Józsa Ágnes: Dada - semmi új a nap alatt

Zürichben, száz évvel ezelőtt csupa migráns – akkor is háború dúlt, de akkor Európában -, úgy döntött, hogy ők ki szeretnének maradni hazájuk „haza, császár,család” nevében folyó öldöklésből. Svájc akkor menedéket adott. A migrálóknak megvolt a véleményük a világról és annak hangot kívántak adni. A tóparti városban, a Spiegelgasse 1. szám alatt (közelben lakott akkoriban Lenn is), az 50 férőhelyes játszóhelyen megnyitották a Cabaret Voltaire-t. Itt Oppenheimer és Hans Arp festményei, s a Romániából érkezett Marcel Janco maszkjai díszítették a falakat, műsorként pedig zenés-táncos darabokat adtak elő. Ezek mind a körülöttük folyó pusztítást gúnyolták ki, ítélték el. Mivel az akkori hatalmak is zengzetes szavakkal buzdítottak gyilkolásra, ők az értelmét vesztett nyelv helyett újat kerestek. Ha értelmetlen az, ami van, akkor arra a megszokottól eltérő választ is lehet adni.

A Maladype és Balázs Zoltán mindig is a mást keresik és találják. Most a Dada Cabaret-t állították színpadra, Matei Vişniec költő és drámaíró művét. A szerző 1987-ben Romániából migrált (ahogy száz évvel ezelőtt a dada-alapító Tzara és Janco is)- , csakhogy ő előbb Görögországba, majd Franciaországba ment. Az ő azonos című darabja alapján a Maladype, a zenei anyagot összeállító Farkas Gábor Gábriel és zenekara, valamint az Átrium Film-Színház koprodukciójában egy nagyon élvezetes előadás született. Vişniec látomásos abszurdja keveredik barokk falzettek (ez fejhangú éneklésmód), mozgalmi dalok, a német kabarék, a francia sanzonok, az orfeumok és varieték világával. Minden egy időben: a maga színe és fonákja, egyszerre abszurd és egyszerre jelent is idéző realitás.

Farkas Gábor Gábriel egy formákban és intonációban gazdag zenei anyagot komponált valamiféle egységgé a nagyon sokféléből, Balázs Zoltán pedig a nyelvi halandzsa, a hangversek, a hangzavarba torkolló szimultán és „véletlen” versek és izgalmas jelrendszerek, valamint a mozgalmas látványvilággal teremt különleges atmoszférát. A hitelességhez vérprofi előadó-művészet kell. Itt minden egy helyütt. A játszó személyek - Kútvölgyi Erzsébet (Vlagyimir Iljics Lenin), Bödők Zsigmond (Tristan Tzara), Huszárik Kata (Lenin felesége, Krupszkaja), Szilágyi Ágota (Emmy Hennings) és Tankó Erika (Sophie Taeuber) - ebben a zeneileg, vizuálisan és nyelvezetében is különleges produkcióban előadó-művészetileg is a legkitűnőbbet nyújtják.

A színpadkép - Balázs Zoltán - és a jelmezek - Benedek Mari - (Ilyen hatást kelthetett Picasso színpadképe Gyagilev balettjeihez) nemcsak szürreálisak, de ironikusak is. A látvány ötletkavalkádja teljesen egybeesik a száz évvel ezelőtt, akkor az I. világháború értelmetlenségével szembenálló dadáéval. Ugyanakkor - hiszen ezért született – nagy hangsúlyt kap a most is. A jelen cinizmusa, kegyetlensége és értelmetlensége, amely körülvesz bennünket - ahogy száz évvel ezelőtt is - felülírja a humánumot és a rációt.

Minden jó színház szembesít, és ez azt teszi. A mondandó formába öltése szellemes és módfelett szórakoztató. Az előadás különlegessége, hogy az is élvezetesnek találja, aki nem gondol a tartalmakkal és a jelen minden emberi méltóságot megtaposó valóságával. Élvezetes zenék szólnak, kitűnő előadásban. Nincs korosztály, amely nem lel örömöt benne.

Józsa Ágnes, 2017.