Molnár Flóra: "Louis elment és úgy ment el, ahogy” – A Maladype Színház előadása

Kék festéknyomok, ponyvaszerű anyag a földön. Ennyiből áll a Maladype Színházban a Louis díszlete, amely elsőre talán kevésnek tűnhet ugyan, mégis a színészek segítségével képes megteremteni azt a világot, amelyben a lélek az első sokkhatás után tudatosítja szerettének hiányát.

Jean-Luc Lagarce, francia drámaíró Ez csak a világvége című művét leginkább a Xavier Dolan által rendezett, 2016-ban bemutatott, azonos című film kapcsán ismerheti a magyar közönség. A Maladype Színház az országban elsőként vitte színpadra a darabot, az előadás a Louis nevet kapta. Ismerve a filmet és tudván, hogy a darabnak magyar fordítása nincs, nagy örömmel töltött el, hogy Bartha Lóránd rendezése által az Ez csak a világvége végre a magyar közönség számára is elérhetővé válik. Nemcsak azért, mert külföldön egy viszonylag ismert és játszott műről van szó, hanem, mert egy olyan tabu-témakört feszeget, mint a halál és a gyász.

A díszletet elnézve az az érzetünk támadhat, mintha valami már elkezdődött volna. Festéknyomok a földön: jól láthatóan a szereplők által összemaszatolt fehérség. A fájdalom tehát, akárcsak a festék, még friss, de már száradóban van. (A halál és a felejtés szimbóluma itt a kék, a magyarban a feledésbe merül kifejezés utal a vízre, a folyékonyra.) Ebben a közegben találkozhatunk a darab szereplőivel, akik közül a címszereplő csak töredékesen, már más karaktert játszó színészek által elevenedik meg, egyfajta visszaemlékezésként. Mert, mintha csak az egész előadás egy mozaikszerű, visszaemlékezésekből és minimonológokból álló gombócból illeszkedne össze, ahogyan a családtagok, az anya, a báty, a húg és a sógornő próbálja feldolgozni azt, hogy Louis elment és hogy úgy ment el, ahogy.

A férfi utolsó otthoni látogatását meséli el, amikor hosszú idő után azért tér haza családjához, hogy saját, halálos betegségéről tudassa őket. Véleményem szerint a jelenetek érdekessége tulajdonképpen nem is ebből az erősen tragikus helyzetből adódik, hanem inkább abból, hogyan reagál a család egy olyan ember felbukkanására, aki, bár alapvetően hozzájuk tartozik, mégis a sok-sok év külön töltött idő után, mintha idegennek tűnne. A darabot azok a feszültségek szövik át, amik egy átlagos családban is elő-előbújnak. A különböző érzeteket a szövegek közé szőtt, olykor szürreális hangzatú ének és mozgási elemek is közvetítik. Ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy az előadás, a témából adódóan ne süllyedjen mély melankóliába, ne kapjon rá a néző részvétére, hanem kissé elidegenítve, egyúttal gondolkoztasson is. Az előadás egyik legfőbb bravúrja ezeken kívül Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika és Bödők Zsigmond kivételesen hiteles színészi játéka, amely szinte vágja a csendet a közönség sorai között. Külön meg kell említenem Bartha Lóránd rendezői és fordítói munkáját is, mely nyomán a színészekre úgy passzolt a szöveg, ahogy színházban kevésszer.

Lényegében egy letisztult, okkal absztrakt, de egyúttal egyszerűségében gyönyörű előadást láthatunk a sajgó emberi lélek által elbeszélve hiányról, szeretetről, ürességről és feldolgozásról. Az emlékezet és az emlékezés mechanizmusába pillanthatunk bele, s talán az elengedésébe is, melyről nemcsak a társadalom, de még a művészet is keveset beszél.

Molnár Flóra f21, 2018.