Urbán Balázs: Vizes akciók

Gyors egymásutánban második Büchner-bemutatóját tartotta a Maladype tavasszal újjáalakult társulata. Ennek amúgy túl nagy jelentőséget tulajdonítani felesleges; a két bemutató egymás mellé kerülése lehetne akár a puszta véletlen műve is, hiszen egyik sem nevezhető Büchner-interpretációnak, s kevéssé valószínű, hogy a Danton halála műsorra tűzésével trilógiává bővülne a sorozat.
Véletlenről persze nincs szó, hiszen Claudio Collovàt Büchnernek köszönhetően ismerte meg a társulat vezetője, Balázs Zoltán. Az olasz rendező tavaly ősszel már tartott egy workshopot a társulat (akkori) tagjainak, s nyilvánvalóan ekkor fogalmazódhatott meg a későbbi bemutató ötlete. Mindez azonban legfeljebb azt bizonyítja, hogy a Büchner-drámák igen jó nyersanyagul szolgálnak egy szárnyait és határait próbálgató, nem annyira magáról a szövegről, mint inkább a színházi formákról gondolkodó fiatal társulat számára. A Woyzeck már csak töredékessé okán is hálás alapanyag; nem szükséges az egészet megragadni, hatásos jeleneteket lehet építeni a fragmentumokból is.
Collovà négy Woyzecket és négy Marie-t léptet színre. A nyolc színész néha négy párt alkot, néha kisebb-nagyobb csoportokat hoz létre. A mű további szereplőinek szövege nem iktatódik ki teljes egészében: ezek egy részét elmondják a szereplők, ám e szituációkat inkább a woyzecki ének dialógusaként, mintsem valós párbeszédként lehet értelmezni (a skizofrénia érzetét képileg is ki-kivetíti az előadás). Ám a szöveg jelentős része eltűnik, s helyére fizikai akciók lépnek. (Helyenként pedig mai köznyelv adja vissza a büchneri sorokat - többnyire meglehetősen sután és indokolatlanul.) E fizikai akciók azonban minduntalan a déjà vu érzetét keltik a nézőben. Nemigen van köztük olyan, mely ne köszönne vissza hasonló típusú előadásokból, néhány pedig (mint a játék a női szereplők hosszú hajával vagy a vizet tartalmazó üvegek hosszas ürítése) riasztóan közhelyes. Ettől még lehet hatásos egyik-másik ötlet, kép, hiszen az összezörrenő tányéroknak éppúgy van akusztikus ereje, mint ahogy vizes üvegek függönyrojtokra emlékeztető elhelyezése is bír vizuális erővel. Létrejön így egy-két szép kép is, ám a jelenetek többsége fantáziátlannak, önmagában erőtlennek, egymással pedig nehezen összekapcsolhatónak érződik. S előfordul az is, hogy egy önmagában termékeny vizuális ötletet sikerül a visszájára fordítani: szép és kifejező például Marie folyton leeső vörös kendőjének látványa; teljesen felesleges, mi több, értelmetlen is ezután a dialógusban a lány fülbevalóját e kendővel behelyettesíteni.
Ráadásul a recenzens nehezen tudja megállni, hogy az előadást se a Woyzecket nyersanyagul használó színházi előadások kontextusában, se a Maladype korábbi előadásaihoz viszonyítva ne értelmezze. Ha viszont ezt teszi, elkerülhetetlen az összehasonlítás. Az első esetben az összevetés alapja a drámát hasonlóképpen erőteljes fizikai színházzá (vagy a terminológiai káoszt elkerülendő, mondjuk inkább így: fizikai akciókra építő színházzá) transzponáló krétakörös W lenne. Ám ez az összehasonlítás valószínűleg inkorrekt - már csak az alkotói intenciók feltételezhető eltérései okán is. A második esetben viszont éppen a Leonce és Léna lehetne a példa; amíg ott alkotói kreativitást, áradó színészi invenciót éreztem, itt odaadó, fegyelmezett, de a játékot átlelkesíteni nem tudó színészi munkát láttam. Pedig vélhetően az előadás itt is közös munka, mely a színészi ötleteket, gondolatokat, improvizációkat is magában foglalja. S nem változott a csapat összetétele sem: Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos, Páll Zsolt, Simkó Katalin és Tompa Ádám most is nagy energiákat mozgósít, szakmai tudásuk biztosan nem kopott, szemük most is lelkesen csillog - de mindez ezúttal nem hoz létre új minőséget.
A régi, elhasznált ötletek nem ragyognak új fényben, az ismétlődő (kényszer)cselekvések sora nem kap sajátos jelentést, s egy idő után éppoly unalmassá válik, mint a legtöbb jelenet forszírozott tempója, vagy a szándékosan artikulátlan szavak és cselekvések sora. Az eredetiség és az invenció mellett talán az árnyalatok, a kontrasztok hiányoznak leginkább az előadásból. Erről győz meg a korábbiaknál rétegzettebb zárójelenet, melyben Woyzeck halálát az édesbús zene és a lecsukott szemmel mosolygó szereplők látványa ellenpontozza. Ám ez mintha egy másik előadás zárlata lenne, s nem ezé a láthatóan sok munkával és nagy energiával készült, ám a sok régi ötletből új formát nem építő, meglepően hatástalan bemutatóé.

Urbán Balázs, kultura.hu