Karsai György: Multidiszciplinaritás

Nem szeretnék elhamarkodott ítéletet mondani, de Wyspianski Akropolisz ának olvasása közben – utána pedig még határozottabban – az volt az érzésem, hogy erre a monumentális drámára nem illik a „színpad után kiált” mondás: erre a drámára rá kell találni. Iszonyatosan nehéz szöveg – a magyarul eddig meg nem jelent muhöz Hajba Vince szép, veretes, ám jobbára színpadidegen fordításában jutottam hozzá, amely másodszori nekifutásra a pontosabb megértésnek köszönhetoen már a „mélyrétegekbe” is bepillantást enged.
Az olyan sorok, mint például „...Illatosan gomolyog, beterít a sötétben / támfalakat fonadéka a démoni ködnek", vagy „...füstnek karjai kúsznak a sötét oromra, / éji sötét gomolyog koszálak lába körül, / míg csak az éjszaka nem jut teljhatalomra", egyszeruen gyönyöruek, olvasva, és különösen újraolvasva magas fokú esztétikai élvezetet szereznek. Ám nézo legyen a talpán – vagy inkább (némi képzavarral): a fülén –, aki elso hallásra felfogja, megérti e színpadról elhangzó mondatok jelentését. És persze nyilván még további gyönyöruséges meglepetések várnak arra, aki a XIX–XX. század fordulóján élt festo, templomi restaurátor és zseniális drámaíró szakértojévé képezi ki magát. Sajnos az emberélet – mint azt többek között éppen az Akropolisz ból is megtudhatjuk – véges, így a színházlátogatók zömétol nemigen várható el, hogy elozetes tanulmányokkal felvértezve érkezzen az eloadásra. Szomorúan azt is megkockáztatom, hogy a felkészültség ilyetén foka még a színházba járást szakmai szinten uzo kritikustól sem várható el. Pedig az Akropolisz kifejezetten könyvdráma , négy felvonásra osztott, monumentális, apokaliptikus vízió, korokon és mufajokon átívelo kultúr- és vallástörténeti áttekintés. Ha emberiségtörténeti tanmeseként nézzük, s mint ilyet Az ember tragédiájá val szeretnénk összevetni, akkor a mufaji különbséget talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy ha Madách muve egy kidolgozott érettségi tétel, akkor Wyspianskié egy komplett akadémiai doktori értekezés.
Az Akropolisz elso felvonása az egyetlen, amelynek nincs pontosan megnevezheto, címmel azonosítható irodalmi háttere: a második felvonás – a trójai szín – Homérosz Íliász ából merít ihletet, a harmadik – a Jákob-történet – a bibliai Ószövetség bol, míg a negyedik – a Dávid király-monológ – a Zsoltárok könyvé bol. Ezt az egész kultúrtörténeti képeskönyvet keretbe foglalja az elso és a negyedik felvonásban megidézett krakkói székesegyház, a Wawel, amely egyszerre minden szín gondolati összefoglalása, a megelevenedo történetek hol azonosítható, hol játékosan és/vagy komoran elfedett közös helyszíne, és a mindent lezáró világpusztulás-világkezdet fókusza.
A Maladype Színház Balázs Zoltán vezetésével 2002 óta járja saját, más színházi formációval össze nem tévesztheto útját, s olyan, meghatározó jelentoségu produkciókat készítettek, mint a Vérnász , a Bolondok iskolája , a Theomachia , a Négerek vagy az Empedoklész. Szép számmal vannak a muvészetüket elutasítók, a végtelenül leegyszerusített mozgásokra, az értelmezo, leggyakrabban az operai megszólalásra komponált zenei dikcióra, de mindenekelott a rendkívül eros vizuális élménykeltésre, a legapróbb részletekig kidolgozott képekre épülo stílust elitista szépelgésnek, idegesítoen monoton közönségriasztásnak érzékelo és értékelo idegenkedok. A másik oldalon a megszállott hívek – e recenzió szerzojének saját tapasztalatai alapján – folyamatosan bovülo csapata, akik viszont lelkesednek e sajátos formanyelvért, a színházcsinálás alkotói és befogadói oldalának Magyarországon egészen ritka megközelítéséért, ahol az elmélyülést, az intenzív odafigyelést: a jelenlétet mindkét oldaltól, színre vivoktol és nézoktol egyaránt megkövetelik.
A fenti gondolatmenet alapján inkább az kelt meglepetést, hogy Balázs Zoltán és Zsótér Sándor csak most talált egymásra. Ugyanakkor mindenképpen merész kísérlet a „kooperációs" rendezés: hogy az elso két felvonást Zsótér rendezi, a második kettot pedig Balázs. Minden attól függ, hogy a két igen eros képi világgal és szövegértelmezési, -mondási vízióval dolgozó alkotó színházról való gondolkodásában fellelheto közös pontok képesek-e egységes, egész estére érvényes élményt nyújtó eloadássá összeállni. Az eredmény láttán azt kell mondani, hogy igen is meg nem is. Aki a kezdetektol rá tud hangolódni Zsótér – és állandó munkatársai: Ambrus Mária díszlettervezo, Benedek Mari jelmeztervezo és Ungár Júlia dramaturg – egyenként és együtt is összetéveszthetetlen, megbízhatóan igen magas színvonalú munkájára (mint ez e sorok írójával megtörtént), az nemcsak a kép és a szöveg összhangját, az elénk varázsolt történetek szépségét érti és élvezi, de Zsótér korábbi munkáihoz képest, mondhatni, szabadjára engedett humorát is. Egyetlen Zsótér-eloadáson sem nevettem még ennyit (pedig például már a nemzetibéli Pentheszileia vagy korábban a Kamrában játszott Csongor és Tünde is gyanúsan sok ponton késztetett nevetésre). A krakkói székesegyház egységesen szürkében tartott, monumentális sírkertre emlékezteto ünnepélyességét egy vásári bóvli- és mütyürkiállítás tárgyi világa teszi zavarba ejtoen groteszkké. Lézerfényekkel villódzó muanyag szívecskék szegélyezte labirintusban járunk, ahol az egymásra találó szerelmesek hol iskolapadnak, hol imazsámolynak használják az elvileg templomi üléseket. A trójai színben pedig mintha mindenki egy déltengeri szigeten nyaraló, a strandról éppen elszabadult társaság szirupos szappanopera-történetének néhány epizódját élné végig: ordítóan ízléstelen, rikító színekben pompázó (oroszlános-pálmafás!) strandtörülközokbe csavarva mondják Hekabé, Priamosz, Hektór, Helené és a többiek Homérosz-átiratának gyönyöruen zengo sorait. Mindkét színben ott a teret durván-kényelmetlenül megbontó lift, amely valahová a magasba – nyilván az istenek világába – visz, illetve onnan hoz le szereploket, akik azonban idonként hangsúlyosan úgy muködtetik a durván zörgo masinát, mintha étellift vagy építkezési daruskocsi lenne.
