Adorjáni Panna: Érdes, könnyed, Shakespeare

A 10. gyulai Shakespeare Fesztivál két előadásáról (részlet)

Ez év június elején tizedik alkalommal került megrendezésre a gyulai Shakespeare Fesztivál,ez az akár összművészetinek is nevezhető Shakespeare-ünnep, ahol rendszerint felbukkan jó pár izgalmas darab az angol drámaíró műveiből készült legfrissebb magyar és külföldi előadások sorából, és ahol az előadásokon túl klasszikus és könnyűzenei koncertekkel, tematikus konferenciával és kiállítással értelmezik mindegyre újra azt, amit William Shakespeare örökségének gondolunk. Az évente jelentkező fesztivál egyik legizgalmasabb pillanata mindig az új bemutató, amit a Gyulai Várszínház egy másik színházzal/társulattal való koprodukcióban mutat be. Idén a Nemzeti Színházzal partnerségben a Szentivánéji álom került színre a grúz David Doiashvili rendezésében. Az alábbiakban erről az előadásról, illetve a fesztiválon ugyancsak részt vevő Maladype Színház Macbeth/ Anatómia c. produkciójáról (r.: Balázs Zoltán) írok. Mindkét előadás az alapul vett drámák műfajától függetlenül, illetve attól függően valamilyen játékosságban keresi a kulcsot. De míg Doiashvilinél a technikás és lenyűgöző játék működteti az előadást, addig Balázs Zoltán előadásában a játék a kegyetlenség és harc formája.

Ha Doiashvili rendezésében a nevetés és a bravúrokon való élvezkedés elengedhetetlen elem, akkor a Balázs Zoltán rendezte előadásban meglepő, hogy a Macbeth egyszerre tud önfeledten megnevettetni vagy megmosolyogtatni és mélységesen elborzasztani. És feltevődik a kérdés, hogy ez a két igencsak különböző gondolkodásmód hogyan képes anélkül együttműködni, hogy egymást kioltaná, vagyis hogyan lehet az, hogy az előadás egyrészt többszörösen elfeledteti velünk, hogy éppen a Macbethet nézzük, másrészt különleges erővel teszi élessé a shakespeare-i drámából kiolvasható gondolatokat. A Maladype Macbeth/Anatómiájának válasza, hogy magától értetődőnek tartja, hogy a legborzasztóbb és a leggyönyörködtetőbb dolgok egy időben, egyszerre léteznek és nyernek értelmet. Ez az okos ellentétezés szervezi az előadás egészét a díszlettől és jelmeztől kezdve a színészi alakításokon keresztül a dramaturgiai és rendezői megoldásokig.
A gyulai tószínpad közepes méretű terén kissé furcsán helyezkednek el az előadás díszletelemei, a huzalfolyosóból előlépő színészeket alig látni például, de a képzeletemre hagyatkozom és a produkciót befogadó Trafó terét igyekszem mindegyre felidézni. A térben hosszú, fekete, emelkedő pódium látható, amelynek közepén egy lyukban homokba állított dinoszaurusz-csontváz áll. Jobb felől huzalokkal jelzett folyosó, mögötte a zenész (Szűcs Péter Pál) különlegesen dizájnolt gitárokon (Üveges Péter) szolgáltatja az előadás elektro-pszichedelikus hangzású zenéjét. A pódium mögött ugyancsak hosszú, a mennyezetig tartó huzalsorok. Mintha minden azt sugallná, hogy Macbeth (Orosz Ákos) idegein folyik a játék, aki maga is gitárt ragad az előadás egy pillanatában, hogy Lady Macbethtel (Petrik Andrea) együtt rockos performanszba kezdjen. Az ezüstös húrok hidegsége visszatér a trónbitorló pár vékonyan láncolt páncélruháin, amelyek igencsak idegenül hatnak ezeken, az előadás során többször is expliciten megmutatott embertesteken. Az előadás elején még meztelen Macbeth puha testére harci, majd királyi mez kerül, míg Lady Macbeth szikárságát színes és ósdi parókák és a Macbethéhez hasonlóan durva anyagú ruhák fedik. Ehhez mérten a shakespeare-i történet is a maga érdességében, szárazon és feszesre szabottan kerül bemutatásra. Az előadás előfeltételezi a dráma ismeretét, ezért nem bocsátkozik bele a részletekbe, hanem inkább a macbethi párra és az őrület megszületésére fókuszál. De az anatómiát itt nem pszichológiai értelemben kell elgondolnunk: sokkal inkább testileg és zeneileg. Talán pontosan az akusztikai közegnek tudható be, hogy Orosz Ákos Macbethként szenvtelenül beszél, és ezen egyszerűség által mindegyre a szöveg költőiségére és szövegszerűségére hívja fel a figyelmet, Petrik Andrea mély hangján pedig valósággal koppannak a shakespeare-i sorok. A szöveg furcsasága kimondottan evidenssé válik az „egyéb” szerepekkel profi zsonglőrködő Lendváczky Zoltán és Tankó Erika pálcikaemberes játékában: ketten működtetik ezt a bájos pálcikabábut, akinek rajzfimes hatást idéző jelenései az előadást egy-egy pillanat erejéig szokatlanul felszabadulttá és könnyeddé változtatják.

Az elemek, hatások és stílusok különös egyvelege állandóan megakasztja a nézőt abban, hogy előzetes drámaismeretében jólesően bólogasson a dráma színpadi változatán. Balázs Zoltán rendezése mindegyre ellenáll az eredeti textusnak és a különféle kulturálisan beévődött konnotációknak: mintha maga az előadás küszködne saját elődje ellen. Ha tetszik, ugyanolyan trónbitorlás és kegyetlenkedés ez, mint Macbeth királygyilkossága. És ha Macbeth azzal kísérletezik, hogy meddig lehet elmenni a pusztító szabadság kiélésében, és ebben a kísérletében természetesen saját maga is a szó szoros értelmében felemésztődik (az előadás zárójelenete az élő patkányokkal egyszerre gyomorforgató és zseniális), akkor a Macbeth/Anatómia hasonló kérdéseket szegez magának a Shakespeare-műnek is. Ez utóbbi, vagyis az előadás maga több sikert ér el, mint a főhősünk, és talán pont azért, mert miközben teljességgel dekonstruálja azt, amit Macbethnek gondolunk, annak darabkáit termékenyen használja fel egy polarizáló, változékony előadás megteremtéséhez.

Adorjáni Panna, Játéktér