Zsedényi Balázs: Az öltönytől a gumikacsáig

Többek között Ravel Bolerójára komponált vitalitással, játékkal és életörömmel teli mozgásszínház a Maladype társulat Tojáséj című előadása. Szinte hang nélkül, a tojást téve meg főszereplőnek elevenítik meg a férfi-nő kapcsolat egyes emlékezetes mozzanatait a gyermeki incselkedéstől a szexuális adok-kapokig terjedő skálán, amelynek közös nevezője mindig a hol kisebb, hogy nagyobb tétre menő játék.
Különös feszültség lengi át a Thália Új Stúdiójának egész terét, amely mindössze néhány ide-oda repkedő, szinte a fizika törvényeit meghazudtoló módon kézről-kézre, szájról-szájra, meg minden egyéb helyről mindenhová, pulzáló dinamikával vándorló tojásnak, no meg néhány, már-már artistákat idéző precíz, de határozott finomsággal munkálkodó, minden egyes porcikájával vadul koncentráló színésznek köszönhető. Ez az atmoszféra különös elegyet alkot a komolyzenére komponált, átgondoltan építkező, a szólamokkal pontos szimbiózisban kibontakozó játék-motívumokkal, amelyek bár viszonylag gyakran ismétlik önmagukat, mégis a markáns formalista keretek között szabadon kibontakozó személyiségek más és más tartalommal, újabb és újabb csattanóval töltik meg a hasonló színpadi elemeket (gondoljunk csak a székváltogatós jelenetekre).
Balázs Zoltán rendezése a komoly felnőttlét erőfitogtatásaival kezdi történetét, ami szép lassan átcsap fogócskába, majd macska-egér játékba, hogy aztán a labda-tojások genezismetaforába váltsanak, és a szerelmi aktus beteljesedését követően demonstratíve – de nem sajnálkozva – kenődjön szét a komor, fekete falon (éljen a biztonságos szex!), amivel még nincs vége, úgyhogy rögtön lehet is visszamenni játszani, mert gyereknek lenni jó, és felnőttként sem lehetetlen.
A társulatból sugárzik, hogy jól érzik magukat, és örömmel játszanak főként egymásnak és egymással, néha gyerekesen, a világnak produkálva magukat, amely olyan intim atmoszférát kölcsönöz az előadásnak, amely könnyen magába szippantja a közönséget. Igaz, ehhez kétségtelenül szükséges a zenei anyag is, amely az egyes jelenetek „kibontakozó” fázisán jó segítség a nézői figyelem megtartásához, arról nem is beszélve, hogy tényleg jó zene a fináléhoz választott Bolero – meg az a néhány összeválogatott latin hangulatú intermezzo is, amely végigkíséri az estét. Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Páll Zsolt, Simkó Katalin és Tompa Ádám végig figyelve egymásra pontos, és jól működő gépezetként működik együtt, miközben hatalmas fizikai és szellemi energiákat mozgatnak meg a színpadon.
Nem feltétlenül sodró, ámbár dinamikus és kétségkívül hangulatos előadás lett a Tojáséj, amely meglehetősen egyedi formáját nyújtja a nemesebb értelemben vett szórakoztatásnak, passzív játékra hívva a gyermekibb lelkű közönséget.

Zsedényi Balázs, szinhazajanlo.hu