A második rész (a harmadik és negyedik felvonás) Balázs Zoltán munkája, s azonnal ki kell emelni, hogy nyilvánvalóak az elozo történetek folytatására való utalások. A szereplopárok összeállítása, a no-férfi kettosök továbbvitele, a szerepkörök egymásra rímeltetése. Például Kálid Artúr elobb mint Tempusz, illetve mint Priamosz, most pedig mint Izsák nyilvánvalóan a bölcs-hatalmas, a világról a legtöbb tapasztalattal bíró öreg; Parti Nóra elobb leány a síremlékrol, majd Helené – partnere mindkétszer Tompa Ádám –, Balázs részében mindketten Lábán feleségét alakítják, és lehetne még sorolni az eloadáson következetesen végigvitt szerepértelmezéseket. A szándék nyilvánvaló: nem két, gyökeresen eltéro koncepció szerint épül a két rész, hanem az alapvetoen azonos (színházi) világlátáson belüli árnyalatok, megközelítések egyetlen, egységes eloadássá történo összecsiszolásán. Balázs korábbi munkáiban is erosen vonzódott a színpadi képek zeneivé tételéhez, s erre ideális alapanyag Wyspianski drámája, amelyet a rendezo – amint az ismertetoben írja – nem is annyira színmunek, mint inkább zene nélküli operának tart. Ez a hangsúlyos zeneiség a negyedik felvonásra (a Dávid király-monológra) lesz kristálytiszta valósággá, amikor is Sáry László operáját Hámori Szabolcs adja elo, gyönyöru színpadi képbe fogalmazva: egy hatalmas, fölülrol leereszkedo, majd lassan deréktól lefelé ot körbefonó, meztelen felsotestének védtelenségét kiemelo lepel közepén áll, körülötte a feketébe burkolózott alakok – az elozo, bibliai Izsák-történet szereploi – kézidobokkal ritmizálják-kísérik, odaadó figyelmükkel egyetlen kimondott szó nélkül éltetik az eloadást.
A két rendezoi felfogás azonosságai mellett természetesen a különbségekrol is hosszan lehetne gondolkozni, itt és most egyetlen pontot emelek ki: Balázs rendezésébol hiányzik a humor. Az eloadás után hosszan törtem a fejem, vajon mitol éreztem könnyebbnek, illetve ami még fontosabb: könnyebben befogadhatónak a Zsótér rendezte részt. Aztán egyszer csak felismertem, hogy Balázs két felvonásából bizonyosan megmaradnak bennem a színpadi képek, az Izsák-történet fordulatai, a testvér- és párkapcsolatok lírai és tragikus vonásai, a szép testek látványa, illetve Sáry operájának, Hámori Szabolcs eloadásának szépségei és a többiek fegyelmezett csapatmunkája, de egyszer sem mosolyodtam el – valószínuleg azért, mert nem volt min. Persze nem biztos, hogy ez hiba (bár meggyozodésem szerint igazán jó tragédia elképzelhetetlen megfelelo arányú humor nélkül, s fordítva), de nyilvánvaló, hogy a több mint háromórás eloadás második részét egyetlen, súlyosan ünnepélyes stílus ban tartva nem könnyu lankadatlan figyelemmel követni.
Az eloadás bizonyosan rendkívül fontos állomás a Maladype társulattá érésének folyamatában, mindenekelott a színészi színvonal egységesen magas fokra emelésében. Természetesen nem mindenki képes még megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket az ilyen intenzitású és színvonalú rendezoi munka jelent. Parti Nóra és Bakos Éva evidens módon tudják mindazt, amit Zsótér és Balázs színházában tudni kell: tökéletes szövegmondás, mozgás, mimika, végig kitartó összpontosítás jellemzi alakításukat; ok lehetnek a mérce. A többiek hullámzó teljesítményt nyújtanak, a legtöbb szép pillanata Dévai Balázsnak, Kálid Artúrnak, Fátyol Kamillának és Tompa Ádámnak van.
Bátor, talán merésznek is nevezheto vállalkozás a Maladype Wyspianski-eloadása. Mufajok és stílusok összecsiszolására, egymás mellett szerepeltetésére és harmóniába hozására vállalkoztak.
Opera, a Biblia, epikus hosköltemény és mese igazi, izgalmas színházi multidiszciplinaritást hoz létre. Kockázatos is ez a vállalkozás, de biztos vagyok benne, hogy megéri. Fontos, a nézot partnernek, alkotótársnak tekinto szemléletet tükrözo megközelítés, amelybol bárcsak több lenne mai színházi életünkben.

Karsai György, Színház