Herczog Noémi: Átváltozások varázspálcával: se Leonce-ok, se Lénák

Balázs Zoltán rendező nem válogat egyszer és mindenkorra normál hosszúságú előadást, estéről estére a helyzet dönti el, mit látunk. Frusztrálja is a közönséget, hogy mindenképpen kimarad valamiből. Vállalt töredék, nézzük meg többször, ez a megoldás.
Az Akropoliszban még nem működött, de már ott látszott az a gondolkodás, ami ebben az előadásban kimeríthetetlen és átváltozásra képes, önmagán túlmutató jelképpé válhatott. Ott szőnyegeket terítettek, hajtogattak, és látszólag ezzel fejtették fel az előadás egyre mélyebb rétegeit, mégsem mondott ez a darabban semmit. Inkább elfedett színes leplekkel, de a kiszámított koreográfia miatt látszólag jól működött: betakarta a tartalmi hiányt. Balázs Zoltán a Leonce és Lénában nyolc erős bambuszpálcát választott eszköznek, amelyek kimeríthetetlen tárházát adják az átváltozásnak. A helyszínt szűkké és kiszolgáltatottá tenni, akár a Leonce és Léna utazásában, erre jók a dorongok, és az ütésre.
Nyolc ősember bunkós termékenységtánca ez. A színház keletkezéséhez, a régi múltba gyalogolhatunk át ezeknek a bambuszrudaknak a segítségével. A rúd lehet íróvessző, távcső, hangszer, fűszál, ház vagy pénisz. A nyolc dorongból pedig építeni lehet. Minden jelenet, mozgás etűd, ami eszközként a rudakat használja. Felmászik rá, tartja, üti, belelát dolgokat. Ahogyan a szerepek is lehetnek mindig másé, és a színészek is mindig más szerepet kapnak, nincsen állandó szereposztás.
Gombár Judit jelmezei is mindig átváltozni képesek, eddig nem minden öncél nélkül. Most ennek funkciója is van: eszközként is használhatók a ruhadarabok később. Először a nyolc színész kezüket is befedő fekete ruhákban áll, akár nyolc fekete báb, egy dalt énekelnek, aztán kibújnak belőle. De a báb-szerep megmarad: nyolc pálcika és nyolc pálcika-ember.
Cirkuszt látunk a fehér, csak mezítláb megközelíthető kultikus színtéren, amelyet két oldalról ülünk körbe. Virtuóznál virtuózabb artistajelenetek követik egymást, vigasság támad a színpadon, ahogy a színészek énekelnek. A jelenetek fizikailag is megterhelők, csodáljuk, mire képesek. Most mégsem merül ki ennyiben a rítus, működni kezd valami, ami eddig nem.
Május 9-én láttam az előadást, ami fontos, mivel egészen mást látok, mint aki máskor nézi meg. A Leonce és Léna egy fiú és egy lány története. Ha éppen egy társulatban négy fiú és négy lány van, akkor miért ne kapnák meg a lehetőséget mind a főszerepre? A Maladype Színház társulata kiválasztott szövegekre készített improvizációt, kisebb csoportokban, így több értékes variáció is született egy részletre. Ebből Balázs Zoltán rendező nem válogat egyszer és mindenkorra normál hosszúságú előadást, hanem estéről estére a helyzetre bízza, melyik kerül bemutatásra, erősítve az esemény egyszeri jellegét.
Frusztrál is végig, hogy mindenképpen kimaradok valamiből. Ez az egyik oka annak, hogy a közönség a sötétben tapogatózik, amikor irányítani próbálja, mit lásson. Vagyis nem az a gond, hogy ne tudnánk jelenetet választani, csakhogy nem tudjuk, melyik párosoké sikerült éppen jól-rosszabbul, miből érdemes többet kérni. Nem is egységes a közönség. Félek megszólalni, mert sokszor hörögnek hátul, hogy ezt a monológot már ne hallgassuk meg többször, és persze benne van a szokásos itthoni magatartás is: csak ne kelljen a helyemen megnyilvánulni. Az energiatakarékosság törvénye érvényesül. Jó bizony, ha ez ellen próbál valaki tenni, és kis jó szándékkal nyilvánvalóvá válik, hogy ez az este nem kínál teljességet. Jóval több munka van e mögött, mint amit egy hagyományos színházi este kínál. Vállalt töredék, nézzük meg többször, ez a megoldás.
