Takács Máriusz: A jövő dadája

A dadaizmus létrejöttéknek állítólagos 100. évfordulója ürügyén a Maladype Színház és Farkas Gábor Gábriel zenekara színpara vitte Matei Visniec Dada Cabaret című darabját. Az ősbemutatót egy hasonló korú épületben, az Átrium Film-Színházban tartották.
Az előadásnak erős és sajátos atmoszféráját a tárgyi látványelemek és a zenei ingerek teremtik meg; már a nyitó színpadképpel belépünk a XX. század elejének kulturális miliőjébe. A színpadon zenekar, art deco pódium mikrofonnal, létra és szék varietés szerelemgyereke, pár meghökkentő tárgy, mindez feketében, fehérben és vörösben. Aztán jönnek a lazán kapcsolt jelentek, mindenféle zenék és táncok szórakoztatnának minket egyre jobban, ha közben nem lenne tele az előadás mélységes tartalmi feketeséggel és humorral.
Dada, a sehová sem vezető híd, az első világháború halálfolyama fölött tart a semmibe. A darab szándékosan széttartó és impulzív szövegében visszatérő motívum a humanizmus, a brutalitás és halál, a szex és a szabadság. Ezek összefűzésével, feloldhatatlan ellentéteik ütköztetésével operál az előadás, feszültséget teremtve ezzel a vájt fülű nézőben – mindez olyan energiával és olyan intellektuális fordulatszámon történik, amihez nélkülözhetetlen az értő figyelem, ha nem akarjuk, hogy elsodorjon minket a Dada Cabaret.
Van az előadásnak az általános iszonyodásán kívül egy egészen konkrét, mélyfeketébe húzó, komplex fantáziája: a cinikus feketehumor, a gonoszság és önzőség őszinte teóriája. A dada körbeér, a művész gátlástalansága kihat a politikusára, megtermékenyíti azt, és ez vezet a világ pusztulásához. Mindennek a feltételezése pedig már annyira borzalmas, hogy csak mosolyogva lehet előadni – ahogy egyre mélyebbre hatol az előadás gondolatisága a tudatosan önpusztító, gyilkos emberi civilizáció rémisztő vízióiban, annál több a játék és a humor. Hiába, valahogy túl kell élni az értés szabadságát, az elidegenedést.
Az előadás sűrű, bonyolult és részletgazdag. Balázs Zoltán rávalló vezetői és rendezői tudatossággal válogatta össze az előadás alkotóelemit. A intellektuális szöveghez társította a lenyűgöző színpadi-zenei alkotó Farkas Gábor Gábrielt és zenekarát, Bödők Zsigmond (TristanTzara) könnyed és sodró energikusságát, a hölgykar (Szilágyi Ágota, Tankó Erika, Huszárik Kata) három karakterszínét, metafizikai-színpadi ellensúlyként Kútvölgyi „Lenin” Erzsébetet és egy kis brechtizmust. Mindezzel nem akar mondani, üzenni semmit – de azért az előadás sugallta öndefiniálással ellentétben ez nem egy dadaista mű, nagyon is hat és akar hatni.
A Dada Cabaret nem egy száz évvel ezelőtti történet, nem egy kis kultúrtörténelem. Ez az előadás a régóta tartó borzongásról szól, a civilizáció iszonyatáról, ami az első világháború óta töretlen, csak megtanultunk együtt élni vele: kifordítani, kacagni rajta – figyelmen kívül hagyni viszont nem tudjuk.
Mindez a tartalmi minőség és az alkotók kivitelezésének profizmusa emeli az elődást a kult időtálló kategóriájába.

Takács Máriusz, kultifilter, 2016.