál (megindul a strucctojás-fújás mulatságos, tromfoló kísérlete is); a tojásfújogatók fektükben mélyen összenéznek. A tojást vigyázó játékokkal szemben a tojástörő játékok egyike - így nyersebb, materiálisabb hatású is - két fiú szkanderezése: hason fekve (meglehet, egy nőért) mérik össze karjuk erejét, s a két tenyér közt ott lapul az óhatatlanul szétfreccsenő tojás. A Bolero lekottázásához csak a nyolc korpusz hihetetlenül mozgékony hangjegyét veszi igénybe Balázs Zoltán, s alkalomadtán a dörömbölést a tojáséj kemény héjfalán. Éppen ekkor, a zsongó szerelemzenére korlátozza legszigorúbban az érintéseket, érintkezéseket - hogy befejezésül, a színt lassan elsötétítve bábuszerű mozgásokba oltsa az egész kompozíció groteszkumát.
Breckl János egyszerű szín-jelmezei - a fehérrel, feketével, égő vörössel, kobaltkékkel, tengerzölddel, sötétülő okkerrel, meg a flamingószínnel - eszközként is beleolvadnak a teljes kelléktárba; de egy tojáshéj-darabka mint (véletlen?) tonzúra is lehet "jelmez". A zenei szakaszok közötti kis csendek külön funkcióval bírnak (zenei munkatárs: Sáry Bánk). Valójában nincs komolyabb hullámvölgye a látomásnak, az esetleg szükséges korrekciókat felissza a precízen összehangolt folyamat. Ám tán mégsem kellett volna megfeledkezni arról, hogy a tánc- és mozgásszínház nagymesterei jól tudják, miért alkotnak jóval rövidebb opusokat: a fizikum ilyen időtartamú és terhelésű igénybevétele (falra mászással, imitált zuhanással, tiszteletet parancsoló futó- és mozgásteljesítménnyel), és a nyolcvanpercnyi állandó lélekcsere követelménye szinte merénylet a társulat ellen; időnként kiül a közreműködőkre. A színészközösség bizonyára mégsem tiltakozik: ugyanúgy belefeledkezik saját erőpróbájába, mint a közönség a látnivalóba.

Tarján Tamás, kultura.hu