Zappe László: Zsákbamacska kezdet vagy vég

A közönség dönti el, mit játsszanak

Mindaz, ami nem történik meg a Bárka Színházban a Maladype társulat új produkciója során, az legalább annyira fontos, ha nem még fontosabb annál, ami megtörténik. Kezdve azzal, hogy egy-egy estén legfeljebb negyede-harmada látható annak, amit a művészek Büchner Leonce és Léna című parodisztikus fintorából, illetve annak ürügyén létrehoztak. A négy férfiszínész ugyanis felkészült a férfiszerepekből, a négy nő meg a nőalakokból, pontosabban az így létrejövő valamennyi felállásban változatokat készítettek a darab jeleneteire. Az eredeti elgondolás szerint valamiféle versengés döntötte volna el, hogy kik, mikor, mit játszanak éppen el. Talán kicsit hasonlított volna az eljárás ahhoz, ahogyan néhány esztendeje Tim Caroll rendezésében a Hamletet adták ugyanebben az épületben, Balázs Zoltán címszereplésével, aki akkor egyúttal szervezte is az estéről estére jórészt rögtönzésszerűen öszszeálló játékot. Most rendezőként vezérli a történendőket, mintegy műsorvezetői funkciót is betöltve.
Az elképzelés azonban a bemutatóra némileg módosult. Nincs versengés, nem a színészek döntik el, mit játszanak, hanem a közönség, bár a rendező-műsorvezető hathatós beavatkozásaitól irányítva. A választás természetesen zsákbamacska. Hogy a néző igazán kíváncsi lehessen egy-egy jelenet különböző változataira, ahhoz egyrészt a darabot kellene alaposan ismernie, másrészt az előadókról is sokat kellene tudnia. Ez aligha várható el a publikumtól. Az ismeretlen vonzása viszont előbb-utóbb működésbe hozza a nagy gonddal előkészített gépezetet. Az eljárás abszurd, de vitatni is az. Ez zsákbamacskavásár, és kész. Úgy választjuk ki a zsákot, hogy nem tudhatjuk, dühösen karmolászó fekete kandúr vagy szelíden dörgölőző fehér kiscica jön-e ki belőle.
S főképp nem tudhatjuk, mi maradt a ki nem nyitott zsákokban. Bár erről legalább elképzelésünk lehet. A látott jelenetvariációk erős, egységes ízlésvilágról árulkodnak. Világos színű dobogón, fekete trikóban és nyakig húzható nadrágban sorakoznak föl a játszók kétoldalt, mögöttük két-két sorban gyönyörű bambuszrudak várakoznak, valamint Mogyoró Kornél dobokkal, szöghegedűvel és egyéb zajkeltő eszközökkel. A szöveget izgalmas, néha szenvedélyes, olykor akrobatikus tornamutatványok kísérik, néha helyettesítik. A feszültséget egyszer-egyszer egyensúlyozási nehézségek is fokozzák. A bambuszrudak is önálló játékot követelnek maguknak. Mégis, a komoly munka, az erős koncentráció mellett a vitathatatlannak tetsző esztétikai teljesítmény előbb-utóbb lenyűgözi a nézőt. Nem is szólva azokról a pillanatokról, amikor mondhatni hagyományos színészi teljesítmény, humor villan át az egyedi jelrendszeren. A bemutatón Bakos Éva néma monológja és a nevelőnő szerelemvágyát elvicsorgó mosolya, valamint Simkó Katalin áldozatos önkínzása tűnt ki a rengeteg kemény dolgozásból.
Az igazi hiány azonban nem az a sok-sok változat, amit egyetlen estén lehetetlen eljátszani. Hanem az, amit a bemutatón meg is fogalmazott Balázs Zoltán: fölöslegesnek tartotta, hogy a darab megannyi értelmezéséhez hozzátegyenek még egyet. Így aztán ahelyett, hogy eljátszották volna a darabot, inkább eljátszottak vele. Nem foglalkoztak az egyszerű történet sokféle lehetséges megfejtésével, elképzelhető tartalmaival, s főképp nem azzal, hogy a szöveg apró titkait egységes rendbe állítsák. Csakis a játéklehetőségeket keresték benne - ezért bizonyára mindegy is, ki, mikor, mennyit lát belőle.
Mondhatjuk, ez a játékosság merő öncél, meg azt is, hogy itt a színház vége. De azt is, hogy éppen ez a kezdete.

Zappe László, Népszabadság