1626-ban Bethlen Gábor várat, nagyobb vámházat emelt Moldva és Erdély határánál, romjai ma is láthatók. Nem tudni, miért, a nép e maradványt Rákóczi-várnak nevezi, és máig mint az „Ezer éves határ”-t tartják számon.
Valójában a Tatros folyó Gyimesközéplok és Gyimesbükk között a Hidegség-patakkal egyesülve átfolyik a Gyimesi-szoroson, s délkeleti irányba kanyarodva fut át Moldvába. Mivel az itt folyó patakok és maga a Tatros is a Kárpátok karéján túlra tartanak, eredetük a vízválasztó túlsó oldalára esik, földrajzi értelemben Gyimes Moldvához és nem Erdélyhez tartozik, a történelmi Magyarország egyetlen Kárpátokon túli területe. Itt a Tatros völgyében, Csíkszeredától 40 kilométerre található Gyimesközéplok, a település a trianoni békeszerződésig Csík vármegye Szépvízi járásához tartozott. E festői szépségű falu szülötte Tankó Erika, a Maladype Színház művésznője.

Igen régen, de jártam Gyimesben. Zárt világ.

Tankó Erika: Igen, még mindig – földrajzilag és szellemileg egyaránt. 1996-ban, amikor befejeztem az általános iskolát, és arról kellett döntenem, hogy milyen irányban tanuljak tovább, még zártabb volt. Nem röppentek be csak úgy a hírek.

Úgy tudom, Gyimesközéploknak rajtad kívül még egy színésznőt köszönhet a színjátszás: Molnár Gizellát.

T. E.: Igen, de innen származik Jánó János is, aki Temesváron volt színész – ma már nyugdíjas. Nagyapámnak volt osztálytársa.

Nagy lépés volt elszakadni?

T. E.: Amikor az ember megteszi ezeket a lépéseket, nem tűnnek nagynak, hiszen akkor magától értetődőek. A szüleim úgy neveltek, hogy tanuljak. Ők úgy fogalmazták meg, az a fontos, hogy vigyem valamire, „ne maradjak parasztgyerek”. Biztosították az anyagi hátterét annak, hogy egy másik városban tanulhassak tovább, kifizették az albérletem Marosvásárhelyen, ahol kollégium nem volt, a mindennapos utazás pedig megoldhatatlan lett volna, hiszen a távolság vonattal 5 óra. Akkor természetesnek tekintettem, nem is gondoltam végig, hogyan teremtik elő a szüleim ennek az anyagi fedezetét. Csak mostanában kezdem érzékelni, milyen embertpróbáló feladat egy gyereket elltartani, pedig nekem van tanult hivatásom. A szüleimnek mindezt mezőgazdasági munkából kellett előteremteni, az ott szerzett élményanyaguk alapján kellett tudni utat mutatni egy számukra teljesen ismeretlen világ felé. Még akkor is a támogatásukra szorultam, amikor végzett színészként Temesvárra szerződtem, mert olyan kevés volt a fizetésem. A Budapestre költözés sem okozott a döntés meghozatalának pillanatában nehézséget. Amikor hívott Balázs Zoli, magától értetődő volt, hogy jövök. Olyan emberrel találkoztam, akiben megtaláltam a hozzám közelálló színházi gondolkodást, Temesvárhoz pedig a színházon kívül nem kötött semmi. Ezért vagyok a Maladypénél már 5 éve. A fizikai távolság pedig nem jelent érzelmi eltávolodást.

Nem színésznőnek készültél, nem akartál Magyarországra jönni, Pestet nem tekinte(tte)d otthonodnak.

T. E.: A világ és az emberek változnak. Ha nem így tennénk, akkor boldogtalanok, csalódottak lennénk, folyton azt keresve, ami elmúlt. Észre kell venni az új dolgokat, amelyek körülvesznek minket és felismerni közülük az értékeseket. Valóban nem akartam színésznő lenni (bölcsészkarra jelentkeztem Budapestre, de nem tudtam elmenni felvételizni, mert a romániai érettségi időpontja egybeesett az itteni felvételiével). Nem is gondolkodhattam ilyesmiben, hiszen azt követően jártam először színházban, miután már felvettek a Színművészeti Egyetemre. Ez itt ma Budapesten szinte elképzelhetetlen – efféle történeteket száz évvel ezelőtt lehetett hallani. Mégis, amikor a kezembe került az a bizonyos újsághirdetés, amelyben felvételit hirdetett a marosvásárhelyi színművészeti, azonnal éreztem, hogy oda akarok menni. Nem akartam Budapestre jönni, nem vonzott a nagyvárosi élet, nem is ismertem az itteni színházi világot. Néhányszor jártam itt, pár előadást láttam, de idegen volt a nagyváros és a színházi kultúra, hiszen Marosvásárhelyen és Temesváron a hagyományos színjátszást tanultuk, műveltük. A főiskolára tulajdonképpen bekéredzkedtem. Mondtam, hogy Marosvásárhelyről jöttem, nincs pénzem – jófejek voltak, és beengedtek.

