Czenkli Dorka: Elidegenítő bordély a Mikszáth téren

Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének.

Az illúziók házává, vagyis egy bordéllyá változik alkalmanként Zsótér Sándor rendezésében a Maladype Színház bázisaként szolgáló Mikszáth téri lakás. Jean Genet A balkon című 1957-es darabja nem gyakran játszott mű a hazai színpadokon.A zsótéri értelmezés szerint semmi abszurd nincs a genet-i szövegben, mert az realista. Ungár Júlia fordításában puritán és precíz mű. A rendezés ehhez a nyersséghez illeszkedve (mint ahogy az Zsótértól megszokott) tartózkodik az illúziószínházi esztétika működtetésétől – nincsenek a bordélyházra jellemző díszletelemek, sehol egy díszítő drapéria vagy egy kerevet, nem száll a boatoll, és majdnem nyoma sincs szexi fehérneműnek. A lakásszínház egyik szobájában játszódó történet minimál díszlettel elidegenítő hatással bír. Az Ambrus Mária által tervezett díszlet a hely szűkössége okán funkcionális, megosztja a teret, és mint Zsótér Sándor más rendezéseiben, jelentéssel bír. A salgó polcok és a rajtuk elhelyezett különböző tárgyak, a Szűz Mária-szobor a sarokban álló cserépkályha tetején, valamint az iskolai öltőzökben használt fogasra applikált belső tereket mutató Matthias Weischer műveiből álló montázsfüggöny mind-mind a nézői észlelést hozza játékba, képzettársítások útján a különböző tudásterületek aktiválásával más és más értelmezést tesz lehetővé – miközben a rendező és alkotótársai koncepcióját csak kevesek ismerik.

Zsótér Sándor a camp-kultúra filozófiáját és megjelenési formáit használva teszi még kortársabbá a történetet, miközben túloz és ironizál: a salgón elhelyezett rózsaszín monitoron, mint médiumon keresztül a Mikszáth téri épület erkélyén/balkonján álló színészeket civilben mutató képpel realizál, diszkófényt és retró lámpát használ világítás céljából, kis csomag zsebkendőket játszat fizetőeszközként, vagy akár a rendező más előadásában is szereplő vándormotívumként feltűnő ciklámen püspökjelmezt ugyanazzal a szereplővel hozza ismét játékba, megidézve a kecskeméti Angliai második Edward élete előadást.

A balkon látványvilága relatív egyszerűen értelmezhető, az ezüst műbőr fotelek, az asztallap nélküli fém váz és a szembeötlő kiegészítők, mind-mind egyértelmű jelentéssel (is) bírnak. Ám a montázsfüggöny forrását, hogy vajon, kinek, milyen képei láthatók újabb térelválasztó elemként, hát, azt bizony kihívás dekódolni. Ha nem ismerjük Matthias Weischer munkásságát, képeit, akkor kizárólag annyi lehet bizonyos, hogy Zsótér Sándor és Ambrus Mária eddigi munkáit tekintve valamilyen képzőművészeti utalásról lehet szó. Kínzó talány maradhat, mégis vajon milyen... De így, hogy például a Google képkeresőjének segítségével ezúttal megfejthető a kérdés, nem elhanyagolható, hogy Weischer festményei 2006-ig elhagyatott belső tereket ábrázoltak, például színpadképeket, amelyek absztrakt elemeket mutattak. A képeken szereplő bútorok, használati tárgyak vagy nagy méretű dísztárgyak az 1950-es, ’60-as évek világát idézik. A képek kollázsszerű megjelenése pedig komplex és kétértelmű kapcsolatot eredményez.

A Nagy Balkon néven működő bordély, mint egyfajta szolgáltatóegység a kliensek számára a szöveg szerint hiteles díszletek, jelmezek, kellékek és statiszták között a legkülönfélébb szerepjátékokat kínálja. Ehhez nyújt segítséget (vagy épphogy nem) a térelválasztó polcokon elhelyezett mütyürök közül a porcelán dinnye vázától, a hattyú figurán át, a játék fegyverig, a parasztház makett, a miniatűr toalett berendezés, a bizsu ékszer, az ismeretlen férfit ábrázoló büszt, a kinyitható tükör vagy az emléket őrző oltár. Benedek Mari funkciójukban remek jelmezei az akár több szerepet is játszó színészek, azok szerepbeli szerepjátékának karakterét túlzóan vagy épp ellenkezőleg, konkretizálva hangsúlyozza.

A rendezés szerint nincs is akkora különbség a bordély falai mögött történtek és a valóság között, hisz’ az életben is különféle szerepeket játszunk, így majdnem ugyanaz a bordélyban püspökként mókázni, mint a munkahelyen menedzserként helyt állni. A különbséget az jelenti, hogy míg egy fiktív szerephez nem vagy nem feltétlenül, addig a életbeli karakterhez funkcionális mocsok társul, a társadalmi együttéléshez hozzátartozik a bűn, ezt a kontrasztot emeli ki a szerző. De a zsótéri rendezésben a színház és az élet is összeér, mást hangsúlyt kapnak a színházi eszközök, a játék maga, ezzel is valósabbá téve az elbeszélt dramatikus művet, kiemelve a színházcsinálói létformát.
Miközben az illúzióház falai között különféle szertartások zajlanak, addig az utcákon kitör a forradalom, vagy nem. Genet és Zsótér szándéka szerint nem egyértelmű, forradalom zajlik-e a bordélyon kívül, vagy a szeánszok része a forradalmi hangulat. Látszat és valóság, színház és az élet játéka teszi kissé nehezen értelmezhetővé a fojtogató boldogságkeresést, de Zsótérnál semmi sem véletlen.

Czenkli Dorka, Artmagazin Online, 2018.