Králl Csaba: Akropolisz

A Maladype heroikus küzdelmet vív Wyspianski Akropoliszával a Bárkában. A hely szelleme ott lebeg a fejük felett: színházért csörtéznek az arra majdhogynem alkalmatlan vívóteremben. “Az ember célja e küzdés maga”, mondotta volt nagy klasszikusunk az urben repülo Ádámmal. A színészeknek annyira futja, hogy érvényre juttassák a madáchi szentenciát. Megküzdenek a szöveggel, a körülményekkel, és titkon talán azt remélik, ezzel el is érték a céljukat. Feltehetoen tévednek. Mert ez a küzdelem, akárha heroikus is, még nem a színház maga.
A bemutató mindenesetre bulvárízu hír lett a kultúrmédiában. Volt min lovagolni. Ketten rendezik a darabot, de nem közösen. Zsótér Sándor és Balázs Zoltán testvériesen megosztoznak rajta. Fifti-fifti alapon.
Az elobb nem öncélúan említettem Az ember tragédiáját, hiszen egyes hazai irodalomelemzok Goethe Faustja mellett Madách muvét is laza párhuzamba állítják az Akropolisszal, mivel mindhárom irodalmi alkotás “az idoben külön létezo kultúrköröket" egyazon drámában fogja össze. Wyspianski mégis szembemegy az általános drámai gondolkodással, misztikus látomása félredobja a minden korszakban új alakot ölto fohost (mint Ádám vagy Faust). Mellozi a tradicionális értelemben vett cselekményességet, az idorend megtartásán túl a felvonások közötti közvetlen dramaturgiai szálat, de gyakran (mint az Akropolisz elso és második felvonásában) még az egymás utáni jeleneteket kelloen egybetartó belso koherenciát is.
“A mu csak mint költemény egész" – állapítja meg Spiró György, Wyspianski legjelentosebb hazai fordítója és ismeroje. Mindezek szoros következménye, hogy az 1904-ben született négy felvonásos drámának nincs színházi hagyománya. Magyarul most hangzott el eloször színpadon Hajba Vince korhunek tuno fordításában. Wyspianski – noha díszlettervezoként, tanácsadóként és nem hivatásos rendezoként maga is színházi emberré válhatott – tudatában volt annak a problémának, amit muve eloadhatósága okoz. Szerzoi utasításaiban, amelyek szintén versben íródtak (!), több helyütt is a színpadilag képtelenség kifejezést használja.
Az Akropolisz egy olyan partitúra, “amelyben lejátszhatatlan szólamok vannak", írja Spiró, és “a partitúra mint egész, szemben áll az eloadható muvel". Az ám, csakhogy Zsótér nem lenne Zsótér, és Balázs sem Balázs, ha a fentiek megakasztanák. Eloadhatatlan? Akkor lássuk! Megfejthetetlen és talányos? Rajta!
A négy felvonást kettéosztják (megtehetik, az Akropolisz felvonásai akár önálló darabként is kezelhetok), mindenki a saját tervezocsapatával, de ugyanazzal a társulattal, a Maladypével dolgozik. Zsótéré az elso két felvonás (az angyalok feltámadása és a trójai mondakör), Balázsé az utolsó ketto (Jákób és Ézsau története, illetve Dávid király monodrámája). A két rendezoi szemlélet, hasonlóságait és különbözoségeit is figyelembe véve jól megfér egymás mellett. Alapkörben. A dolog mégsem ezen áll vagy bukik.
A dráma alapötlete, mondhatni, gyermekien bájos. Wyspianski a krakkói Wawelt ruházza föl a görög Akropolisz névvel, ahol húsvétkor, a feltámadás éjszakáján az ott található szobrok, síremlékek és gobelinek figurái megelevenednek. A Zsótér Sándor rendezte két felvonás elsosorban Ambrus Mária zseniális terétol kel életre. Benedek Mari jelmezei, a szerelmi vircsaft ezüstruhái a csilingelo szélhárfákkal és a “trójai szín" nagy mintás frottír fürdolepedokbol varrt tógái – külön-külön és együtt is, remekbe szabottak.
A játékteret a nézok széksora keretezi. A közbeeso hatalmas területen egy templom (vagy vár) jelzésszeru alaprajza, vaskos telefonkönyvekbol kirakva, tele oldalhajókkal, beugrókkal, mint feltárt ókori rom. Rafinált, tömjénszagú, kísérteties fények. A látvány egyszerre archaizáló és vakmeroen modern, a múltba szippant, és a jelenben tart. Görgokön guruló, ember nagyságú szobrok szétszórva a térben, nem az ókoriak hu másolatai, hanem nagyon is maiak, nem eszményképet testesítenek meg, hanem hétköznapi realizmust. Szemrevaló rendezoi elgondolás szerint a színészek rendre a szobrokhoz beszélnek, azokat érintik, simogatják, szeretgetik, de amikor a szobor “válaszol", azt a másik szereplo nem a színésztársához, hanem egy újabb szobor felé fordulva teszi – így minden drámabeli hos megduplázódik Zsótér színpadán: szobor és színész, mu és való, halott és feltámadott lesz egyidejuleg.