A Leonce és Léna történetét összefoglalják nekünk a prospektusban, pár sorban, de még a szöveg sem kap egyaránt fontos szerepet az etűdökben. Van, ahol felismerünk egy ismert motívumot, csomót a zsebkendőn, eredeti újrafogalmazásban Péter király infantilis alakjának bemutatására pelenka-csomóként. Van olyan is, hogy a szöveg az új kontextusban viccesen, meglepően működik, mégis többnyire inkább eltekintünk tőle. A szövegek kiindulási alapként voltak hasznosak.
Az előadás sokkal vadabb képeket tár elénk, mint a Leonce hebrencs világa. De felfoghatjuk úgy is, hogy Balázs ez alá a felszín alá ás, megmutatva, milyen erők tobzódnának a darab mélyén a kedvesség máza nélkül. De nem humortalanul. Mindenesetre az alaptörténet nem játszik központi szerepet, és az alapkarakterek sem.
Attól működik, amit látunk, hogy emberek között hiteles kapcsolat jön létre. Van, hogy egy egyszerű párbeszéd – mint a svéd Orosz Ákos–Simkó Katalin találkozás – erősebb a látványosan akrobatikus elemeknél. Viszonyuk azonban egészen más is lehet, mint az eredeti történetben. Amikor svédül vagy szöveg nélkül (Bakos Éva jelbeszéddel előadott monológja) látunk jeleneteket, azok talán igazabbak, mivel ennek már jóformán semmi köze a Leonce és Lénához. Ez sokkal sötétebb világ, nagyobb indulatokkal.
„Mintha doronggal ütöttek volna gerincen” – hangzik el Leonce monológjában, vagy máskor ezt halljuk: „ki se merem nyújtani a kezem, félek, mindenütt beleütközöm valamibe.” Ami a Radnóti Színház Rítusában sikertelen volt, mert egy polgári színház kevés volt a rítus elemi erejének megjelenítésére, azt érzem itt sikeresen megvalósulni, a legjobban sikerült etűdökben. A legvégső határig megterhelik magukat a színészek. Tompa Ádámnak nyolc dorongot kell megtartania magán, de mindez nem csak fizikailag nehéz.
Az előadás ereje abban rejlik, mennyi erőt és figyelmet tesznek a szereplők egy-egy etűdbe, és ebben a virtuozitás segíthet, de nem pótolja. Páll Zsolt és Orosz Ákos verejtéke csepeg. Fátyol Kamilla Rosettája könnyezik. Valódi érzéseket látunk, érzelmileg és fizikailag is határhelyzeteket. A végsőkig megerőltetik magukat, és ez bennünk is fizikai élményt kelt. Mikor veszélyben látjuk őket, mert fejüket a dorongokba verik, akár a cirkuszban, pisszenni sem merünk. Már nézni is rossz, szinte nekem is fáj, hogyan lilul Simkó Katalin feje, de éppen ez teremti meg a jelenetek igaziságát. Mikor kalimpálnak a dorongokkal, majdnem elérik a nézők sorát, de éppen hogy megmenekülünk. Az élmény azonban utolér. Attól, hogy minden valóban, a színészekkel történik, és nem csak imitálják, nem illúziót teremtenek, erőssé válik, ami két ember között lejátszódik.
