Zsedényi Balázs: W M=?

A hétköznapi életben „továbbképzésnek” nevezik. A szerencsésebb munkahelyeken jó néhány napig tart valami pofás kis szálloda rideg konferenciatermében, ahol felkészült (esetleg nagyra becsült) emberek árasztják el a jónépet hasznosabbnál hasznosabb tudnivalókkal, amiből a kedves hallgató néhány új gondolatot vagy technikát boldogan becsempész mindennapi munkájába is. A színházban ezt a mechanizmust „workshopnak” hívják. A két dolog annyiban különbözik, hogy a hallgatóság és az interpretátor között valódi interakció áll fenn, és az mozgatja az egész kurzust. Ám a kurzus így is kurzus marad, és nem garantálja semmi, hogy hasznosanyag-tartalomban felülmúlja majd hétköznapi kistestvérét.
A közös munka kiindulópontja Büchner Woyzeck című drámája (drámatöredéke), egy a társadalom által megalázott és annak végzetesen kiszolgáltatott egyszeri katonaember kényszeredett harca a méltányos életért, amely méltatlan halálba fullad. Erre azért is kár több szót vesztegetni, mert Claudio Collovà rendező nem időzik el a miérteken, a kontextusból kiragadott részegységekre koncentrál, megfosztva darabját a jól követhető dramaturgiától, és attól, hogy kiforrott egészként jelenhessen meg a színpadon. Az így előálló produktum egy absztrakt, szabad és közvetett játék a Woyczek-témára, aminek egyes jelenetei érzésekre, cselekményszálakra vagy egy viszonyrendszerre reflektáénak. A produkció nem magyaráz, nem megfest, csak mutat, mindenféle előzmény és következmény nélkül.
A dráma fonalát nem ismerő nézőt az első perctől magára hagyja, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ugyanezt teszi magával a drámával is, ugyanis egyetlen szent célnak rendeli alá az egész estét: a formának. Ebből következően, sokkal kisebb hangsúlyt kap a mit és a miért, mint a hogyan. Collovà hatásos, bár többnyire végzetesen terjengős jelenetei önmagukban izgalmas szakmai kísérletekként, bennfentes szerző-alkotó dialógusként jelennek meg, amiből a nézőtéren ülő közönség szinte teljesen ki van rekesztve. Mindössze annyi észlelhető, hogy iszonyatos fizikai és szellemi erőbefektetéssel, négy férfi és négy nő (akik többnyire mindannyian Woyzeck és Marire szerepébe bújnak) egy stilizált tó mellett, néhány tányér és befőttesüveg segítségével önnön testi épségüket sem kímélve kísérletet tesznek arra, hogy ezt a két karaktert, illetve azok kapcsolatát egy új nyelven fogalmazzák meg. Az egyetlen baj, hogy ebből a nyelvből hiányoznak az igék, csak jelzőket és mellékneveket tartalmaz, s ebből ugyan így is világosan kirajzolódnak egy naiv szolgalélek örök frusztrációi és egy alárendelt, néma tűréssel övezett asszonylét kontúrjai, de a jelenlétük tökéletesen öncélú marad.
A Maladype társulata egészen kemény és elszánt munkát végzett, aminek mindenképpen hasznos eredménye született, még akkor is, ha koherens előadásról nem is beszélhetünk. Újfent kiderült, hogy Orosz Ákos (akinek darabbéli megjelenése kísértetiesen idézi Josef Lada Švejk-illusztrációit) olyan potenciállal rendelkezik, amit nehéz nem észrevenni, és hogy a Balázs Zoltán vezette társulat továbbra is a formalista szemléletű színházcsinálás útján halad. Ez kétségkívül hasznos törekvés, de bizony teljesen érthető, ha a nézőtéri reakció nem a pulzáló hálában, hanem az álmos tapsban teljesedik ki.

Zsedényi Balázs, szinahzajanlo.hu