Csáki Judit: Dupla Vihar

A Bárka Színházban bemutatott Viharban sok minden - majdnem minden - megvan, ami ahhoz kell, hogy ne csak megértsük, hanem át is érezzük a mű nagyszerűségét, emelkedett tragikumát, máig ható aktualitását. Balázs Zoltán Osztrovszkij drámájába belesodorja Janácek Kátya Kabanova című operáját is; Gombár Judit ez utóbbihoz tervezett díszletet, mely leginkább egy, a semmibe vezető autópálya-felhajtóra emlékeztet. Alatta nyílások adnak módot gyors mozgásokra - a mögötte levő sejtelmes és végtelen tájat érzékeltető háttérfüggöny és a színváltós-hatásos világítás pedig mintegy az előadásban hullámzó szenvedélyeket erősíti vagy ellenpontozza. Ugyanezt a játékot szolgálja a fártsíneken mozgatott személyzet, amely a reflektorok munkáját - kvázi az effekt létrejöttét - hivatott feltűnően jelezni.
A szenvedélyek hullámoznak tehát, ráadásul a dráma törésvonalai mentén - és az artisztikus szépség, a rendezői kitaláció ezt igyekszik hangsúlyozni. Láttatja, mi több, kiemeli, ahogy a zsarnok anyós monumentális diktatúrájában élő Katyerina áramütésszerű összenézés következtében beleszeret a snájdig Tyihonba - Tompos Kátya és Makranczi Zalán persze hogy beidézi a klasszikus Rómeó-Júlia szituációt, tán hogy annál erősebb legyen az eltérő folytatás -; ez a szenvedély sokkal összetettebb egy frenetikus szerelemnél, mert benne van minden, ami Katyerinától megtagadtatott: a választás, a szabadság, az önkifejezés, a saját bukás. Ezért nem is baj, hogy Makranczi Tyihonja leginkább felszíni és felszínes eszköztárral viszonozza Tompos Kátya mély, sokkal többről szóló fellángolását.
Balázs Zoltán rendezéséből ezúttal nem hiányoznak a sorsábrázolások, legalább a legfőbb figuráknál, de mindvégig ezek színházi formanyelve van előtérben. Az amúgy igazán súlyos Kabanova - Varjú Olga nemcsak a zsarnok anyát és anyóst, de a színes és érzéki életet igenlő nőt is szépen játssza - szertartásos öltöztetése a lassan mozgó fártkocsin vagy a Fjoklusa szerepében bomlott külsejű és egzaltált lelkű jós-bohócot játszó Bakos Éva jelenései mind afféle felkiáltójel a rendezői-színészi formanyelvben: "Itt viharzik a Vihar!"
A gondosan formált képek sokszor összecsengenek az értelmezéssel: Tyihon futó, de azért elég hosszas, meglepett összecsókolózása Katyerina sógornőjével, Varvarával nemcsak a férfi karakterére vetít éles pászmát (nem hűtlenség, nem megcsalás ez, inkább egy felületes kommunikáció gesztikus nyelve), hanem az amúgy mással intenzív erotikus élményben utazó lányra isÉ Egy forró csók: lehet a semmi és lehet a minden. Katyerinának mindenesetre a minden. Tompos Kátya öngyilkossága szép stilizáció, mindazonáltal megrendítő: gombócformában ül a játéktér közepén.
A mellékszereplők egy-egy vonást hoznak; talán az egy Kálid Artúr kivételével, aki megkomponált külsejéhez egyszerre rejtélyes és lökött Kuligint társít. Dévai Balázs Kabanovja nem a pipogyasággal, hanem a reflektált tűréssel operál; tűri anyja zsarnokságát, noha sok mindent tud, és az alkohol nyújtotta lelki békére voksol.
A másik Vihart a beregszászi élvonalból és a debreceni újoncokból összegyúrt társulattal az orosz Viktor Rizsakov rendezte - szinte a semmiből teremtett végtelen gazdagságot. Díszlet nincs - a fehér falakkal határolt üres játéktér előtt sekély víz, a falakon néhány ajtónyílás és egy másik díszletből ideeszkábált ajtó (rajta felirat: "cigányélet ez"). Itt is van stilizáció, rendezői és színészi, a szabadságért folytatott belső küzdelem rákopírozódik a színházcsinálás nem kisebb tétjére. Egy vándortrupp érkezik kopott bőröndökkel - e bőröndök később mindenféle akrobatikus és artisztikus mutatványokra adnak lehetőséget -, és egyszerre játsszák a drámát, valamint saját sorsukat. Hangsúlyozottan kopottas, civil ruhájukkal külön "párbeszédet" folytat a néhány jelmez, ki-be járnak a színészet és a szerep között, kibeszélnek, kommentálnak, játszanak. Commedia dell`artéba oltják a tragédiát, olykor bohózati lendülettel segítik túl magukat és egymást a nehézségeken. Amelyek közé néhány "objektív" is került: a játszó csapat teljesítménye egyenetlen. Ezért aztán a fiatalok szerelmének tragikus alakulásába a többiek is alaposan beleszállnak; nyomatékosítják, hogy a fiatal - és valóban éretlen - Kátya (Szabó Anna Eszter) még a meghaláshoz is segítségre szorul: maga Borisz, a szerelme súgja, mit kell mondani. Van sok isteni pillanat, remek megoldás, mély jelenet - Tyihon például itt nagyra nőtt gyerek, aki anyuka kicsi fiaként tűri, hogy fürdessék, törölgessék, levágják a körmét. Szűcs Nelli Kabanovája mindenki fölé nő, rendben is van ez így: hétköznapi zsarnok, egy nézéssel képes uralni és megsemmisíteni, nem kell neki a dívák külsődlegessége, sem kiemelt pillanat, sem megkomponált helyzet, mert elég önmaga a monumentalitáshoz. Trill Zsolt játssza a fantaszta-feltaláló Kuligint, nagy bohóc. Rizsakov rendben tartott szertelenséggel vezeti a játszókat a megrendítő vég felé - és persze ez is ki van találva, állnak szemben velünk, nézzük egymást, és kézről kézre jár egy gazdátlan játékmackó.

Csáki Judit, Magyar Narancs