Szekeres Szabolcs: Párkapcsolati problémák

Alaposan feladta a leckét Balázs Zoltán rendező a Maladype Színház színészeinek, a nézőkről és kritikusokról nem is beszélve; az általa rendezett Leonce és Léna ugyanis páratlan koncentrációt követel játszótól és befogadótól egyaránt. A Bárka Stúdiójában 8 feketébe öltözött színész fogad minket. A nézők a két hosszanti oldalon ülve figyelik a játékot, amely egy birkózószőnyegre emlékeztető, téglalapalakú területen zajlik. A két rövidebb oldalon különböző hosszúságú bambuszbotokat láthatunk, egyéb díszletet, jelmezt és kelléket nem használ az előadás.
Kezdéskor megjelenik a rendező, s közli velünk a játékszabályokat. Innen tudjuk meg, hogy Georg Büchner Leonce és Lénájának szövegkönyve 25 jelenetből áll, de mindegyiknek további három változata van, amelyek más és más szereposztással készültek. Összesen tehát 100 jelenetet tartalmaz a szcenárium. Ezek közül választhat a publikum, hogy a rendező által kiválasztottak mellett még melyik verziót nézné szívesen. Ha elveszünk a történetben, kérhetünk segítséget az előadást a háttérben követő rendezőtől.
Georg Büchner színdarabja a Maladype Színház interpretálásában a hatalom gyakorlásáról, valamint a szerelmi választás lehetetlenségéről és elkerülhetetlenségéről szól. Unatkozó fiatalok, két szomszédos kis fejedelemség leszármazottai addig menekülnek egymás elől, addig ódzkodnak a házasságtól, mígnem egymás karjaiba futnak. Par excellence egzisztencializmus, néhány évtizeddel Kierkegaard halhatatlan mondatai előtt: “Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod."
Az előadás fő csapásiránya nem a szöveg értelmezése (természetesen ez sem marad el), vagy a cselekmény követésének segítése. Aki Büchner Leonce és Lénájára kíváncsi, jobban jár, ha leemeli a polcról a könyvet. Sokkal inkább meghatározza a játékot, az emberi testet a színpadi akciókba bevonni szándékozó rendezői akarat. Mintha egy dramatizált anatómiai atlaszt látnánk: a talptól kezdve, a végbélnyíláson keresztül, az ágyékon át, egészen a színészek feje búbjáig minden testrésznek van szerepe. Természetes, ha a színészek egymás nyakába ülve vagy állva, kezükben rúddal egyensúlyozva mondják a szöveget. A lelki folyamatok megjelenítése a mozgáskultúra eszköztárával történik: az egyik jelenetben Leonce úrfi nevelőjének hátára, combjára, hasára piócaként tapadva menekül a nem kívánt frigy elől. A test a fontos, aminek a megalázás és a szeretet, a szerelmi vágy és a visszautasítás, a durvaság és az odaadás az eszköze és a célja. Az általam látott változat csúcspontja Leonce monológja volt, amit a 8 színész egyszerre mondott el. Az előadás magyar színpadokon ritkán látható fizikai felkészültséget kíván Bakos Évától, Fátyol Kamillától, Fátyol Herminától, Simkó Katalintól, illetve Orosz Ákostól, Papp Zoltántól, Páll Zsolttól és Tompa Ádámtól.
A Maladype radikálisan szakít a hagyományokkal: elveti a szövegközpontú értelmezést helyette egy, a totális színházra emlékeztető, önálló színpadi nyelv megteremtését tűzi ki célul. Ez a nyelv az emberi test legapróbb rezdüléseire éppúgy érzékeny, mint a Mogyoró Kornél keleties hangzású ütősei segítségével előadott Máté Péter- és Britney Spears-dalokra. A rendezés egyik érdeme az, hogy el tudja fogadtatni a nézővel a bambuszbotok a színészi koncentrációt segítő, a díszleteket és a kellékeket helyettesítő szerepét, legalább olyannyira, mintha egy jól berendezett szalont látnánk a színpadon.
Balázs Zoltán valószínűleg azért választotta a Leonce és Lénát, mert világos, jól követhető cselekménye, költői dialógusai miatt kiváló alapanyag egy olyan előadáshoz, amely a színházat összművészeti tevékenységként képzeli el. Ráadásul nem túl ismert, így nem kell a közönség a darabbal kapcsolatos előítéleteit figyelembe venni. A rendezés az énekre, a szövegre és a mozgásra épül, s ezekből az utóbbi válik a meghatározóvá. Első az egyenlők között. Szerencsés esetben a fenti összetevők harmonizálnak egymással, vannak azonban jelenetek, amelyekben akrobata- és tornamutatványok agyonnyomják a szöveget és a drámai szituációt.
Úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyszín nem legalkalmasabb a rendezői koncepció maradéktalan megvalósítására. Ugyanis nemcsak a színészi munka szakít a hagyományokkal, de a befogadói oldal is nagyobb szabadságot és választási lehetőséget kap. Mivel igen hosszú a darab, elvileg bármikor kimehet a néző levegőzni vagy megihat egy italt, és aztán visszatérhet, ha úgy tartja kedve, csakhogy valójában ez nem működik. A Bárka Színház levegőtlen Stúdiójában maximum csak a kimenetel működik, ebbe a zsúfolt térbe, a többiek figyelő tekintetétől kísérve, tartva attól, hogy esetleg megzavarja a színészeket, kötve hiszem, hogy bárki szívesen visszatérne, még akkor is, ha elnyerte tetszését az, amit látott.
Ötletes, merész vállalkozást láthatunk, amelynek sorsát a nagyban befolyásolhatja a közönség estéről estére változó reakciója, illetve az, hogy sikerül-e azt a helyszínt megtalálni, ahol az újszerű színész–néző viszony intenzívebben megvalósulhat.

Szekeres Szabolcs, Kritika