De ez nem akármilyen szertartás: beavatási rítus. Színházba, életbe, önmagunk meghaladására. A legtöbb jelenet hosszú és kegyetlen próbák elé állítja a szereplőket, amit azok szó nélkül tűrnek és kiállnak. Simkó Katalin lilára veri a fejét és Fátyol Kamilla egy hajszálon (rúdon) lebeg ég és föld között. A társulat összetart. Biztosan fogják a másikat, hogy ne essen le. Simkó Katalin látogatása Péter királynál egészen más asszociációkat kelt, mint a Leonce és Léna története. Uma Thurmant látom Hattori Hanzo mesternél. Kegyetlen beavatást, akár már a paródiáig fokozott túlzást, amíg a lány végre rájön, hogy nem megalázkodnia, hanem visszakiáltania kell. Egyenlő félként tekintenie magára. Ez a beavatás minden jeleneten végighúzódik. Akár Romeo, elfeledi első szerelmét Rosát, Fátyol Kamilla Rosettáját is cserben hagyja Tompa Ádám Leonce-a, s szerelmét emberáldozatban temeti el. Minden lehetséges módon, a dorongokra feszítve megalázza, az csak tűr, de végül visszakiált, és magára talál. Simkó Katalin Rosettáját is látjuk, ő visszaköp, miután karóba húzták, felnyársalták a rúddal.
Erőviszonyok harca folyik a színpadon, ez elemi színházi kérdés. Visszafojtott energiájukat már megjelenésük, aszketikusan kiművelt testük, a lányok hátrafont haja és Páll Zsolt kopaszsága is tükrözi. Aztán ezt az energiát kieresztik. Néha kicsit túlfokozottan, hatásvadász módon, de bevallom, nálam működött.
Rituális játéknak vagyunk tanúi. Dorongokkal lehet verni a taktust, a dalbetétek is monoton ritmust teremtenek, nem minden humor nélkül. Rabelais és Büchner humora, a fejtetőre állított világ sem hiányzik, nincsen történet és hierarchikus szerkezet, külön jelenetek jönnek egymás után. Van viszont pisi és kaka. A kakából ritmikus dal is születik Simkó Katalinnál a pelenkázó jelenetben, mikor a kedvesen és bohókásan gyámoltalan Péter királyt, Orosz Ákost pelenkázza. A ritmizált mozgás, az imamalomszerű körben járás egy dorong körül, mind zenei alapritmust teremt. Simkó Katalin is elmondja Leonce monológját, szép és komoly hangján, mivel itt már régen nem a darabot látjuk, az élethelyzet pedig általános, nem csak a férfiaké.
A dorong a női szerep különböző aspektusait is felvillantja: hol szexuális eszköz, hol gyúródeszka a két, monotonul, de egyre intenzívebben egymáshoz dörzsölt rúd. Simkó Katalin szerelmi jelenete régi gyerekjátékot idéz, a „kinn a bárány, benn a farkast”. Valóban így űzik egymást, héjanászban, míg végül a meglévő bárány már nem is olyan érdekes. Az elfojtott és a kitörő energia a főszereplője a darabnak.
Mindeközben az éppen nem játszó szereplők körben ülnek, és figyelmükkel, segítő kezükkel, részt vesznek a darabban, társulatként működnek, nyolc konstruktív építőelemként, mint a bambuszbotok. A Krétakör Sirálya utáni közönségtalálkozón valaki megkérdezte Katona Lászlót, hogy mint Medvegyenko vagy mint Katona László mosolygott az egyik jelenetben, míg kinn ült oldalt, ahogyan itt is kintről figyelnek az éppen nem játszó szereplők. Azt a választ kaptuk, hogy nincs különbség. Bár a Sirály alapja a Csehov szöveg volt, a két játékstílus azonos. Ez nem tekinthető kiesésnek a szerepükből egyik előadásban sem.
Itt sem Leonce-okat, sem Lénákat nem látunk, csak saját nevükben szereplő, és a koncentrációtól színésszé váló, virtuóz marionetteket. Olyanokat, akiket az tesz egy rítus szereplőivé, hogy maximálisan odafigyelnek egymásra. Tekintetük erejével hipnotizálják a jeleneteket, hogy megteremtődjön a kellő, varázslatos atmoszféra. A játékot ütőhangszerekkel irányító Mogyoró Kornél koncentrált segítségével kívülállóként is szerves részévé válik az előadásnak, (Lehmann szavaival) e profán rítusnak.