A falban, mint temetoi mécsesek, muanyag szívekben színes lézerfény ficánkol. A “fohajó" végén mintha oltár állna, vörös mumuskátlik világítanak egy retrokávéfozo mellett. Az “épület" körül élére állított leporelló mesekönyvek. Klió az elso felvonásban ezek közül ragad fel egyet, és azon vívódik, eldobja-e magától a tudást, amikor a már megelevenedettek vad szerelemre csábítják. Az angyalok építkezéseken használt teherliften közlekednek a zsinórpadlás és a színtér, az ég és a föld között. Ok “támasztják fel" szoborúságukból egymást és a különféle síremlékek antik figuráit, hogy szerelemgozös bacchanáliába csapjanak, amíg van ido, és nem hajnalodik. A bacchanáliát persze zsótérosan kell érteni. Ami annyit tesz, hogy a szerelmi túlpörgés leginkább a szavakból tunik ki. A dermedt arccal, egy pontra fokuszáltan és közlo modorban elmondott verses szövegbol. A színész feladata, hogy a rendezo által megkívánt minimalista technikával, a dallamra járó drámai szöveget plasztikussá, a közönség számára is felfoghatóvá tegye. Ehhez elsodlegesen értenie kell azt, amit mond. Kegyetlen a fülnek, ha szavakat keresgél, többször belekezd, és beszédtechnikailag alulképzett. Ezt nem a színpadon kellene kicsiszolni.
A Maladype bizony töri még a pucér beszédet. Halljuk (ha halljuk, mert a szavak a hatalmas térben elinalnak) Wyspianski burjánzó verses forgatagát, de ha megfeszülünk, akkor se mindig értjük. Megérte volna közvélemény-kutatást végezni, ki mennyit fogott fel elso találkozásra a trójai történet elokeloit alig beazonosíthatóan szerepelteto második felvonásból – bevallom, én nem sokat. (Megjelenik ugyan az Ajax elleni harcra készülo Hektór, de összecsapásukig már nem jutunk el, vagy Parisz és Helené, a két szerelmes, akik gondtalanul szeretkeznek, míg más harcol, de ok is csak költoi szimbólumok.)
A harmadik felvonással nem gyulik meg a nézok baja, Jákob és Ézsajás bibliai fejezetét feltehetoen mindenki ismeri. Új tér, új stáb, új rendezo. És igen, ez már történet, amit mesélni lehet, van eleje és vége, konfliktusa és feloldása, tanulsága, tónusa. Mármint az eredetinek. Annak vajmi kevés, amit Balázs Zoltán rendezett belole.
A maladypések Gombár Judit bo szabású, földig éro, festett ujjú fekete selyemruháiban holdkóros lassúsággal vonulnak a szonyegekbol kirakott színtér szélén körbe-körbe. Néha megállnak, lekuporodnak, kezükben kongadob (Izsák a foség szimbólumaként a fején hordja), majd újra nekiindulnak, merev testtartással és kimódoltan, mint az óramu, amit felhúztak. Mozgásuk keretezi a játékot. A cselekmény a szonyegsivatag közepén szövodik, a színészek a szélérol a képzeletbeli átlón haladnak tovább a játszók közé. Vonulnak, csak vonulnak, mint megannyi fekete kísértet, törött szárnyú halálmadár. Ruháik ormótlanul hosszú ujja a földet veri. Felettük narancsszínu drapériakupola. Jákob és Rákhel találkozásakor ereszkedik le eloször a magasból, körbeöleli oket, szerelmükhöz sátrat formál. Aztán a negyedik felvonásban az operaénekes Hámori Szabolcs csatolja a derekára, és míg éneklés közben a tengelye körül lassan többször körbeforog, az óriási narancssárga szoknya rátekeredik.
Ritkán járok úgy, hogy ennyire kívül rekedek azon, ami a szemem elott zajlik.
Általában benne vagyok nyakig, még ha rossz is. De mit kezdjek egy olyan színházzal, ami nem hat, hanem besül? Nem szép, hanem szépeleg. Ami túlontúl megrendezett. Gépies, merev és üzemszeru. Amibol kihipóztak minden emberit: pillantást, gesztust, sóhajt. Túlzottan modoros. És mi, nézok, akaratunk ellenére magunk is látványosságai vagyunk, mint fenyofán a csillagszórók, ahogy esetlenül szorítjuk kezünkben az égo gyertyát, Balázs Zoltán vissza-visszatéro rekvizitumát.
Kálid Artúr a mezonybe szürkül, Bakos Éva a megfeleléstol görcsös, Fátyol Kamilla és Fátyol Hermina haloványak. Dévai Balázs többet adhatna magából, Oláh Zoltán pedig kevesebbet a beszédhibájából. Horváth Kristóf Jákobként nemcsak az angyallal, de a szereppel is birkózik. Parti Nóra megcsillantja tudását, amikor az elso felvonásban a kardos vitézt “élesztgeti". Tompa Ádám – nem csak vitézként – ügyesen ráhangolódik a különös színházi miliore.
Minden tisztelet a negyedik felvonásban fellépo Hámori Szabolcsé, aki szakmai alázattal és mély átéléssel adja elo – már éjbe hajló órán – Sáry László megzenésítésében Dávid király, a zsoltárok szerzojének oratorikus monodrámáját. Körötte az “angyalok ülnek", a Maladype színészei. Összehangolt karként zsongnak Mogyoró Kornél vezetésével. Wyspianski verselményét sustorogják, vagy kongán ritmusra szaporázzák.
Ok játszanak, szinte a végtelenségig, nekünk meg figyelni illenék. Ciki vagy sem, azt silabizálom, vajon hányat kell még lapoznia a kottából az énekesnek.

Králl Csaba, Kritika