Már tetszik Pest?

T. E.: Most már persze. Megszerettem. Az elején viszont nagyon egyedül éreztem magam. Ahogy mondtam, nagyon hirtelen döntöttem el, hogy ideköltözök. A barátaim Temesváron maradtak, a barátnőm (Szilágyi Ágota – ma már Maladype-tag) Újvidékre szerződött. Azóta sok embert megismertem, megtanultam nagyvárosban élni, elfogadni, hogy a mindennapi rohanás miatt csak ritkán sikerül találkozni olyanokkal, akik kedvesek a számomra. Erdélyben ilyesmi nem fordulhatott volna elő, az idő más tempóban telt, mindenki elérhető távolságban volt.

Visszafelé is működnek ezek a mechanizmusok? Tudom, szeretsz hazajárni. Élni is tudnál?

T. E.: Ez most egy nagyon aktuális felvetés. A napokban az egyik próbán beszélgettünk erről Hajdu Szabolccsal (aki egy saját darabját rendezi a Maladypében) és a kollégákkal. Szabi vetette fel a kérdést, vissza tudnánk-e menni oda, ahol születtünk, ahol tanultunk. Nem könnyű őszinte választ adni, különösen ami a színházi lehetőségeket illeti – majd akkor kelek át a folyón, ha odaérek. Gyimesbe viszont még mindig visszahúz a szívem, de az eszem tudja, hogy ott arra nem lenne lehetőségem, amit jelenleg a feladatomnak érzek. Egy jó szakmai feladat után viszont nagyon ki tudna kapcsolni a kerti munka, az állatok közelsége.

Megértenék a „megváltozott” Erikát, visszafogadnának?

T. E.: Remélem. Persze ez rajtam is múlna. Tudod, az otthoniak igen nehéz, sokszor sarkos emberek, de elég érzékenyek ahhoz, hogy felismerjék az értékes dolgokat még akkor is, ha az adott formában ismeretlen a számukra. Az elmúlt években viszont ők is szereztek másféle tapasztalatokat, találkoztak újszerű dolgokkal, hiszen sokan eljutottak külföldre, különösen a fiatalok.

A következő kérdést mástól is fel szoktam tenni. Mi az a plusz, amit a Maladype nyújtani tud?

T. E.: A szakmai jelenem és átvitt értelemben a színészi jelenlétemet, létmódomat. A Maladype egy nagyon újszerű, egyedi, a világban lévő színházi és egyéb művészi kifejezésmódokra nyitott, azokat integráló, továbbgondoló szakmai műhely, alkotó közösség. Itt tanultam meg a jelenlét fontosságát. Ma már nem az köti le a figyelmem egy előadás során, hogy ha bemegyek a színpadra, mit kell mondani, merre fordítsam a fejem. Egymásból, egymás színészi jelenlétéból, az egymás által megformált karakterek adott pillanatban jelen lévő energiáiból építjük fel a jeleneteket. Nem egyedül játszom egy előre felépített, begyakorolt szerepet. A főiskolán azt tanultuk, hogy a karaktert fel kell építeni, „önéletrajzot” kellett írni róla. A színház nem olyan, mint egy befőtt vagy egy konzerv. Kutatni, írni itt is kell, de végül az improvizációk sorozata hozza létre az előadást. Megtanultam, hogy a rendezői instrukciókat nem végrehajtani, hanem használni kell. Ez persze nem ment egyik napról a másikra, mert nem egy egyszerű szakmai fogásról van szó, hanem hitem szerint egy minőségileg más színházcsinálásról. Az első években én is csak arra törekedtem, hogy megvalósítsam azt, amit Zoli akar (ami persze lehetetlen volt). Aztán egyszer csak – nem tudom, mitől – változott a dolog, és az addigiak helyébe más megközelítés lépett. Arra került a hangsúly, hogy felhasználjam, beépítsem a rendező által javasolt formákat, energiákat, ötvözzem azokat a saját élményanyagommal. Mindez látszólag kis különbség, de színészként nagyszerű megélni. A pillanatra is emlékszem, a Platonov felújító próbáján történt. Gyakran érzem úgy, jó lett volna ennyi tudással kijönni az egyetemről, amennyit most tudok 10 év után. Persze tudom, hogy ez nem lehetséges. Az eltelt időn túl szükség volt Zoli meglehetősen durva tréningjeire. Például köztereken kellett beszédet tartani. A Platonovot pedig eljátszottuk a Mikszáth téren az egész házban, a lifttől a fürdőszobáig – akár hajnali 2-ig. A sok külföldi fesztivál (India, Irán, Amerika stb.) csak a hab a tortán.

Ha ezt látja egy „hagyományos” színész, mit szól hozzá?

T. E.: Ez a rendhagyó Platonov-előadást nem látták a kollégák. Az Übü törzsközönsége és Zsótér Sándor nézte meg. Ők nagyon élvezték.

Az előbbi kérdés megfordítva, Te mit adtál a Maladypének?