Látványos, de öncélú elemek is előfordulnak az előadásban. Előfordul, hogy a nyelv, amit kialakítottak, már csak a technika szintjén megy tovább, kiüresedik. Papp Zoltán monológjában vagy Tompa Ádám és Páll Zsolt Fóbia című jeleneténél beszélhetünk ilyenről. De összességében elég nívós kísérlet, hajlékonyan rajzolnak a rudakkal, akár éppen az említett Papp Zoltán Leonce-monológjában. A botoknak két végük van, fejük tetejére állítják őket, farce jellegű humorral, mikor a rudak vizelő pénisszé válnak, és a lányok (Fátyol Hermina és Bakos Éva) felsétálnak rajtuk. Végletekig kiélezettek egyes helyzetek, a rudak éppen csak olyan hosszúak, hogy ne ütközzenek bele a nézőkbe, de mikor azt mondják, „mintha doronggal ütöttek volna gerincen”, és cirkuszi artistamutatványt látok, az én gerincem is belesajog.
A végén egymás nyakában ülve óriásokká nőnek a színészek. A nyolc Léna, nevelő és Rosetta, a nyolc Péter, Leonce és Valério nyakában trónol. Itt végre mindenki megmutathatja magát. Az este termése nem egyenlő győzelem mindannyiuk számára, a lányok közül leginkább Simkó Katalin tudott bemutatkozni, ma ő volt Balázs Zoltán kedvence. De Bakos Évát is kérték, akinek erre őszintén szétterülő mosolya fontos pillanata az estének. A férfiak közül Páll Zsolté és Tompa Ádámé volt erre estére a főszerep. Ők azok, illetve Fátyol Kamilla és Orosz Ákos, akiknél a virtuozitás mögött az egyéniség is megcsillan. Orosz Ákos különösen mint Valério nyújt emlékezetes pillanatokat a pisilős jelenetben. De ebből is látható, hogy a társulat többé-kevésbé kiegyenlített.
Előnyös-e a száz jelenetből a teljes esetlegességre hagyni, hogy melyik kerüljön bemutatásra? Vagy szerencsésebb, ha Balázs Zoltán választ, akiben szintén nem dolgozik a legjobbak megmutatására ösztönző szellem, csak az adott estén érvényes jeleneteket mutatja meg? Mindenki döntse el maga.
Az óriások, mint befejezés, mégis tökéletes választás: Fátyol Hermina véletlenszerűen, csukott szemmel kiválaszt egy férfit és egy nőt a nézőtérről, és ők lesznek a féktelen finálé főszereplői. A szereplők demokratikusan lemondanak a kiemeltségről. Ezen az estén a két néző még fel is találta magát a kör közepén: táncra perdültek. Ilyen aktivitásra sikerült tehát végül megtanítania ennek a darabnak legalább két embert.
Körben jár Papp Zoltán a rúdja körül, miközben mondja Leonce monológját. Ez a motívum túlmutat önmagán, rávilágít az előadás szerkezetére. Nem akarnak sehova sem eljutni, nem cél a kompakt előadás-egész sem. Ha bírnák szuflával, a közönség még nézni tudta volna a „kimaradt jeleneteket”. Nem látok mindent és nem kapok újabb Leonce és Lénát, csak egy izgalmas előadást, ami újrafogalmaz. De mit is? Se Leonce-okat, se Lénákat. Kár, hogy Balázs Zoltán mondja, hol tartunk a történetben, bár azért teszi, mert megkérte rá egy néző. A szövegtől ezek a jelenetek rég eltávolodtak, a színészek saját történeteit látjuk, gólyalábas artistákét, akik vérbeli előadóművészek. Vastapsot is kapnak. Fizikai hatást vált ki a dorong ütése a gerincen.

Herczog Noém, prae.hu