Szepesi Krisztina: Ionesco kronometrabilitása cigány módra

Többek szájából elhangzott: "Bár lennének ilyen előadások a versenyprogramban is!". Balázs Zoltán egy Ionesco darabot mutat meg másképpen átszőve a cigány kultúrával.
Van olyan, hogy nem értjük, amit mondanak, mégis pontosan érthető minden szó. Ilyen volt korábban a budapesti Szkéné Színházban vendégszereplő Eugenio Barba Társulatával is. Nemzetközi nyelvükből csak az angol és német részeket értettem. Aztán volt egy előadás, egyszereplős. Egy nő, akinek egyetlen szavát sem értettem. Mégis mindig minden pillanatban pontosan tudtam, hogy a szerelemről beszél. Mert arca rezdülései, szeme csillogása, hajának libbenése és testének mozdulatai lefordították a számomra ismeretlen nyelvet.
Ekképpen volt ez Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabjával is. Balázs Zoltán ugyanis azt vette a fejébe, hogy e művet leghitelesebben cigány nyelven, a cigány hagyományok felfedésével tudná színpadra álmodni a Maladype-Találkozások Színházával. És igen. Egy óriási teret kilenc színésszel és rengeteg élettel töltött meg. A lovari nyelvet nem értem, a mozgás viszont, mellyel a művészek belakták a teret, igen beszédes volt. Nem lehetett nem észrevenni a legnyilvánvalóbb mondandót, az elidegenedést. Ahogyan az előjátékban lovari nyelven történt meg, majd megjelent a kívülálló, aki szinte kikényszeríti Jacquesból az asszimilálódást. Molnár Erika magyarul szólalt meg. És végig, mit sem törődve a többiekkel, magyarul beszélt. Csodaszép képek, jelenségek és mozdulatok szőtték át meg át az előadást. Mialatt Jacques (Balogh Rudolf) egy üvegkalickában próbált elhatárolódni a világ mérhetetlen szürkeségétől, rá kellett jönnie, hogy tényleg minden szürke. Miközben minden szivárványszínű. Így ő sem egyéb, csak ugyanolyan, mint a többiek. Bele kell törődnie. Nem hat rá sem apja (Dévai Balázs) egyébként igen meggyőzően előadott érvelése, sem anyja (Soltész Erzsébet) kétségbeesett kérlelése. Talán csak húga, Jacqueline (Parti Nóra) tudja visszaráncigálni egy pillanatra a való világba, amint az üvegkalicka falára hajigálja elvetélt gyermekének ragacsos maradványait.
A végső döfést azonban a kiszemelt, háromorrú ara adja a különc életre vágyakozó fiúnak. Ahogyan Molnár Erika megjelenik a hatalmas menyasszonyi ruhában, kétséget kizáróan óriási hatást gyakorol az értetlenkedő Jacques-ra, aki csak később, sokkal később hagyja el magányosságának börtönét. Aki pedig végig igazi feszültséget és különleges érzelemvilágot kölcsönöz a produkcióhoz, nem más, mint Oláh Zoltán. Egy kanna és egy mikrofon segítségével megszólal az összes hang, ritmus, mely kicsit sajátommá teszi a cigány világot, azt a megfoghatatlanul misztikus csodát, mely semmivel sem hasonlítható össze. Az előadás elott még a színház melletti teraszon számolgattam hányan és milyen ütemben menekülnek az újszínházi Csoda alkonyáról, utána viszont nem emlékszem egyébre, mint hogy kétféle arcot láttam kijönni a Ionesco drámáról. Olyat, melyen értetlenség tükröződött és olyat, melyen boldog és elégedett mosoly. Szerencsére utóbbiak voltak többen. Néhányan sajnálkozva mondták, bár ilyen előadások lennének a versenyprogramban is. Talán ma...

Szepesi Krisztina, Terasz