T. E.: Erre Zoli tudna válaszolni. Ő tudja, miért hívott. Nekem azt mondta, olyan vagyok, mint egy szivacs: nagyon sok mindent befogadok, szeretek tanulni. Nyilván szerepe van ebben, hogy sokáig éltem egy elszigetelt völgyben. Nem volt internet, telefon, a televízió képernyőjén hangyák ugráltak, nem jött rendes kép. 12-13 éves koromban nagy, képes mesekönyveket kaptunk magyarországi barátoktól és tizenévesen faltam ezeket a könyveket – számomra újdonságnak számítottak. Ebben a tekintetben máig van egyfajta lemaradásom.

Lehet, hogy ez jó. Azokat a szerepeket, melyeket a kisgyerekek elsajátítanak, mert látták James Deant és másokat, nem is tudom kiket, az rád nem hat. Ilyen szinten fehér lap vagy.

T. E.: Ilyen szinten igen, de ezt sokszor hátrányként élem meg. Sütőt, otthoniakat, közismert, a hagyományos oktatás által előírt könyveket olvastam, de az újdonságokat nem ismertem. Ezt most, felnőttként kell pótolni. Viszont sok mindenre rá tudok csodálkozni, nincs bennem előítélet.

Egyszer megkérdezték tőled, hogy milyen szerepálmaid vannak. Az általad játszott darabok más szerepeit nevezted meg.

T. E.: Ez félreértés. Azok nem szerepálmok voltak, és nem is én találtam ki, csak elmeséltem egy történetet. Egy temesvári kolléganőm vetette fel, hogy érdekes lenne egyszer eljátszani egy előadáson belül több szerepet (váltogatva a szereposztást). Ez akkor jutott ismét eszembe, amikor Don Carlost próbáltuk. Varga Gabi játszotta Ebolit a mi előadásunkban, de azzal egy időben Székesfehérvárott is. Akkor vetődött fel a szerepcsere ötlete. Szerepálmom sosem volt. Olyan emberekkel szeretnék játszani, akik rám kíváncsiak, akiket az foglalkoztat, mit lehet még kiszedni belőlem, aki belőlem és a csapatból építkezik.

Zenész mentalitás. Jammelnek egy kicsit, összeállnak örömzenére.

T. E.: Csuja Lacival volt egy ilyen kísérletünk egy éve, de nem tűztük az előadást műsorra, közönség nem látta. Bármit kipróbálhattunk, ami az eszünkbe jutott, a végletekig. Nagyon jót tett a csapatnak ez a kirándulás, jó munka volt, szerettem.

Itt a bázison eléggé közvetlen, testközeli a kapcsolat a színészek és a közönség között. Egy „kőszínházban” mindig van egy puffer zóna nézőtér és színpad között. Nehéz volt megszokni ezt a közelséget? A feleségemmel az Egmontot néztük, bár élvezte az előadást, úgy fogalmazott, hogy beléptek a komfortzónájába.

T. E.: Először sokak számára szokatlan. A legutóbbi Egmonton egy iskolás csoport volt, sokuk még nem járt ilyenfajta színházban. El sem tudták képzelni, hogy milyen lesz. Megszokták, hogy a színházban sötét van, a hátsó sorokban megbújnak, kényelmes székeken, a színészek pedig végzik a dolgukat. Még közvetlenül az előadás előtt is úgy gondolták, hogy egy szobában nem lehet komoly színházi előadást látni. Értetlenül álltak a helyzet előtt. Engem mint színészt ez egyáltalán nem zavar. A közönség számomra játszótárs, akár a kollégáim. Akár meg is szólítom őket, de feltétlenül reagálok az általuk létrehozott (számomra felkínált) helyzetekre. Egy ilyen kis térben intenzíven hatnak rám az energiáik. Nagyszínpadon, például a Trafóban, egészen más a helyzet. Nehezen jöttek vissza a nagyszínpadi tapasztalatok. Ráadásul át is kellett fogalmaznom őket. Eleinte kegyetlen nehéz volt áthidalni azt a 2-3 métert, ami az első sorok és a színpad között húzódik. Úgy éreztem, nem megy át az energiám. Számomra furcsa volt a sötét is. Hiányzott, hogy nem látom a nézők reakcióit, zavart, hogy nem tudok közvetlenül reagálni.

Hallgatlak, és egyre markánsabb az az érzésem, hogy az a véletlen, hogy a felvételi és az érettségi egy napra esett, igazán nagy szerencsének nevezhető.

T. E.: Ez most így tűnik, bár akkor rettenetesen csalódott voltam. Amikor jelentkeztem magyar szakra, nagyon szerettem volna, ha sikerül a felvételi. De ez a meghiúsult lehetőség és az azt követő gyászos egy hónap, amit otthon töltöttem tanácstalanul, kellett ahhoz, hogy a kezembe kerüljön az a bizonyos újsághirdetés.

Deák Márkus Gábor, Tuska Tamás, lexi.hu, 2015