Szekeres Szabolcs: Orosz rulett

Balázs Zoltán a regényből készült szuggesztív monodrámája jó érzékkel koncentrál a könyv legizgalmasabb motívumaira a Maladype Színházban.

„Akárhogyan is, mi vagyunk az a nemzedék, amelyet a történelem áldozatokra és szenvedésekre kárhoztatott.” Egy 28 fejezetből álló visszaemlékezésben olvasható a fenti mondat, amely nem kevesebb, mint 800 oldalon keresztül tartja fogva a figyelmünket. Gigantikus mérete ellenére letehetetlenül izgalmas és fordulatos ez a passió. Egy magas rangú párfunkcionáriusnak és nehézipari mérnöknek a személyes vallomása az Én a szabadságot választottam, amely Egy szovjet tisztviselő politikai- és magánélete alcímmel jelent meg angolul az Amerikai Egyesült Államokban, először 1947-ben, tehát még Sztálin életében. Nem volt ez akkoriban veszélytelen dolog. A dezertőr Viktor Kravcsenko elsőként tudósított kendőzetlenül a Szovjetunióról. Az író valóban ott volt mindenütt és sok mindent látott – más korszakban lehet, hogy ez semmitmondó megállapítás lenne.

Ezúttal azonban nem igaz a sokunk által jól ismert közhely, nagyon nem. Ugyanis Kravcsenko elvtárs főmérnök az 1930-as évek elején, amikor akár 20 perces késés a munkahelyről többéves börtönt eredményezett az elkövetőnek, és amikor a szibériai munkáscsaládok zemljankiban, azaz földbe vájt lyukakban voltak kénytelenek élni. Kravcsenko a párt megbízottjaként dolgozott az ukrajnai aratások idején, amikor az éhségtől felpüffedt hasú, eldeformálódott testű gyerekek valamint szüleik lótrágyát és frissen hántott fakérget ettek a túlélés reményében. A külön erre rendszeresített gyűléseken pedig a kommunista párt régi motorosai egymás gyanúsnak tartott múltját felemlegetve, és a másikat befeketítve igyekeztek elkerülni a legmagasabb szintű társadalmi védőintézkedést, vagyis a főbelövést, a szerencsésebb esetben a deportálást egy isten háta mögötti faluba, ahonnan nem lehetett tudni, hogy van-e még visszatérés.

Egymást ellenőrizendő csörögtek a telefonok éjjelente, amelyekbe aztán nem szólt bele a hívó, hiszen ha már felvették a kagylót, egészen biztosan el lehetett dönteni, hogy elvitték-e már a másikat a félelmetes fekete kocsikban (varjúkban) az NKVD emberei, és ki az, aki (még) szabadlábon retteghet és verejtékezhet egy darabig. Kravcsenko könyvében csak a családtagok, az apa, az anya és a két testvér az állandó szereplő. A munkatársak, az ismerősök, a szerelmek előbb-utóbb jobbára nyomtalanul tűnnek el a nyirkos börtönök mélyén és a koncentrációs táborok poklában. Kravcsenko elsősorban ember, és csak aztán hithű kommunista, ez az az „apróság” amely megkülönbözteti a környezetében élőktől, és ez elég is ahhoz, hogy fokozatosan elidegenedjen és kiábránduljon a rendszer ideológiájából.

Balázs Zoltán a regényből készült szuggesztív monodrámája a Maladype Színházban jó érzékkel koncentrál a könyv legizgalmasabb motívumaira, így lehet a fájdalmasan szép Jelena titka című fejezet a produkció legütősebb része is egyben. Hősünk reggelente a torkában dobogó szívvel várja a szerelmét a megállóban, és inkább nem száll fel a következő buszra, mert így láthatja a vonzó és intelligens lányt, akiről kiderül a későbbiekben, hogy az NKVD külföldiekre, turistákra specializálódott ügynöke. A másik emlékezetes szituációban a szovjet viszonyokhoz képest kifejezetten jó anyagi körülmények között élő Kravcsenkót az egykori forradalmár édesapa kíméletlenül szembesíti Sztálin rendszerének minden elképzelést felülmúló embertelenségével.
Balázs Zoltán érzékeny színész, mert magabiztosan és könnyedén tartja a kapcsolatot az őt körbeülő közönséggel. Egy alkalommal felteszi a kérdést, hogy a következő részt hallani akarja-e a publikum, mert ha a helyzet úgy hozza, akár ugrani is tud a szövegben. Mi úgy döntünk, hogy mindent hallani szeretnénk a lendületes előadótól. Máskor őszintén bevallja, hogy nem tud kikecmeregni a már megkezdett, túlzottan hosszúra sikerült mondatból, ám egy huszárvágással kivágja magát a kényes szituációból. Minden sallangtól mentes alakítása azért hatásos, mert néhány hangsúllyal, kézmozdulattal képes élessé tenni jeleneteket. Aránylag ritka, hogy egy monodráma két részben kerüljön a közönség elé. Az izgalmas produkció a második felvonásban kissé veszít a lendületéből, mert az első rész túl részletező, vélhetően nem lenne szükséges például Kravcsenko gyermek- és fiatalkorának ilyen terjedelmes hangsúlyozása.

Hiánypótló vállalkozás a Maladype Színház Közhasznú Egyesület gondozásában, Konok Péter fordításában megjelentetett az Én a szabadságot választottam című kötet. Nem lehet eleget beszélni ugyanis a 20. század történelmi kataklizmáinak keretein belül azokról az igazukért minden körülmények között kiálló, bátor emberekről, akik a legnagyobb terror idején is egyenes derékkal és jelentősebb arcrongálás nélkül nézhettek a tükörbe.

Szekeres Szabolcs, Art 7, 2015.