Csepeli György: Egy jó családból való király felemelkedése és bukása

Három ember kellett ahhoz, hogy ma a Maladype Színházban láthassuk III. Richárd angol király felemelkedésének és bukásának történetét. Elsőként említendő William Shakespeare, aki 1593-ban összeállította a szövegkönyvet, mely a megírást megelőzően több mint 100 évvel korábban történteket elevenítette fel, középpontba helyezve a címszereplőt, az 1485-ben megvívott bosworthi csatában elesett III. Richárd királyt. Ehhez a történethez nyúlt 2016-ban Zsótér Sándor rendező és Balázs Zoltán, a királyt alakító színész-igazgató, akik létrehozták a Maladype Színháznak otthont adó Mikszáth Kálmán téri lakásban az előadást, melyről ez a beszámoló szól. Az előadás rejtett háttérembere Szigligeti Ede, akinek fordításában 1878-ban először jelent meg magyarul Shakespeare drámája. A 20-ik században Vas István is lefordította a darabot, melynek szereplői az ő szavait mondják ma a magyar színpadokon, az ő szavai csengenek a darab mai nézőinek fülében.

Vas István fordításához képest Szigligeti szövege kevésbé bravúros, jóval nyersebb, a szavak régiesnek hatnak, a fordulatok nem maguktól értetődőek. De talán éppen ezért van, hogy Szigligeti szavai mélyebben belenyúlnak a Semmibe, melyből III. Richárd kétségbeesetten igyekszik kimenekülni, de mint tudjuk, hiába. Minél inkább jönne kifele, annál inkább kerül beljebb és beljebb, magával rántva egész udvarát.

III. Richárd nyomorék alakja a nyugati színházkultúra közhelye. Látszólag nincs hitelesebb forrás saját szavainál. Ő maga mondja magáról, mindjárt a darab legelején, hogy "cseljátékra nem születtem, sem udvarolni szerelem tükrének”" A folytatásban újra meg újra használva az "én" személyes névmást, nyomatékosítja az önmagáról kialakított rossz benyomást: “én zord veretű, s a báj fönsége nélkül, én, a kin elbénult e szép arány, s a bal természet megcsalt alkotásban, ferdén, bevégzetlen s idétlenül küldvén ezen élő világba, félig se készen, és oly sántán, félszegül, hogy az eb megugat, ha elbiczegni lát". Egy 1955-ben készült, a youtube-on látható angol filmben Laurence Olivier klasszikus tökélyben mutatja meg a gonosztettre felesküdő, gátlástalan nyomorék törtetőt.

A magyar fordítás nem képes visszaadni az önvallomásban újra meg újra visszatérő “én” által ütött társas űrt, hiszen a magyarban csak egy szó van az "én"-re, szemben az angollal, melyben az "I" éppen úgy az egyes szám első személyt jelenti, mint a “me”. Az "I" a másokkal nem törődő, gátlástalanul nyomuló “én”, míg a “me” az én másokban kialakult lenyomata, mely korlátozza, szabályozza, a közös cél felé tereli a zabolázatlan, gátlástalan "I"-t.

A darabban ez a gátlástalan, határokat nem ismerő én szólal meg, amikor a leendő III. Richard panaszos szavait halljuk arról hogy "I, that am not shaped for sportive tricks”, "I, that am rudely stamped and want love’s majesty", ‘I, that am curtailed of this fair proportion”, "I am subtle, false, and treacherous".

A Maladype Színházban III. Richárd szerepében Balázs Zoltán ugyan elmondja az önmaga testi megjelenését negatívan lefestő szavakat, de a herceg, akit látunk, távolról sem úgy néz ki, ahogyan azt maga mondja magáról. Balázs Zoltánra jó ránézni, teste nem idétlen, nem zord veretű, s mások szemével nézve nagyon is benne van a báj fönsége, mit önmaga magában nem hajlandó észrevenni.

III. Richárdot érzéki, vonzó, nemi erőt sugárzó testként láttatva Zsótér és Balázs szakítottak a darab szokványos előadásait éltető közhellyel, mely a külsőleg látható nyomorékság látványán élősködve juttatja el a nézőt a hatalom nyomorára vonatkozó nem túl eredeti következtetésig.

Egészen másként áll a dolog akkor, ha a herceg nyomoréksága csak képzelt, az “én” káprázata, mely csak azért jött létre, hogy hajtó ereje legyen a királyság akarásának. A herceg csak mondja, hogy gonosztevő akar lenni, valójában a hatalmat akarja, melyre nem illik sem a gonoszság, sem a jóság morális sémája.

A hatalomról Max Weber azt mondja, hogy az "legitim fizikai erőszak", más szóval az ölés joga. Aki a mindennapi életben öl (vagy ölet), az kilép az élet rendjéből, bűnt követ el és elveszíti jogát az életre. Nem így a szuverén uralkodó, aki ölhet és ölethet, hiszen mint Carl Schmitt mondja, ő kívül áll a renden, bár mégis hozzá tartozik, hiszen ő dönti el, ki a rend fenntartásához feltétlenül szükséges barát és ki a rendet fenyegető ellenség.

