Németh Mónika: A jelen-lét szabadsága

„Mindez abból jött, ami voltam,
amit gondoltam, és amit tapasztaltam.”

Balázs Zoltán egyszemélyes kiáltványa egyfajta számvetés; a színész-rendező-társulatvezető egyéni művészi látásmódjának, gyakorlatának koncentrált megjelenése, az életmű – a személyes tanulási és alkotói folyamat - legfontosabb állomásainak egyike: a Maladype Színház művészi értékeinek, elméleti és gyakorlati tudásbázisának bravúros summázata.

A folyamat íve a Bárka Színház legendássá vált Hamlet előadásától indult, mely 2005-ben Balázs Zoltán főszereplésével került bemutatásra. Tim Carroll rendezésében Arany János klasszikus, veretes fordítása egy – ahogy a műfaji megjelölés szólt – színházi kísérlet alapjául szolgált. A szöveg és a címszerepet alakító személye volt a biztos kiindulási pont; a szereposztás, az egyes felvonások helyszíne, a kellékek, a zene, a motivációk, a viszonyrendszerek estéről estére, sőt egy előadáson belül is - változó tényezők voltak. Társas(szín)játék zajlott a közönséggel, a kollégákkal, a szerepekkel, a szöveggel, a helyzettel: Shakespeare-rel.
A játék a színészi jelenlét más dimenzióit követelte meg: a próbáló színész kreativitását, játékosságát, bátorságát, érzékenységét, valamint a folyamatos előre és újratervezést. Utóbbi összetevő(k) elsősorban a főszereplő esetében voltak sokrétűek és jelentősek ugyanis mind a drámában, mind az előadás során ahogy Hamlet, úgy Balázs Zoltán is a saját játékának főszereplője és egyben rendezője is volt.

Ez a megsokszorozott játék, a kísérlet jelleg, a civil-én és a szerep-én sajátossá váló kapcsolata, „saját magának (meg)rendezése” , a pillanat lehetőségeinek megragadása és az ehhez kötődő reflexiók, kérdések és válaszok végül Balázs Zoltán színészpedagógiájába beépülve, „emberszínész” elméletében fogalmazódtak meg, amely a Maladype Színház művészi ars poétikájának egyik alapvetésévé vált.
E különleges (ember)színészi jelenlét mesterfoka jelenik meg a csaknem pontosan tíz évvel később bemutatott Én a szabadságot választottam című előadásban. A történet esszenciája a 800 oldalas könyv bravúros adaptációjának köszönhetően végül két és fél órányi „egyszemélyes kiáltványban” sűrűsödik. A magyarországi színházi hagyományoktól, gyakorlattól gyökeresen eltérő művészi, művészpedagógiai felfogás olyan jelen idejű, intellektuális teret képez, amelyben érvényesül a jelen(ben)-lét szabadsága és kockázata.

Balázs Zoltán érzékenyen és folyamatosan alakítja az előadást az adott este közönségének habitusához, játékos kedvéhez. Több alkalommal látva az előadást annak változói - az „áthúzások és újraírások” – egyrészt a velü(n)k folytatott interakciók, valamint azok részeként beépülő összefoglalt (gyorsított) részek mennyisége, helye; másrészt magával a szerzővel folytatott belső párbeszéd, mely a szöveg elhangzásával újra és újra megszületve aktuálissá, hitelessé teszik a játékot: folyamatosan újjáalakuló, változó, Élő Színházat teremtve estéről estére. Balázs Zoltánnak „partnere” Viktor Kravcsenko, aki megírt (és Konok Péter által fordított) szövegével idéződik meg, s a színész saját gondolataival, tapasztalataival, aktuális állapotával összevetve, reflektálva adja át a szerző szavait a közönségnek, akik játszó- és gondolkodó társként vesznek részt a közös utazásban.

Ennek a különleges és kifinomult kommunikációnak metaforája a szövegkönyv szimbolikus használata, mely az előadó médium – azaz, közvetítő szerepét – hangsúlyozza, aki annak laponkénti átadásával folyamatosan a közönség egyik tagjának (azaz a közösségnek) kezébe helyezi - ajánlja - az elhangzó történetét, gondolatait: saját reflexiók, vélemények alkotása céljából. Az olvasólámpa fénye a szöveg felé irányul, jelenléte a színész nyilvános magányát érzékelteti, a fény maga a megértés, a rávilágítás aktusának szimbóluma is: nem az érzések, élmények átadása a cél, hanem a folyamat megértése, melyet a színész által diktált feszített tempó biztosít: ez adja az előadás kiáltvány-jellegét s egyben utal a könyv megírásának körülményeire, sürgető szükségszerűségére is.

A gyors váltások okán, az átmenetet alkotó rövid időzések híján az életben maradás, a „túlélés” legfőbb záloga érvényesül a nézői habitusban is: a pillanat gyors átlátása, az alkalmazkodás az új helyzethez, a mentális jelenlét jelen-léte. Nincs idő belefeledkezni az érzelmekbe, megrendülni, a múltba révedni, a jövőn töprengeni: az itt és most színházi jelenidejűség érvényesül a sokszoros gondolati interakciók által. Csupán a két meghatározó fordulópont: az érzelmi/értelmi (a Sztálin-kép összetépése) és a fizikai elszakadás (a haza elhagyása) végleges aktusai alkalmával engedi a tempó lassulását, az érzelmi azonosulást.

A hat évet felölelő vállalkozás: az eredeti mű felkutatása, jogainak megszerzése, a fordítás, a kiadás, az adaptáció elkészítése, majd a szöveg különleges színészi minőséget képviselő, az írói szándékot szem előtt tartó átadása, a műre épülő pedagógiai program (Kravcsenko-ügy)kidolgozása és megvalósítása egyedülállóan összetett kulturális projekt, melyben az egyszemélyes kiáltvány központi helyet foglal el. A program célja, hogy kérdések és egyéni reflexiók fogalmazódjanak meg társadalmi és családi örökségről, értékekről, hazáról, rendszerről, diktatúráról, egyéni döntésről és felelősségről: a személyes jelen-lét szabadságáról.

Németh Mónika, Oroszvilág.hu, 2016.