A bábtól az inkvizítorig - Interjú Blasek Gyöngyivel

Rendhagyó premier, sőt, premierek, különleges játéktér, érdekes szereplők furcsa szerepben. Legyen hát szokatlan az interjú is: egy műfajából kirándulóval beszélgetünk. Blasek Gyöngyi bábművész a Maladype Színházban mutatkozik be május 20-án a Carlos-ügy című háromrészes projekt első epizódjában.

Itt ülünk az ön „otthonában”, a Budapest Bábszínházban. Elég régóta az.

Negyven éve.

De a következő bemutatója nem itt lesz, hanem a Maladype Bázison, ahol először fog játszani.

A Mikszáth Kálmán téren valóban először.

A rendezővel, Balázs Zoltánnal azonban többször dolgozott már.

Így van. Játszottam a Faustban, amely első rendezése volt itt, a Bábszínházban, a második pedig, a Hattyúk tava ősszel került színre. Ezúttal saját színházába hívott a Don Carlosra és az Egmontra.

A május 20-i azonban nem bemutató lesz, hanem elő-bemutató.

A rendező elképzelése az volt, hogy noha Schiller Don Carlosa és Goethe Egmontja történelmileg is kapcsolódik, sosem adták elő együtt. Az elő-bemutatón csak a Don Carlos megy. Balázs Zoltán terve az, hogy a két darabot egy este játsszuk, de egyelőre a Don Carlos készült el. Az Egmontot augusztusban kezdjük próbálni és novemberben mutatjuk be, attól kezdve a kettőt együtt megy majd. Amikor bekapcsolódtam a munkába, kicsit az Egmonttal foglalkoztunk, majd a Don Carlosszal. Hatalmas anyag mindkettő, szellemiségében is igyekszünk összefogni ezeket. Szövevényes cselekmény, gazdag történelmi háttér, dús, veretes nyelv, amivel sokat kell dolgozni, hogy napjainkban élvezhető legyen.

Úgy tudom, lesz jövőre még egy bemutató Carlos-ügy címen, amely már napjainkban játszódik, a Fővárosi Bíróságon, ahol Carlos esélyt kap ügyének rekonstruálására, újra tárgyalására.

Igen, ez Balázs Zoltán elképzelése.

Róla tudni, hogy mindig kitalál valami újat, bevon valakit más szerepkörbe, mint a megszokott. Önt bábművészként szerepelteti, és vegyes műfajú előadás lesz?

Nem. Színésznek hívott. De a bábos létem fontos, emiatt kicsit más a színpadlátásom. Valamivel absztraktabban gondolkodom.

Mit játszik?

A Don Carlosban két szerepem van: én leszek a főinkvizítor és Klára Eugénia, egy hároméves infánsnő.

Tehát egy kimondottan férfiszerep és egy kisgyerek. Elkél hozzá az az említett absztrakt gondolkodás.

Amikor elkezdtünk próbálni, megrettentem. Balázs Zoltán azonban érdekesen és színesen fog a munkához, szinte workshop jelleggel, ahová például meghív egyetemistákat.

Úgy tudom, a teljes projekt több fázisból áll, amelynek része egy nevelési program: kihelyezett klasszikus órák, nyílt/beavató próbák és tantermi előadás is.

Igen, sok szálból épül fel, és többféle módon készíti fel a színészeket. Azt kérte például, hogy modern nyelven, saját szavainkkal próbáljuk eljátszani a jeleneteket. Ez nekem is sokat segített, mert kissé meg voltam rettenve mindkét szereptől. Nem találtam a helyem, kerestem magam. Egy magam korabeli nő 3 évesként, hát ezt nehezen tudtam elképzelni. Ő azzal bátorított, hogy hiszen voltam én már minden – a bábokon keresztül. Én úgy éreztem, az teljesen más. Csak amikor először elkezdtünk próbálni Kuna Karcsival, akkor ébredtem rá, hogy a rendező tulajdonképpen mit akar. Még Károlyon is láttam, hogy megdöbbent, annyira bizarr az egész játék. Egészen furcsa, abszurd produkciónak érzem. Valamiféle irreális szituációt kreál a műből. Hallatlanul izgalmas. Nem voltam megrettenve, inkább izgatott a szerep furcsasága.

Tudja hasznosítani bábos, pantomimes tudását?

Feltétlenül. Főleg a látásmódot. Úgy két éve Tengely Gábor meghívott a Merlinbe egy felolvasó színházba, ahol egy 300 kilós nőstény elefántot kellett alakítanom. Akkor megtanultam, miként lehet absztrahálni, és hogy nincs lehetetlen. Minden azon múlik, én minek képzelem magam. Ebből most is tudok építkezni.

Részese lesz az Egmontnak is?

Igen. Klára mamája leszek, meg különböző szereplők a tömegből: például hírvivő, polgár.

Ez az első színészi fellépése?

Nem. Hangsúlyozni szeretném: hogy az ember bábművész, nem jelenti azt, hogy nem színészi munkát végez, sőt, kell hozzá még valami más is. Mint úgynevezett „élő” színész, a Faustban már bemutatkoztam. Az ottani öt Margitból én voltam az utolsó. Faust örök fiatal marad, Margit öregszik. Én játszottam a legidősebbet, aki megőrül. Az is hallatlanul izgalmas feladat volt.

De ott bábok is megjelentek.

Így van, hatalmasak, és marionettek is.

Most „eldobja” a bábot, magára marad. Az lesz bábművész, aki szeretne színpadon lenni, mégis retteg kicsit, így elbújik a báb és a paraván mögé?

Lehet, hogy így van. Ez persze ennél bonyolultabb. A bábművész azt a fajta exhibicionizmust, amely egy színészben van, transzponálja a kezére.

A rejtőzés mostanában gyakran megoldhatatlan, ma már szinte sosem paraván mögött dolgoznak. Ha akarják, ha nem, előttünk állnak.

Valóban. Ez a díszlet például, ahol most ülünk, a délutáni előadásé, A gyáva kistigrisé, amiben itt mozgunk a díszletek között, ettől még izgalmasabb lett a munkánk.

Nem lehet könnyű a hangsúlyt a bábon tartani. Ha megjelenik az élő ember a színpadon, mindig őt nézem.

Ez a lényeg. Ezért sokkal nehezebb, mint a paravános előadás. Ez új játéktechnikát igényel. Le kell választani, képletesen eltartani a bábot az élő színésztől. Van, hogy a rendező azt akarja, hogy kapcsolat legyen a báb és a színész közt. Ha nem, rendkívül nehéz, hogy semlegesítsem magam, hogy csak az működjön, ami a kezemben van.

Hogyan döntött annak idején a pálya mellett?

Háromszor nem vettek föl a Színművészeti Főiskolára. Elmentem dolgozni, de közben jártam pantomimezni. Tanárom javasolta, hogy felvételizzem a Bábszínházba. Göröngyös út következett. Sokat jártunk vidékre. Mentem a produkcióval, mint elszámoló. Aztán a kellékes megbetegedett, én léptem a helyére. Öt évig csináltam azt a munkát, sokat tanultam belőle. Innen kerültem a színpadra, ahol több évtizede játszom. Az a sors külön ajándéka, hogy találkoztam Balázs Zoltánnal, mert olyan kihívások elé állít, amelyek építik a pályámat.

Mikes Éva, fidelio.hu