A hatalom a bűntelen bűnösség helyzete, mely leküzdhetetlen vonzerőt jelent azokra, akik én-je nem képes vagy nem tudja magára venni a rend jármát, s maguk akarják a rendet a maguk képére formálni. Van akinek ez sikerül, van akinek ez nem.

Shakespeare esettanulmánya egy sikertelen kísérletről szól. Zsótér és Balázs értelmezésében a balul végződő kísérlet kiindulópontja nem a test, hanem a lélek csonkasága, mely nem tűri el a tükröt, s önmagán kívül nem ismer mértéket. Az előadás szépségének és fenségének forrása a perverzitás, mely nem a herceg, utóbb király testéből, hanem én-jéből ered. Ez az én önmagát nem ismeri, de mások gyengéit a szó szoros értelmében halálpontosan felismeri és kihasználja. Mai terminológiával azt mondhatnánk, III. Richárd borderline személyiség, akit a modern pszichológia kellemes külsejű, megnyerő embernek ír le, aki mintha csak menekülne magától, másokat keres, kihasznál, pusztít, míg maga is a sor végére kerülve ideje korán elpusztul.

Az előadásban nincs szünet. Balázs Zoltán, a herceg, a későbbi király végig a színen van. Ő mindenkibe bele lát. Nagyszerű hatalomtechnikusként barátnak, szeretőnek hazudja magát, miközben nincsenek barátai, csak ellenségei, akiket cselvetéssel, erőszakkal, egyiket a másik után sorra elpusztít. Az udvar különös tenyészetként jelenik meg, ahol az udvar tagjai csúsznak-másznak a főszereplő körül, ki nyomorék, ki nem, de senki sincs köztük, aki átlátna a szitán, megértené, hogy milyen sors vár rá, miután elvégezte a feladatot, amit a herceg (később király) tőle elvárt. Férfiak és nők egyaránt beesnek a csapdába. Clarence elhiszi, hogy Richard szerető öccse. Hastings, York, Buckingham mind meghalnak, mert félreértik Richard tényleges szándékait. Anna elhiszi, hogy Richard szereti, jóllehet éppen férjét gyászolja, akit Richárd ölt meg. Erzsébet elhiszi, hogy gyermekeit azért ölette meg Richárd, hogy lánya az ő feleségeként királyné lehessen. Egyedüli kivétel Margit, a meggyilkolt VI.Henrik özvegye, akit a shakespeari játék hagyományaihoz híven férfi, Márkus Sándor alakít fantasztikusan.

A darab csodálatos pillanata a békülési jelenet, amikor az egyensúly esélye megjelenik, de mindjárt el is illan. Összegyűlik a haldokló Edward király köré az udvar, s mindenki szerető kezet nyújt mindenkinek. A társulat vérfagyasztó humorral adja elő a jelenetet, melyről kirí, hogy a békülés csak álca. Richard folytatja a harcot a hatalomért. A király meghal, de ő nem nyúl a koronáért. Ugyanazt teszi, mint korábban: tévedésbe ejti környezetét. Azt színleli, hogy nem érdekli a hatalom, nyűgös tehernek tartja, s a trón társas magányát nem cserélné fel a kolostori cella tényleges magányával, ahol Istennel társaloghat kedvére. Az unszolásnak nem tud ellenállni, megkoronáztatja magát. Király lesz, de bukott király.

Richard tragédiájának forrása lelki túlereje. A vég akkor jön el, amikor rádöbben arra, hogy én-je üres. Miközben ő mindenkit megismert, őt senki sem ismerte meg. Ez lett igazi fogyatékossága, emiatt kellett képzelnie azt, hogy teste "zord veretű", a "báj fönsége nélkül" készült. A Maladype Színház előadásában, Zsótér és Balázs interpretációjában III. Richárd tragédiája az önismerethiány. A nyomorék test tézisének eleven cáfolatául vitézül harcol a bosworthi csatában, s győzhetne, ha lenne, aki győzne benne. De nincs. Ő nincs. Kérdezi, hogy "félek magamtól?", amire azt válaszolja, hogy "Más itt senki sincs".

Richárd királyként bukott meg. Bűneinek a bukás a genezise. Tettei azáltal váltak bűnökké, hogy nem tudta a rendet megtartani, melyben ő volt a király. Gazemberré lett, de nem azért, mert akarta, hanem azért, mert nem volt ereje, hogy kilépjen magából, s megtalálja a hidat másokhoz, akik engedelmeskedő akaratára támaszkodhatott volna uralkodói akarata.

A Maladype előadása még ennél is tovább megy. Az előadás színhelye ugyanis egy lakás nappalija. A szereplők a hálószobából jönnek be és az előszobába mennek ki, vagy megfordítva. Mint egy család. Öltözékük nem királyi, nem udvari. Eszközeik riasztóan hétköznapiak. Balázs Zoltán szappanbuborékokat fúj, a gyilkosok játék kardokkal ölnek, a mártír hercegek gumi dinókkal játszanak.

A York család mi vagyunk.

Csepeli György, Mozgó Világ, 2016.