MGP: Bolondok iskolája

Ovális plexiasztalon magas szárú üvegkelyhek szabályszerû terítékek között. Tizenhárom szempárt megvilágítanak lopott fénysugarak az üvegtányérokból. Felajzott tekintetek. Pattanásig feszült fegyelem a kámzsák alatt. Az asztal körül kuporgó testek alig mozdulnak. Nincsen arcuk. Csak szemük világít. Személyiségük átsugárzik a félhomályon. Ringanak. Mintha vihar rázta faágak volnának. Különös barbár szertartás. Különös hangok. Õserdei állathangok. Ima szól érthetetlen nyelven. Latinul talán. Latin zsoltárt énekelnek. Mintha föld alatti kazamatában titkos szertartás folyna. Üldözött õskeresztények? Barbár törzs? A flamand Huysmans Ott lenn címû regényének satanista gyülekezete kezdi okkult feketemiséjét? Tizenhárman az asztalnál? Ez az utolsó vacsora. Melyikük a Megváltó? Melyik Júdás? Ceremoniálisan kezelik az evõeszközöket. Az egyik szerzetes/apostol két kanállal pogány ritmust zenél. Átveszik a többiek. Az asztal közepén a tálból izzó szemû törpe bújik ki. Akár a Fellini-Satyricon hermafroditája. Torz, gótikus, kopasz homlok. Férfi-nõ? Gyermek-aggastyán? Talányosan moccanatlan. Késõbb artistaként ugrik, prímabalerinaként szólót táncol.
Ilyen a frankofón belga színházi kísérletezõ, Michel de Ghelderode (1898 - 1962) Bolondok iskolája (L`école des bouffons), a Maladype Találkozások Színháza produkciója Balázs Zoltán rendezésében. A társulat a Tavaszmezõ utcai Romaparlamentben már eredménnyel mûködött. García Lorca Vérnász, Ionesco Jacques vagy a behódolás elõadásai után feloszlottak. Most kibõvülten újraszervezõdtek. A Szkéné Színházban albérlõk.
Magához delejezi a szertartásjáték a nézõt. Egyszeri, mágikus cselekvéssor folyik fekete-sárga reverendákban. Áhítatosan, ihletetten fölmutatják a színház szentségét. Visszakapjuk a tiszta színházat, amit a játékban hívõ lelkek éltetnek. Varázsukat az együtt végzett közös robotban elmerülés megtisztító erejétõl kapják. A Szkénében látható mû Bob Wilson Levelek Viktória királynõhöz színházi álomjátékára és Anatolij Vasziljev Jeremiás siralmai pravoszláv kóruselõadására emlékeztet erejében.
A Maladype Találkozások produkciójának befogadásához hozzásegít a szöveg nem informatív, hanem zenei, ritmikai, érzéki, érzelmi felhasználása. Latinul énekelnek (Pálfai Imre fordításait), a drámai szöveg zömét cigány nyelven mondják a cigány és nem roma szereplõk (Varga Lászlóné Szõcsi Piroska fordításában). Nem az kap hangsúlyt: mirõl beszélnek. Nem a cselekményt mesélik el. Magával sodró szertartás. Színházi rítus. Bölcselete sem verbális, hanem látványbeli. Átfogják a teret dinamikus vagy hernyószerûen araszoló mozgásokkal. A kirobbanó táncbetétek toporzékolnak. Máskor a falba erõsített ácskapcsokon mozognak megkomponáltan. Szöllõsi András képzeletgazdag, változatos táncterveit végre is hajtatja a többségükben táncra képzetlen elõadókkal. Sáry László szerezte a színpadi mise zenéjét, valamint vállalta roppant színházi tudással a zenei rendezést. Gombár Judit tervezte a jelmezeket és a játékteret.
Egységgé olvad szöveg és zene, zene és tánc, tánc és színészi megvalósítás. Erõs élményt ad a különféle színházi elemek összehangszerelése. Erõs élmény az együttmûködõ együttes. Név szerint: a nagy színésznõvé érett Soltész Erzsébet, az elõadás elsõ felének szólistája: Molnár Erika, a nagy színpadi rutinját odaáldozó Nyári Oszkár, a biztonságos Dévai Balázs, Balogh János (akin az extatikus forgásnál érezhetõ a táncképzettség), az alázatosan szolgáló Kálid Artúr, a gyönyörû Parti Nóra, a bemutatóról bemutatóra önmagát szétosztó Sárközi Krisztina, az ikerpár Fátyol Hermina és Kamilla, a szigorú, szerzetesi Bakos Éva, a bádogkannájával varázsritmusokat muzsikáló Oláh Zoltán, a játékba belefeledkezõ Horváth Kristóf.
A vásott színészi rutin évadain, amikor öntetszelgõ önérvényesítõk teszik nyûgös unalommá a színielõadásokat, egy csapat arra vállalkozott, hogy nagy belsõ összpontosítással eltáncoljon egy misét, leénekeljen egy táncjátékot, részt vegyen a gyönyörûséget szerzõ, közös szertartásban, egymásra ügyelve, folytatva a másik lélegzetét, megkezdett mozdulatát. Egy képzeletbeli gömbbel labdázik a társulat. Ki-ki másként fogja meg a gömböt: attól függõen látja valóságnak a nézõ a képzeletbelit, mennyire erõs a színész fantáziája és összpontosító ereje. S ahogy más-más dinamikával repül a gömb, csapódik testhez vagy elgurul, célba talál, célt téveszt: feltöltõdik a láthatatlan jelképes súllyal. Vágyott beérkezés lesz. Siker. Értékké válik. Elsõbbség. Hatalom. Az együttes sugárzása annál erõsebb, minél inkább lemondanak az egyes szereplõk önérvényesítésükrõl, és képesek felolvadni a közös cél érdekében. Ki tudja, mióta nem láttunk színházban ennyi figyelmes tekintetet, a közös munkára figyeléstõl fénylõ szemet?!
Az elõadás alatt pillanatra sem, csak utólag jut eszébe az embernek, hogy romák meg nem romák a legteljesebb egyetértésben együtt húzzák az esztétikai igát. Fölfoghatnók jelképnek is: a közös mocsokban összezárva.
A falak tövében mintha lerakódott volna a moszat. Földarált, gyanús színû hungarocell hulladék. Ipari lom, hányadék, ürülék, szennylerakódás. Az életünket övezõ erkölcsi és anyagi mocsok. Soltész Erzsébet fölmászik a terem álfalának tetejére. Lemeztelenedik. Eltûnik kopasz parókája, kibomlik a fiatal nõ haja. Fölharsan Giordano: André Chénier operájából a diadalmas szerelem áriája. Leszakad súlyától a drapéria. Koromsötét. A színház két nagy ablakán át látni a kivilágított pesti Duna-partot. Behatol a friss téli levegõ az oroszlánszagú helyiségbe. A honi színházmûvészetnek jelenleg legmagasabb teljesítménye nem teljesen véletlenül a falakon kívül született meg. Távol az ellenõrizetlenül agyontámogatott színházaktól, teljesítmény nélküli önelégült mûvészeti vezetõktõl, gyanúsan mûködõ gazdasági igazgatóktól, betéti társaságok képviseletében színre lépõ színmûvészektõl.
Ünnepi, nagy elõadás a Bolondok iskolája.

Molnár Gál Péter, Népszabadság